Esztergom és Vidéke, 1999 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1999-10-28 / 43. szám

XwWWWWWWWWWWW^^ 4 !illHÍPISI^: Esztergom és Vidéke • i|­ím október 1|| Erkölcs és politika Néhány héttel ezelőtt Esztergom-kertváros adott otthont Saáry Éva Németországban élő magyar művésznő kiállításának. A nagyszerű fotókból álló válogatás bemutatását többek között Tóth János, a zala­egerszegi Olajipari Tröszt Múzeumának igazgatója szponzorálta, a tárlat megnyitását pedig dr. Csernohorszky Vilmos vállalta. A kitűnő tollú orvos-politológussal folytatott akkori beszélgetésemet azzal zár­tam, hogy legközelebbi hazajövetele alkalmával,Erkölcs és politika" című, immár három kötetnyire duzzadt tanulmányairól, politikai-gaz­daságtörténeti elmélkedéseiről fogom faggatni. Íme az alkalom, októ­ber 23-a, illetve 26-a, mikor is ünnepi szónokként látogatott újra Esztergomba. Mikrofonvégen tehát ismét Csernoholszky doktor! Mikor kezdtél el foglalkozni poli­tikával, történelemmel, általában mikor lettél közíró? - A gimnáziumban az irodalom és a történelem voltak a kedvenc tárgya­im. Orvossá is a történelem tett, mert amint apám mondotta akkoriban: nem jók ezek a tárgyak, mert a kom­munisták rövidesen átveszik a teljes hatalmat, át fogják írni a történelmet, akkor azután hazugságokat kell tanul­ni és tanítani. Az embernek nem ma­radt más hátra, mint a termé­szettudományok körében kutakodni, így azután beiratkoztam az Orvostu­dományi Egyetemre. írói, politikusi tevékenységed szorosan kapcsolódik Neuburg­hoz, illetve a közeli Münchenhez, azon belül is a Nemzetőrhöz és Tollas Tibor nevéhez! - Valóban az első kinti magyar lap, amellyel találkoztam, az Új Látóhatár volt. A lapon kívül a kiadótól megren­deltem az összes kint megkapható magyar nyelvű könyvet is, amelyeket szépen sorba elkezdtem olvasni. Ezek között találkoztam Gombos Gyula: Húsz év után című munkájával, amelyben az író az 1948 és az 1968 közötti magyarországi eseményekkel foglalkozott. No, épp akkoriban je­lent meg Gombos könyvének egy re­cenziója, ami igencsak felbosszan­tott, így aztán tollat ragadva írtam egy „ellenrecenziót", ami eléggé terjedel­mesre sikeredett, volt vagy negyven gépelt oldal. Ezt, ahogy illik, el is küldtem az Új Látóhatár kiadójának, az Aurórának. Válaszukban, bár jó­nak ítélték a dolgozatot, kijelentették: a Gombos könyve fölötti vitát lezár­ták, vagyis udvariasan tudtomra ad­ták, hogy az írást nem közlik. Ekkor érkezett hozzánk átutazóban legré­gibb és legjobb barátom, Olajos János Svédországból. Elmeséltem neki a történetet, mire Jancsi javasolta, hogy küldjem el az írást máshová, például a Nemzetőrbe, Tollas Tibor költő lap­jához. (Ő előbb került ki, tájékozot­tabb volt az emigráció sajtóját illetően mint jómagam.) Elküldtem, rövide­sen jött a válasz, hogy megkapták, köszönik és közlik. Mire ez lejött a lapban öt vagy hat részben, úgy is mondhatnám, hogy feltűnést keltett az emigráció és általában a nyugati magyarság körében. Ezen felbuzdul­va aztán megint írtam, és újra és ismét újra és még mindig írok... A Az Erkölcs és politika első kötete 1983-ban jelent meg. Hadd kér­dezzek rá rögtön a címre! „Er­kölcs és politika" összeegyeztet­hető fogalmak-e?­­ Gyakorlatilag nem nagyon, de azért küzdeni mégis csak kell érte! Mi akkor a hetvenes években úgy érez­tük, hogy nekünk, nyugaton élő emig­ránsoknak az a feldatunk, hogy meg­kíséreljük pótolni a hazai ellenzék hi­ányát! 1973-ban jelent meg a Nemzetőr­ben „Októberi számadás" című írásod, amelyben arról elmél­kedsz, hogy liberalizálódik-e a magyar politikai rendszer? Itt ol­vashatjuk, hogy „Célzattal írja a nyugati sajtó a liberalizálódást!" Mi volt ezzel a torzítással a nyu­gati sajtó célja?­­ Ez egyszerűen annak volt kö­szönhető, hogy a hetvenes években nyugaton már a liberalizmus volt az ideál, és ezen a torz szemüvegen ke­resztül értékelték a kommunista rend­szerek belső struktúrájában fellelhető esetleges pozitív változásokat. Pedig a „liberalizmus" kifejezéssel eleve csínyján kell bánni. A 19. században valóban a szabadságot jelentette, amely szabadság példának okáért a kormányzásra is vonatkozott. Csak­hogy megvalósulása után a liberaliz­mus is túlzásokba esett. Míg ugyanis vitathatatlan érdeme, hogy a múlt szá­zadban lehetővé tette a társadalmi mobilitást felszámolva a rendi társa­dalmak merevségét, addig a huszadik században szabadossággá vált. Eredeti jelentésén túl kiterjesztették mindenre, ami patológiás, aberrált és deviáns. Mi a véleményed a mai magyar szabadságról? - A szabadság szemmel láthatólag megvalósult. A klasszikus szabad­ságjogok minden tekintetben érvény­ben vannak ma Magyarországon. Csakhogy ezeken túl ott a személyes szabadság kérdése, amit már kön­­nyebb meghirdetni, mint megvalósí­tani, hiszen a szabadságnak vannak anyagi feltételei is. Ha valakit mond­juk az éhhalál fenyeget, akkor egyál­talán nem vigasztalja, hogy ő szabad! Mindeközben a szabadság filozofikus prófétái el vannak szörnyedve azon, hogy az emberek többsége többre be­csüli a fizetését vagy a nyugdíját, mint a szabadságát. A Szóbanforgó írásodban Horati­ust idézed mondván: „Magas fá­ba csap a villám." Ám azzal foly­tatod, hogy Magyarországon év­századok viharai ellenére mégis megmaradtak a jegenyék. Ele­gendők-e megtépázott jegenyéink itthon a rendszerváltás óta?­­ Szemmel láthatóan nem, és még csak nem is azért nem, mert kevesen vannak, hanem mert a rendszerváltás óta is maradtak ott, ahol addig voltak, és helyettük gyakorta cserjék és bozó­tok kerültek azokra a helyekre, ahová nekik kellett volna kerülniök! fo Egy 1975-ben kelt cikkedben az írod, hogy a „jobb- és baloldal" oktalan megosztottsága elvezet a nyugati világ pusztulásához". Ma is így véled? - Igen. A jobb- és baloldal megkü­lönböztetés ma már megengedhetet­len, puszta formalizmus, amiről még beszélni sem volna szabad. Hiszen már maga az eredete is formalista, a francia forradalom parlamentjében volt elhelyezkedésből származik. A nemzeti szocializmus az azért lett jobboldali, mert amikor Hitlerék be­kerültek a Reichstagba, akkor csak a jobb­oldalon voltak már üres helyek. Jobboldaliak lettek tehát, pedig épp­olyan baloldaliak voltak, mint Sztálin kommunista pártja. Ezért írta valaki igen elmésen, hogy nem is áll egy­máshoz közelebb két párt, mint a szél­sőjobb meg a szélsőbal, mert körkö­rös parlamenti elhelyezkedés esetén épp egymás mellett ülnek. 1978-ban „A forradalom kisajá­títása ellen" című cikkedben ar­ról írsz, hogy miképpen próbál­ják(ták) 1956-ot úgy beállítani, mint a reformkommunisták har­cát a sztálinizmussal szemben.­­ '56 lényege ki van hagyva az emlékezésből. Egyébként nyugaton is szívesen hallgatnak róla, sokkal in­kább propagálják a mi forradal­munkhoz képest elenyésző jelentősé­gű 1968-as prágai eseményeket. És ez itthon is így van. 1990-ben az első szabadon választott parlament, hogy úgy mondjam, „bebalzsamozta" '56 emlékét egy törvénycikkbe, Göncz Árpád pedig kijelentette, hogy „1956 nem aktuális". Való igaz, ma sem ak­tuális, hiszen 1956-ban valami olyas­mi történt Magyarországon, ami a vi­lágpolitika mai intézőinek nem na­gyon tetszik. Ez pedig nem más, mint az önkormányzati demokrácia meg­valósításának a szándéka a gyakorlat­ban lévő pártdemokrácia helyett A pártdemokráciát ugyanis nagyon egy­szerű kézben tartani, ám ahol alulról építkező önkormányzati rendszer ala­kult ki, ahol ténylegesen a nép választ maga közül, és nem a pártok jelölik ki a választható képviselőket, akiket a választók jószerével nem is ismernek - nos az utóbbi valóban sokkal nyo­monkövethetőbb, ha tetszik, manipu­lálhatóbb. Ezt egyébként nem én ta­láltam ki. Oswald Spengler, a múlt század nagy gondolkodója, A Nyugat alkonya című kolosszális mű alkotója írta, hogy „a pénzhatalom politikai eszközként használja a demokráciát és annak általa létrehozott és megfi­zetett pártjait". Ezek szerint Te is úgy véled, hogy a nyugati világ a hozzá csatlakoz­ni szándékozó Közép- és Kelet-Európával közel sem jutott még el polit­ikai fejlődésének arra a csú­csára, amelyről elmondhatnánk, hogy itt van már a Kánaán? - Nem, sőt előfordulhat, hogy épp az alkonyat következik. Annak a lé­nyege ugyanis, ami javított az embe­riség sorsán, nem valamiféle ideoló­gia vagy filozófia vagy politika volt, hanem egyszerűen technika. Ezeknek is meg­volt a szerepük, de alapvető jelentőségűnek a technikai civilizáció fejlődését kell tartanunk. Ez tette le­hetővé, hogy az emberek jobban élje­nek. Gondolok itt arra, hogy a laká­sokban van melegvíz, vagy hogy au­tón járunk, jobban öltözködünk... Ez mind-mind technika kérdése. A Végezetül, de nem utolsósorban. A rendszerváltással az emigráció, úgy tűnik, beteljesítette majd fél évszázados történelmi hivatását. A jövőben mi lesz a kint élők fel­adata, lesz-e egyáltalán vagy ta­laját vesztette ez a tiszteletremél­tóan ellenzéki pozícióban őrködő nyugati magyar kisebbség?­­ Azzal az elnevezéssel, hogy „emigráció", valóban talaját vesztet­te, hiszen határon túli magyarságáért Nyugat-Európában vagy itthon senkit nem üldöznek. A jövőben már nem az lesz a feladatunk, hogy '45-öt, '48-at, vagy akár '56-ot képviseljük. Be kell látnunk: hiába vagyunk megsértve mi, akik átéltük '56-ot azért, hogy azok, akik akkor még világon sem voltak, nem is tartják olyan nagy do­lognak. Erre a sorsra jutott 1848 is. A mai fiatal generációt már nem fűzi '56 októberéhez saját élmény, és így érte­lemszerűen nincsenek is emocionális kötődéseik. Ez az emberi természet sajátja. A sebek nyalogatása helyett tehát a nyugaton élő magyarságnak ma egy korrekciós feladatot kell felvállalnia, aminek az alapja egyszerűen abból fakad, hogy messziről másképpen lát­szanak a dolgok. Ez a tipikus feno­mén a fáról és az erdőről. A távlat szélesebb látókört biztosít Ezt a tulajdonságunkat viszont nem szabadna figyelmen kívül hagyniok az itthon élőknek... Varga Péter

Next