Ethnographia • 67. évfolyam (1956)
Adatok a néprajz történetéhez — Contributions á l'histoire de l'ethnographie - Korompay Bertalan: Ipolyi és Csengery — Ipolyi and Csengery (Discussions one hundred years ago the primitive religion of Hungarians) 320—337
Mikor Ipolyi munkájának bevezető részében egy helyütt kijelenti, hogy a népi élet hiedelmeit, szokásait „sohasem is fogjuk . . . megérthetni és magyarázhatni, ha csak vissza nem visszük a szűk távol ereiben eláradott folyót eredeti medribe" (25.1.) voltaképp programját adja, s a rekonstruálás tennivalóját hirdeti. Ebből következik, hogy műve sem egyéb a magyar nép feltételezett ősi hitvilága tudományosan aprólékos helyreállításánál, a mítoszt sejtető vonások olyan gondos összetűzésénél, hogy belőlük mint töredékekből az őskori virágzás összefüggő egységes képe bontakozzék ki. Már régen tudjuk, hogy ezt a rekonstruálási törekvést romantikus elképzelés ihleti, tehát reális értéke az anyag ilyen elrendezésének nincsen, hiszen sem Kalevala, mint őseposz, sem valamely nemzeti mitológia, mint ősvallási rendszer létezése a múltban szoros értelemben nem tehető fel , mégis távol vagyunk attól, hogy emiatt a legcsekélyebb csalódást érezzük magunkban. Ellenkezőleg : meghagyva Ipolyi művét történeti képződménynek, amilyet csak a romanticizmus szellemisége termelhetett ki, még büszkék is vagyunk rá, hogy abból a tőlünk már oly távoleső korból ily monumentális alkotás magaslik felénk. Ily szemmel kell nézni Ipolyi ősvallási teológiájára. A rendszerben minden jelenségnek meghatározott funkciója van s a benne előforduló személyek hierarchikus alárendeltségben helyezkednek el. Legfelül van az Isten, ez a nemzeti védő, pártfogó istenség, aki a krónikák szerint ragadozó madaraknak reájuk küldésével kényszerítette a honfoglalókat új hazájuk gyors elfoglalására. Neve közmondásokban és helynevekben alig, ellenben némely növénynevekben nagyobb számmal maradt fenn. Neki vannak alárendelve a többi szellemek, mint a Manó, Fene, Nyavalya, Guta, akik közül élesebben csak a gonosz megtestesítője, az Ördög válik ki, s mellette tündérek, óriások és hősök népesítik be a magyar hitrege világát. E főbb lények megszemélyesítései a természeti elemek (a tűz, a víz, a föld és a szél). Vezérlő, sugalló, jósló szerepükkel az állatok, az égi testek és a természeti tünemények (nappal és éjjel, nyár és tél) szintén amazoknak tulajdonságait, hatását tüntetik elő. Eddig van (az I—IX. fejezetben) Ipolyi szerint a voltaképpeni teológia. A folytatás ennek most már az alkalmazott része. Az ember viszonya a világhoz (X) és a lélek meg a halál kérdése (XI — XII) vezet át a hitvilági rendszer árnyoldalához , a vallási tudat elhomályosodásával jelentkező varázslathoz (XIII) meg a boszorkányokhoz (XIV), akik kiszolgált papnőkből keletkeztek, nem találván meg többé helyüket a családi életben. Az ősmagyar papi rend nyomát keresi szerzőnk a táltosban és a garabonciás diák személyében (XV). Végül a szent helyek, vallási szertartások és temetési szokások taglalásával (XVI — XVI.) zárja le fejtegetéseit, azon a ponton, ahol mint a vizsgálat legkonkrétabb részén, éppen megindíthatta volna, amelyen ui. a legbiztosabb tárgyi adatok, fogódzók állanak a rendelkezésére. Ez, nagy vonásokban, Ipolyi Magyar Mythologiájának fő váza és szerkezete, de nem ebben áll az értéke. Csak ezért nem lett volna érdemes 1929-ben 2. és 3. kiadásban újra lenyomatni. Keletkezése szempontjából érdekes, hogy koncepció tekintetében Creuzer múlt század eleji újplatonista mitológiai szemléletéből táplálkozik s innen veszi többek között az ősmonoteizmusról való felfogását is, amely úgy látszik, a múltban és a közelmúltban, katolikus íróknak, kivált a papi rendhez tartozóknak, mindenkor legjobban megfelelt. Nem különben említésre méltó az az egyébként ismert tény, hogy Grimm Jakab Deutsche Mythologie-ja (1835) állott előtte követendő példaképpen. De itt mindjárt rámutathatunk arra, Ipolyi viszonylagos önállóságának vé-