Ethnographia • 125. évfolyam (2014)

TANULMÁNYOK ÉS KÖZLEMÉNYEK - Hesz Ágnes: A vallás, az antropológia és az antropológusok 216-233

A vallás, az antropológia és az antropológusok 217 amelyek megkülönböztetik az emberi létezés egyéb megnyilvánulásaitól. Ezt az állás­pontot képviseli a valláskutatás egyik meghatározó, de sok tekintetben nem egységes irányzata, a vallásfenomenológia, amely elméleti és módszertani alapját a filozófiai fenomenológiából merítette.­ A kutatások másik csoportjába azok a munkák tartoznak, amelyek a vallást első­sorban társadalmi ténynek tekintik, létrejöttét pszichológiai vagy társadalmi szük­ségletekkel magyarázzák, és elsősorban a vallások társadalmi, politikai és gazdasági beágyazottságának feltárását tekintik feladatuknak, a vallás e mezőkben játszott sze­repét próbálják megérteni. Ezt a megközelítést nevezik - elsősorban a kritikusai - redukcionizmusnak. A két irányzat eltérő viszonyulást és módszert vár el a kutatótól. A fenomenológia képviselői etnikusan igyekeznek közelíteni a tárgyukhoz, azaz megpróbálják megragad­ni és a leghűbben visszadni azt, hogy az általuk vizsgált vallás hívei miképpen élik meg a vallásosságukat, mit jelent számukra a vallás.­ A kutatónak tehát empatikus módon bele kell helyezkednie a hívők életvilágába, és empátiája, valamint képzelőereje segítségével meg kell kísérelnie megérteni a hívők vallásos élményét.­ A vallást társadalmi tényként kezelő irányzatokban ezzel szemben az etikus szemlélet érvényesül, ahol a kívülálló megfigyelő a gyűjtött infon­ációkat saját - jellemzően racionális - gondolkodásmódja és fogalmai szerint próbálja meg rendszerezni és megérteni. A kutatónak tehát nem kell bennfentes pozícióba helyezkednie, hiszen vizsgálatának fókuszpontjában nem a hívők saját vallásértelmezése áll, és a vallásnak egy olyasfajta interpretációjára törekszik, amely a hívőkével sok esetben egyenesen összeegyeztethetetlen. A külső-belső kutatói szemlélet problematikája természetszerűleg veti fel a kutató személyes világképének a kérdését, noha elvben mindkét megközelítés hangsúlyozza a kutatók objektivitásának fontosságát, és rendelkezik olyan módszerekkel is, ame­lyektől ennek szavatolását reméli. A fenomenológia a jelenségek (vallásos élmény és tapasztalat) objektív, előfeltételezésektől és előítéletektől mentes pontos leírására törekszik, amihez a kutatónak meg kell szabadulnia, pontosabban fel kell függesztenie a világra vonatkozó saját tudását, félre kell tennie azokat a nézeteit, amelyek reflek­tálatlan, természetes pozíciójából fakadnak. Mindebből elvileg az következik, hogy a kutató személyes hitének nem lehet szerepe a tudományos munkájában - sőt az is, hogy ő maga nem foglalhat állást az általa vizsgált vallás igaz voltával kapcsolatban.­ Ebben a tekintetben azonban maguknak a vallásfenomenológusoknak sem egységes az álláspontja. Sokan tartják úgy, hogy a személyes hit megléte csak elfogult leírá­sokhoz vezethet, ami ritkán megértő és igazságos mások hitével szemben. Többen viszont amellett érvelnek, hogy mások vallásos élményének empatikus megértéséhez . A vallásfenomenológia kifejezés használata megint csak nem egységes. Vannak, aki számára minden leíró és komparatív jellegű munka vallásfenomenológiai, függetlenül attól, hogy alkalmazza-e a fenomenológia sajátos fogalmait vagy bizonyítási eljárásait. Mások szerint viszont a vallásfenomenológia a valláskutatás sajátos és önálló ága, amely módszerében a fiozófiai fenomenológia alapelveit követi (Allen, 1987: 273). 4 McCutcheon 1999: 17. Idézi Ferber 2006: 176. 5 Allen 1987:282. 6 Allen 1987:275.

Next