Ethnographia • 5. évfolyam (1894)
I. Értekezések és leírások - Wlislocki Henrik dr.: Fákra aggatott fogadalmi rongyok a magyar néphitben 320
egy hűvös vizű kúthoz vezetnek. A kút körüli bokroknak igen különös termésök van: mindenféle ruhadarabok, rongyok stb., különösen gyakoriak a gyermekruha részek, kivált fejbéliek, köztük csinos, színes hímzésű, egészen új fejkötők stb., mely tárgyakat ide szokott aggatni a környékbeli hivő nép, a mely gyakran járogat ide ájtatoskodni és sok kórságában, kivált női és gyermekbetegségekben e kút vizétől vár gyógyulást és erősen bízik annak csodaerejében. A Csík-Somlyó melletti Kis-Somlyó nevü hegyen, hol most a Szalvator-kápolna áll, régen mennyei lajtorja jelent meg. Azt is beszéli a monda, hogy szt. László egykor zord ellenség előli futásában, Csíkszék másik feléről, az úgynevezett Nagy-Erdő tetejéről egy ugrással ide szöktetett s ő építteté ide a kápolnát. Még néhány évvel ezelőtt az ide zarándokoló betegek ruharongyokat aggattak a „szent fákra. ” Tusnád mellett van egy kerekded hegy, melynek mocsaras talaját a nép még most is Csukás-tó-nak nevezi. A hagyomány szerint régen ott volt Sólyomkő várurának a határtava. Ez a tó minden nagypéntek éjjelén kristálytiszta vizzel telik meg, melyben aztán számtalan koronás kigyó fürdik. Kinek bátorsága van olyankor e tóból vizet meríteni, az e vizzel minden követ aranynyá változtathat át. De a vízmerítés után minden rajta levő ruháját valamelyik fára kell aggatni és ott hagyni, mert ha nem, a koronás kigyók megölik. Ugyanily varázshatalmat tulajdonit a magyar nép az említett Pothárd bércze egyik forrásának is. Ha valaki régi lábbelit aggat a forrás közelében levő fák valamelyikére és bizonyos időben, mely senki előtt sem ismeretes, e vizzel követ locsol meg, az aranynyá változik. A Kalotaszegen vad öreg, a székely néphitben pedig erdei csoda név alatt ismert erdei szellemet, hosszú szőrrel fedett zömök testű, vad tekintetű férfiúnak képceli a nép, ki fennt a havasokon idetova barangol és az erdők és vadak felett őrködik.4 A favágók az erdőben való munkájuk befejeztével rendesen egy darab fát vagy tönköt hagynak hátra működésük színhelyén az erdei csoda, illetve vad öreg számára, hogy ez őket hazatértükben ne bántsa. Oly erdei helyen, hol favágás közben már több ízben szerencsétlenség történt, a favágók ruhadarabokat aggatnak a fákra azon hitben, hogy amíg a ruha a fán csüng, nem éri őket baj. Már az eddigelé közölt adatokból kiviláglik, hogy hajdanra a magyar nép is, ép úgy, mint minden más primitív nép, mielőtt a positív vallást felvette, a fát élő lénynek tekintvén, annak áldo- Herrmann Antal, a „Turisták Lapja" I. évf. 4. számában. 2 Köváry, id. h. 107. 1. — 3 Orbán, id. h. I. 115 1. — 4 Wlislockiné Dörfler F,, az „Ethnographia" III. 365; Herrmann Antal, A hegyek kultusza 27. 1; Wlislocki, Aus dem Volksleben der Magyarén, München 1893. 17. s köv. 1. ; Menghini, a „Zeitschrift des Vereins für Volkskunde" I. 411. 1. ; v. ö. Müller Fr., Siebenbürgische Sagen, Wien 1855, 19. 1. : Wlislocki, Volksglaube und Volksbrauch der Siebenbürger Sachsen, Berlin 1893. 27. 1.