Esztergom és Vidéke, 2001 (16. évfolyam, 1-52. szám)

2001-12-20 / 50-52. szám

10 2001. október 18. 1935 Németh László: Kapások Itt élek megint Sátorkán, az öreg diófák kupolája alatt, a szőlő közepén, de most nincs velem sem asszony, sem gyerek. Kislányaim dédanyja főz rám s az öregasszony kanárija fütyül szétszórt könyveim fölött a hűvös szobában. Az öreg már hetvenhat éves, de ha a vendeglő tűzhelyénél, a forró katlanok közt töltött évek, mint a haborusak, kétszeresen számítanak, százon is messze fölül van szegeny... . Nem is tudja tán, mennyire ideillik mögém ebbe a csapodár kertbe, mely méheivel s a tűzött fal tövéből szétcsapó fügebokrával, emelkedőben, mintha mindörökre el akarna hagyni földet és halált. Nagymama rossz ebédje, a nehéz nyögés a lépcső derekán, a konyha elégedetlen dödögései visszahúzzák kicsit, magányom köré, ezt az ujjongó szárnyalást. Alacsony botján sántikálva ő hozza ki tönkasztalomra az édes frissfejes tejet s ha nagyokat nyújtózva a fölfelé táncoló levegőben a kertbe visszatérek, 5 bóbiskol az újság-árkusok és esti levegő, e kétféle altatószer, szenderében, orrán az aranykeretes cvikker, melyet napközben ott is hord elöl a blúza hajtásában egy fonálon, emlékezésül arra a korra, amikor még olvasni is szokott. Ő ennek a felröppenő kertnek az avara, fonnyadt arcán az őszi levél sárgászöld foltjai. Valódibb és tündéribb tőle a kert sebegésében, én a csalódott, otthonosabb. A középkor történetét bájom, testes kötetekbe merültem Pártos szivem itt is kiválasztotta kedvenceit: a szerzeteseket. Nem annyira a koraiakra gondolok, akik még éppen csak hogy remeték nem voltak s a fáradt kultúra csömöre hajtotta ki őket, elváltan a rothadástól istennek rothadni, hanem a későbbi és ifjabb középkor tüzes fekete s fehér papjaira, akik önkéntes szilaj magányukkal népeket tartottak össze s a Keresztény Köztársaság voltak a páncélos emberek zűrzavara fölött. A maguk megzabolázott ifjúságával zabolázták az indulatos germán-frank világot; császárok és királyok velük fékezték meg duhaj uraikat s a pápaságot az ő önkéntes szolgálatuk tolta császár és király fölé. Ha a kultúrák igazi vagyona az „Isten pénze", ők egy ezredévre szóló, pocsékolnivalót halmoztak föl társas magányukban. C• • • Két hete ülök itt, haragosa az országomnak, szilaj munkálkodásban S el tudom képzelni, hogy még két évig, húsz évig ülnék itt, szerelmes ember a nagymama dödögése s az ágak pattogzása közt egy tisztátalan gondolat nélkül. Van valami fanyarság, igaz, ebben a magányban. Az írás nem folyik a tollamból s meg-megbotlok egy gondolatban. De jó ez a fanyarság, elkelne a sava a lelkemnek, lemarná, ami hiú és könnyű rajta. Tegnap este Szent Bernáttal fejeztem be a napot, éjféltájban. Tetszett ez a parázs burgundi! Egy darab nyers őstörténet rontott be csuhájában az egyházfők és fejedelmek közé. Koplalt s imádkozott a clairveauxi völgyben, munkásszerzeteseket bocsátott szét az irdatlanba, földet törni; keresztes háborút hirdetett; pápát tett és pápát korholt; fejedelmek közt volt békebíró; ostora pelyhes tudóskodó püspököknek, nyirbálója az egyházra ráburjánzó világiságnak. S csinálta mindezt egyszerűen, nyersen, hatalmasan, teketória nélkül, de istene közvetlen jelenlétében, háromszázötven rendház Nagy Abbéja. Ennyire képes, tűnődtem, egy igazi férfi, aki nem köntörfalaz, hanem bátran ég nemességében. A mi korunk azért hitvány, mert a nemest is ingadozóvá teszi. Haboznia kell tanult fölénye és a beléoltott ideggyógyászati elméletek előtt, nem naivitás-e, őrültség, szublimált érzékiség vagy mi, ami Clairveaux felé viszi. Amikorra egy szót kibök, nincs hozzá ereje, hogy a szó után jövőt vállalja s ha tesz is valami bátrat, magának teszi, mint aki elfáradt a nemest a nemtelenekkel megértetni. Én sem vagyok az, aki lehettem volna e habozás nélkül, szorított szíven a gondolat a manzárdszoba hegy-völgyes ágyán, ahova olvasás után a recsegő lépcsőn fölosontam. Engedékenységek, alkuk, gyávaságok jutottak az eszembe. A párnák nagy néma vizekre úsztak fölforrt fejemmel, aztán valami sziklába verődtek s földobták; tessék gondolkozni. Esti gondolataimnál tartottam még mindig; szemben a holdas, zsalutlan ablak sürítette-hígította az éjt, amíg tizedszer, kicsit hosszabban elaludtam. A rigók keltettek fel a fán. Ez a padlásszoba egy kisebb diófa deréklombjával egy magas, ágai a palatetőt csapkodják, madarai a szobámat fütyülik teli. Azt hittem, késő van s fölugrottam: girri-ri-góóó, ÉVEK ÉS MŰVEK Németh László Sátorkőpusztán mondta a lomb, s a kád csapja (amint alábújtam s megdörzsöltem meztelen nyakam) visszafelelt neki. A víz hangjáról sejtettem már, hogy nincs is olyan késő s az udvar fényei cinkosan hunyorogtak: mi az, nagyalvó, máris, ilyen korán. <;,, O Hátrafelé igyekeztem a szőlők közé. A fa, fa, de a szőlő az levél és láthatár. Az út ribizkebokrain már ott maszatolt néhány korán kelt tanyai gyerek. Le kellett térnem az útról, hogy a rajtörő gazda szerepét elkerüljem. Lopjatok, kicsinyek, mondtam magamban, a reggel és a demokrácia hosszútűrésével, ők észrevettek, rám bámultak s ottragadtak a bokroknál. Ez már bosszantott: nem ismernek vagy nem félnek tőlem? Még messzebb kerültem, hogy ne is láthassanak. Fönn a dombon már dolgoztak. Kis csapat húzódott, férfiak, nők, lassú rajvonalban, a bal karjukon lógó rafiával. A szőlőt kötözték s át-átkiáltoztak még egymásnak; most lehet, amíg el nem nyomja őket a nap. A gyerekek nyilván hozzájuk tartoztak, s azért bámultak vissza olyan bátran, mert a szüleiket a közelben tudták s amit a szülők hírével tesz az ember, nem lehet tilos. A szülők viszont a hajnalt nem tartották az urak napszakának. A szőlő még mindig a tokajiaké, mint negyedéve, amikor utolszor itt voltam. Arra a nagy fekete férfira a szélén, még akkorról emlékszem. A tokajiak már akkor is a kedvenceim voltak. Tokajból hozták le őket autón, ide Esztergom mellé minden tavasszal. Volt valami kis konvenciójuk az éhhalál ellen s övék őszi hazaszálltukkor a termésár fele. Egész másfélék voltak, mint az itteni cselédség. Látszott, hogy régi szőlőműves vidékről valók, ahol beleszületik az ember a bor művészetébe. Mint bátor gyarmatosok szálltak le ebbe az elhanyagolt szőlőbe; munkában és naplopásban egyképp méltóságosak voltak. Reggel maguknak keltek másfél órával korábban s tíz után mint a maguk napszámosai, hűsöltek el a göcsörtös, likaslevelű szilvafák árnyékában. Odaálltam a szélső mellé, akinek a jó reggelijére a tőke bokrából fölegyenesedve egymás után a többi is rámköszönt, s néztem a rafia járását a tenyeres levelek alatt. - Ez is tudomány, mondtam szóba ereszkedőn. - Nem szabad szorosan kötni, felelte, vagy a levelet hozzákötni. Én, hogy meginduljon a beszéd, a hajtást dicsértem, nem látszik meg a szőlőn a fagy. - Már csonkázni is kellene, mondta ő röviden. - Csonkázni? Még nem pirul a hajtás, mondtam én. Ezt egy kertészeti könyvben olvastam, hogy csonkázni akkor kell, amikor a hajtás alul már fásodik. Most bevágtam, csakhogy beszéljek, noha meg se tudtam ítélni, pirul-e ez itt előttem vagy sem. De ő nem felelt. Ha én szakember akarok lenni, akkor ő hallgatni fog. Még kérdeztem egyet s mást, de nem jártam jobban a válaszokkal. Az előbb zajos csapat szótlan vonult bokorról bokorra, a rafiabog volt minden gondjuk. Nem lehetett félreérteni; a jelenlétem elnyomta őket s evvel az illedelmes, de néma vonulással adták tudtomra, hogy idegen vagyok. Kissé elkedvetlenedve húzódtam odébb, s a dombélre gugyorodtam, ahonnét a dorogi bányatelep a legjobban látszik. Szemben a völgy túlsó felén: a kálvária s a vele egy magas salakhegy. Lejjebb a brikettgyár s a vasúton innen, elmúlt munkásvédő idők maradványa: a bányásztelep. Közvetlen alattunk egy több hold nagyságú gödör; abból viszik a homokot a salakhegyhez, hogy a szén helyét a tárnákkal átfúrt hegyekben betömjék. Ha elfogy a homok, a sátorkői szőlőt is kivágják, opciója van rá a vállalatnak. Kis kocsikon az alattam levő homokbucka is a hegy gyomrába vándorol majd s a tokaji kapások helyén földmunkások rakják az iparkocsit, leütve a fejük, ha a mérnök úr ott van, éppúgy, mint ezek énelőttem. Szép szó: a nép s könnyű dolog a népért Pesten küzdeni, bajosabb egy pillanatra elvegyülni benne. Nekem sem sikerül, aki belőle származom. Vagy épp azért nem sikerül, mert belőle származom? Itt volt kinn minap az állatorvos. Az asszonyt kell előre engedni, öregem, mondta ennek a feketének, akkor könnyebb a kapálás, kivált ha nagyokat hajol. Nevettek rajta, tréfás kedvű úr, mondták. Én nem szívelem ezt a hangot s bánt, hogy ők szívelik, így a ló hasát veregetik meg, emberrel így nem lehet beszélni. Nagyapám, nagyanyám, néném-bátyám mind ilyenforma ember volt, mint ezek, ha módosabbak is, de azokkal nem kellett így beszélni. Gondolatuk volt életről-halálról, ifjúkori küzdelmeikre emlékeztek s pártokra szakadtan győzködtek. Emberek voltak. Amit az emberi létről fontosat tudok, jórészt köztük tanultam meg. De az úrfélétől ők is eltűrték ezt a pacskolást, azt tartották, az ilyen buta úr nem is tudja a jóindulatát másképp kimutatni. Én azonban nem tűröm el s főként nem használom, nem is a leereszkedés bánt benne, inkább a félreértés a magyar félreértés hogy a paraszttal így kell beszélni. Félkönyökre ereszkedtem s bámultam a messzi Dorogot s előttem a homoki tőkék körül a levegő táncolását. Ezek a tokajiak nem is gyanítják, mit köszönhetek nekik. Akkor kapálták a sátorkői homokot először, amikor a Tanút megindítottam. Láttam kinn a kukoricásban a naplopó béreseket s az ö serény munkájuk nyomát, estétől, amikorra én fölkeltem. Mit csinál a szocializmus? Béreseket, mondtam. S mit kellene a szocializmusnak csinálnia? Tokajiakat. A birtok a közösségé, de a termés munkával arányos része a munkásé. Hogy ne hivatalnok legyen a termelő, hanem vállalkozó, beleszorítva a közösség rendje. A minőségszocializmusnak ez volt a magja. Előbb ember és munka nemesebb viszonyát, azután az emberség érdekében nemesebb munkát is követeltem magamban. Kertet a gyár helyett, magas életet az igazságos elosztáshoz! Egyet-mást olvastam, sokat gondolkoztam azóta, de a legfontosabb az egészben a tokajiak példája volt. S ez az iszonyú távolság mégis! Hogy beszélni sem tudok tanítóimmal. Éltem és meghalok s nem lehettem tanítójuk. A magyar gondolkozó nem férhet többé a néphez. Közben van ez a picsi-pacsi tolvajnyelv, melyen az állatorvos szól hozzájuk s annyi állatorvos a nép és középosztály rideg határain. A nép Eötvös-kollégiuma! Milyen közel képzeltem hozzá még nemrég is magamat. S elúszott, évekre megint. Nincs meg bennünk a Szent Bernát tüze, azt hisszük, a családunkhoz vagyunk gyöngédek s magunk vagyunk gyöngék. A tokajiaknak igazuk van, hogy elhúznak mellettem néma sorban; minden gyanakvás és némaság jogos a birtokos vejével szemben, minden birtokossal s a vagyon minden vejével szemben, eléggé meggyötörték. Közébük kell szállni, elhagyni a hivatalt, különösen most a Nagy Csalás után, amikor eloszlott a hazug remény, a fölülről segítése. Nem fölülről, alulról kell segíteni, vállalva a sorsközösséget. Családom van, igaz s a gyermekeimnek jövője. De nem kötelezi-e a családot az apa üdvössége? ők legfeljebb tönkremennek ott, de én elkárhozom itt. Hanyatt fekszem már a tőke keserű kacsát rágva, mely egy kibomlott hajtásával idehajol fölém a szőlőszélre. Még sárgás a levél s az átderengő fény a bogyó héjára emlékeztet, azon is így dereng át a levesbél fénye. A szőlő, mondják, belülről fénylik, benne van a tűz, azért lett Dionysosnak, a „bennlakó" istennek a háza. * * * A szőlőlevél megint beleért az arcomba, s ahogy hirtelen felültem, a karóba vertem a karom. - Laci, Laci! - halottam messziről s utána panaszosan. - Fiam, mért nem felelsz, ha hílak. - Itt szunyókál a szőlő végében, szólal meg végre egy másik hang, melynek illemtudásából nem nehéz a dolgozó megvetését a nap alatt szunyókáló iránt kihallani. Fölállok: a tokaji az, akivel a csonkázásról próbáltam beszélni, ott áll a szőlők közt, karján a háncs, s a kastély felé néz, ahonnét nagymama biceg erre egy kurta bottal, tálcán a reggelim. Szemben Dorog, egymás mellett a salakhegy s a sokállomású kálvária. - Jövök már, nagymama, kiáltom, hogy ne gyötörje a lábát s átugrok futtomban a ribiszkesoron. Az öregasszony odarakja a tejet a diófa alá tákolt asztalra s maga is letelepszik, nyögve egyet, az ülőkévé szabott tönkre, szemben velem. A tej mellett ott a posta, egy levél s az újság. A feleségem a házról ír, mert házat építünk, lapostetejű házat a Törökvészen. Abból a pénzből, amit a Nép Eötvös Kollégiumára akartam áldozni. Az újságban vastag betűk a telepítésről. Eszembe jut beszélgetésem a kormánybiztossal. Szóval az egész telepítés arra jó, hogy a pénzintézetek dupla áron sózzák az államra a rájuk rothadó földet, hallom friss felháborodásomat. Ma már nem friss ez a megbontránkozás, de annál sűrűbb és keserűbb a leülepedő alja. Földönteni, az egész életet földönteni, önt el a düh, ellököm magamtól a tejet és fölugrok, hogy e gyors indulatrohamot lemozogjam. - Mi az, fiam, nem jó a tej? - kérdezi nagymama, félig sértődötten, félig megszeppenten. - Ránézek az öreg asszonyra, aki indulatom és a diófa alatti világ közt értelmetlenül keresi az okság láncát. Dehogy nagymama, jó, nagyon jó, nyugtatom meg, s visszaülve nagyot húzok a tejből, mely valóban jó. (1935. július) 1939 1939 tavaszán (május 13-án) mutatja be a Nemzeti Színház a VII. Gergelyt, Tímár József óriási művészi alakításával. Németh László már Sátorkőpusztáról érkezik a bemutatóra, majd a hajnalig tartó bankett után (melyet Démusz-söröző különszobájában tartottak) jókedvűen vonul ki ismét apósa birtokára. Életrajzi töredékében ekképp idézi föl az 1939-es sátorkői nyár hangulatát: ,,Apósom birtoka akkor már el volt adva: a bánya sajátította ki, innen tömi homokkal a hegyet. Ez az utolsó nyár azonban a családé, ott járhattam a gyönyörű diók és körtefák közt, amelyek alatt a Tanú első száma, majd az Európa és magyarság s a Kapások készült. A sógórnőm kerti mulatságára Tímár is kijött. Ez a látogatás is azt mutatta, hogy fontos szerző vagyok, akitől a színészek a szerepet udvarolják. A kert lampionjai alatt lányok táncoltak, mi a Papucshós 6 beszélgetünk, mely ellen a siker hevében Ella sem tiltakozott. Egy másik délután Németh Antalék voltak kinn autóval. A Belvárosi Színház akkor vitte diadalra a Földindulást, s ő opciót kínált minden darabomra, akár jó, akár rossz, csak ne menjek máshová. Én kaptam rajt, így legalább az előadhatatlanokat is megírom s kiadom. A két nevezetes látogatás, főként a Tímáré, a rokon lányok előtt is tekintélyt szerzett. Magam is csaltam magam: úgy jártam mint egy fiatal maestro, akiben az emberek a jövő tapsokat becézik. A nyár nagy részét az Utolsó kísérletre kellett szánnom (ez volt a Szerdai fogadónap nyara), de addig van egy jó hónapom; ez alatt, úgy éreztem, akár öt darabot is befejezek. Nem írtam csak kettőt: a Cseresnyést és a Bethlen Katát. A többi a regényírást tette utált foglalkozássá. Vendég is sok volt: Ella lányai férjhez akartak menni." Mozgalmas hetek - s még nem is figyeltünk a Kisebbségben megjelenését követő sajtóhadjáratra -, ezt a mozgalmasságot jónéhány ekkor és innen, Sátorkőpusztáról írt levél is dokumentálja. Ez az 1939-es nyár azonban inkább csak az ismert környezettel és a felszín hangulatával idézi az itteni ,,aranykor" - a korábbi nyarak többségének hónapjait. Valójában a nyitányát jelenti annak a megpróbáltatás-sorozatnak, amely a felszabadulás előtt alighanem a legsúlyosabb volt Németh László esetében. (...) A Kisebbségben megjelentetésével -az őt meglátogató Németh Antal szavai szerint - Németh László „bedobja a bombát", s újra kivonul Sátorkőpusztára. (...) A Sátorkőpusztán kívüli eseményekről és a sajtó reagálásairól Gulyás Pál tájékoztatja rendszeresen Némethet. (...) Joó Tibornak (a Szekfű köréhez tartozó történésznek) a Protestáns Szemle júliusi számában megjelent bírálatára utalva Gulyás többek között ezt írja: „K. Laci, bizonyára kezedbe került Joó Tibor cikke a Tanúról: Öncsonkítás a címe. A szerkesztő felszólított a válaszra: Visszametszés cím botorkál a fejemben." (Zárójelben: Joó cikke szerint a Kisebbségben arra példa: „Hogyan tagadja meg egy humanista a humán sokszínűségének örvendetességét, hogyan válik egy européer 'völkisch'-fajvédővé." ) Gulyás Pálnak a Kisebbségbent védő válaszcikke Öncsonkítás vagy visszametszés? címmel a Protestáns Szemle augusztusi számában jelent meg. (...) Németh László Sátorkőpusztához kötődő (de már Budapesten írt) utolsó levele Gulyás Pálhoz 1939. augusztus 23-án, a szovjet-német megnemtámadási szerződés megkötésének napján kelt: „Kedves Pali, zsebemben itt vannak a te ujjongó kassai leveleid, melyeket Ella Sátorkőről küldött be s fejemben a német-orosz szerződés híre, melyet most tudtam meg, lenn a városban, ahova vacsorázni ereszkedtem le törökvészi remeteségemből. Nem tudom nevessek-e, vagy meghatódjam ezen a párhuzamosságon: nekem van-e igazam, aki 35 óta a most ránkszakadó eseményeket várom s a katasztrófa nagyságától nem is tudok embereket, még magamat sem látni, vagy neked, aki csakugyan 'vakondok' mód ignorálod a történelmet s csak az eléd vetődő emberségnek örülsz, amelynek túl kell élnie mégis a borzalmakat... Engem bizony kisöprűztek az irodalomból s ha idáig tűzön sültem, ezután olvadt vasban kellene feküdnöm, de bár feküdhetnék még harminc évig, hogy legalább azok meglennének s bennük a magyar irodalom, akik kínoztak. Nem írok többet; higgyük, hogy Isten tudja, miért tette ezt velünk. Öles szeretettel és hálával: Németh László." E levélben együtt van 1939 nyarának minden keserve: a gyötrelmes egyéni sors fájdalmai s a haza jövendő sorsa miatt érzett kétségbeesés. Németh László Sátorkőről való „szökése" után néhány nappal - betegség miatt - a család is visszamegy a fővárosba. November táján veszik csak észre, hogy néhány kézirat (egy Krlezáról szóló tanulmány, a Nagy Teodorik és Boetius drámáját színre vivő, befejezés előtt álló Óriás és literátor, valamint a Fiatalok című regénytorzó) a sátorkői házban maradt. Démusz János azonban már az év elején eladta a birtokot a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-nek (az 1939. január 28-án kelt adásvételi szerződés szerint 195.000 P-ért), s amikorra Némethék keresni kezdték a kéziratokat, azoknak már nyoma veszett.,Jégy-öt éve jártam ott utoljára" zárja le a sátorkőpusztai nyarak történetét Németh Lászlóné. „A tó eltűnt, a ház megsemmisült, a kert elvadult. Az egyik hajdani kéressel aki rögtön azt kezdte mesélni, beszélgettem, hogy Sátorkán az volt a szép idő, amikor apám áldozott rá. Utána azonban pusztulni kezdett minden. Teljesen eltűnt az idővel, semmi sem maradt belőle") * Németh László sátorkőpusztai termékeny nyarairól készült összeállításainkhoz a szemelvényeket Monostori Imre könyvéből (Tatabánya, 1985.) válogattunk. (1930, 1931, 1932 nyarairól: EVID, 2001., aug. 2.)