Ethnographia • 98. évfolyam (1987)

Közlemények - S. Kovács Ilona: Bagol András faragópásztor. 101—112

Gyula Viga BUTTER MOULDS IN HUNGARY (Abstract) As contrasted to the neighbouring German and Slavic ethnic groups the but­ter-mould only scarcely occurs among the utensils used by Hungarian peasants. Hungarians used to store butter primarily melted in vessels. Marketed pieces of butter were decorated at the most by a spoon, a wooden spoon, or a fork. The ornamentation of butter by negative moulds occurred primarily among the Slo­vakian and German ethnic groups on the territory of Hungary. The extant wooden forms show affinity partly with the German butter-moulds of the Alpine regions, and partly with the similar implements of the Slovakian and Polish regions. The two types suggest an adoption from two directions. For the time being it is not clear, whether this tool was brought along by the Slovak and German groups settling down is Hungary in the 18th century, or its use spread only later among them. The earliest known specimen in Hungary is from 1817, from a burgher's household in Western Hungary. According to the author's data Hungary is the easternmost region of the usage of the butter-mould, and even here pieces made in German and Slovakian regions were brought along ways not yet precisely known. According to the author's opinion the butter-mould is part of that widespread European practice of making negative forms and moulds, for milk-bread, pastry, cheese, honey-cake, wafer, wax offers, etc., and bread stamps. All these are re­lated to the cult, to religious life. They reached Hungary late, and only in their ornamental function, their usage was introduced on the basis of market consi­derations. S. Kovács Ilona Bagos András faragó pásztor A pásztorművészet sajátosságai közé tartozik, hogy az alkotó egyéniségeknek a művészetág fejlődésére gyakorolt hatása, nemkülönben készítményeiknek sze­mélyes jellege szembetűnőbb, mint a népművészet többi ágában. A faragás a spe­ciális adottságai révén jobban tükrözi alkotójának egyéni stílusát annak ellené­re, hogy a faragót is köti az eszköz készítésére és díszítményére vonatkozó ha­gyomány.­­ A XIX. század pásztorművészetében bekövetkező változások ok-okozati össze­függéseinek a megismeréséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a meghatározó, az újító, alkotó egyéniségeknek a helyét, szerepét kijelöljük, felmérjük a hatásukat. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha egységes kritériumok alapján elemezzük az alko­tásaikat és a művészetükre jellemző legfontosabb stílusjegyeket. Az elemzés alap­ját a forma- és díszítménykincsük, illetve a technikatáruk képezi. Az így nyert eredményeket összevetve a pásztorművészet korban és területileg megfelelő stílusával, pontosabban a formára, díszítményre és technikára vonatkozó, az alkotó közösség által létrehozott szabálygyűjteménnyel, megállapítható a fara­gónak a viszonya a tárgykészítő hagyományhoz. A vizsgálat eredményeként egy­részt megtudjuk, hogy a kánonnak melyek azok az elemei, amelyeket a faragó előnyben részesít. Másrészt elválaszthatók az egyén által bevezetett új elemek. A kutatás következő fázisában, ha erre mód és lehetőség kínálkozik, érdemes meg­vizsgálni, hogy a faragó újításai közül melyek kerültek be a hagyományba, me­lyek azok az elemek, amelyeket mások is átvesznek, esetleg továbbfejlesztenek. Ez a tanulmány arra vállalkozhat, hogy a vizsgálat első lépését végezze el, és csak ahol lehetőség kínálkozik, ott kísérli meg a hagyománytól való eltéréseket . Valószínűleg ez a különbség is elősegítette, hogy az alkotói önérzet már igen korán kialakult a művészkedő pásztorok között, erre utal a faragványokon már a múlt század első felétől gyakori szignálás, a készítő neve, esetleg hely és időpont megjelölése.

Next