Ethnographia • 67. évfolyam (1956)
Adatok a néprajz történetéhez — Contributions á l'histoire de l'ethnographie - Korompay Bertalan: Ipolyi és Csengery — Ipolyi and Csengery (Discussions one hundred years ago the primitive religion of Hungarians) 320—337
telenebb régészeti térre s válik innen fogva a magyar műemlékek ügyének egyik első apostolává. Vele szemben Csengery mozgékonyabb elme. Nem hiába kezdte pályafutását még a szabadságharc előtt közpályán, politikával, odafelé törekszik s ott is köt ki 1861-től fogva, amikor a politikai élet lendületet kezd venni. Politikai tétlenségének korát , az 1850-es évekét töltik ki egyéb, közművelődési tanulmányai. Mozgékonysága magyarázza, hogy többféle tárgykörben érzi otthon magát. Érdeklik a természettudományok (tanít többek közt növénytant is) s vonzódik nyelvismereteivel szerzett tág látóköre folytán a történeti tanulmányok felé. Fordít esszé-írókat angolból, franciából s maga is művelőjévé válik, másokat megelőzve, ennek az új műfajnak. Előbb az újságok tárcarovataiban, majd az Akadémia felolvasó ülésein talál teret eszméi művészi formájú kifejtésére. Ipolyi a magányban nőtt fel, könyvek között, szaktudomány művelőjévé . Csengery nem lett voltaképpeni szaktudóssá, őt a fővárosi élet zajgása csiszolta, alakította közéleti íróvá, politikussá. Amikor 1854-ben Ipolyi 600 lapnyi hatalmas művével mintegy belép — csekély előzmények után — az irodalomba, Csengery már belül van a sáncokon, sőt éppen a Tudományos Akadémiában készül székfoglalójára. Milyen szokatlannak tűnhetett fel a falusi tudós plébános előtt, hogy kortársa éppen beköszöntő előadásának alkalmát használta fel arra, hogy az ő tudományos eredményeit bírálja! Lépése valóban merész és harcias volt, de azért nem érthetetlen. Hogy őt megértsük, csak bele kell élnünk magunkat — életrajzi feljegyzéseinek segítségével — a publicista-akadémikus akkori körülményeibe. Mint egykorú feljegyzéseiből kitűnik, ő akkor az angol Macaulay munkának magyar nyelvű kiadása után, különösen átérezte a Horvát István-féle hazai történetírásnak mind eszmei, mind formai elmaradottságát. Bántotta, hogy őstörténetünk ,,álutakra tévedt" és bosszantotta — hogy is ne , őt, az esszé stílus meghonosítóját! — hogy történetírásunkban az anyaggyűjtéssel korántsem tart mindig lépést a kérdések összefüggő feldolgozása. Már most képzeljük csak el, milyen érzéssel forgatta Ipolyi sűrű szedésű, nehéz fogalmazású munkáját. A Budapesti Szemle leendő alapítója és szerkesztője bizony megtalálta benne a század első fele őstörténetírása szellemének a visszfényét! Sőt, bizonyos vonatkozásban többet talált benne — neki talán idegenszerűt, — mint a történészek irdatlan adatbozótjaiban : költészetet, néphagyományt, babonákat, szokásokat, szótári anyagot s tömérdek, áttekinthetetlen hivatkozást külföldi mitológiai munkákra. Csodálkozhatunk-e rajta, hogy bíráló tolla fennakadt ennek a szövevényes műnek már az első lapjain ? Grimm Jakab német mitológiájának és egy-két más akkori külföldi szerző e tárgyba eső művének elolvasása kedvezőtlen véleményét már nem ingathatta meg, így kerül sor 1855. június 11-én székfoglaló előadása megtartására, mely aztán a Budapesti Hírlap napilap tárcájában a következő hónap elején kilenc folytatásban megjelenvén, csakugyan elvégezte kitűzött feladatát : a Magyar Mythologia diszkvalifikálását. Miután a vélemények összeütközése a nyilvánosság előtt meglehetős egyoldalúsággal megtörtént — mert Ipolyi csak közvetve, Danielik, a Religio c. lap szerkesztője útján avatkozott a kirobbanó 4 Gs. A. Összegyűjtött Munkái. V. köt. Bp. 1884. 430. Ugyanezt a helyet Gyulai is felhasználja emlékbeszédében. — Vö. Révész Imréhez 1885. ápr. 10-én írt levelében Ipolyi így ír: „a rossz ízlést kezdem terjeszteni". ITK. 1892. 477.