Európai utas, 1998 (9. évfolyam, 30-33. szám)
1998 / 4. szám (33.)
meg „meteor szabad fényeként” emlegeti, de az utolsó verssorokban hirtelen „veszélyesnek” nevezi azt, ha valaki emlékeztetné a magyarokat Petőfi származására, mi lenne, mondja: „S rád, ki tőlünk elhajtottál / Petrovics! most ezt kiáltnám, / Jaj, te akkor lezuhannál, / Nem igazi magasodból, / De leesnél becsülésben, / A magyarok szerelmében.” (Fordította Csuka Zoltán.) Zmaj tehát úgy gondolja, nem tanácsos a költőt apja nevén szólítani; én a magam részéről úgy gondolom, hogy fölösleges. Petőfi nem attól Petőfi, hogy minek született, hanem hogy mivé lett. Bármit is mondjon Németh László, bár alkatilag valóban eltér nagy barátjától, Arany Jánostól, semmivel sem „hígabb” magyar, mint a Toldi szerzője. Már a román nacionalista Octavian Goga tisztábban látja Zmainál Petőfit: „örök ellenfélnek” nevezi, akivel csak a halál után békélhet meg, amikor is „együtt bolyongunk majd a végtelenben” . Száz vagy százegynéhány évvel a költő halála után az utódok már természetesen idealizálják Petőfi Sándort, számos vers született róla századunk negyvenes-ötvenes éveiben. Az ukrán Leonyid Pervomajszkijtól a görög Pandeltis Prevelakison át a francia Paul Eluard-ig (Beszéd Petőfi Sándor halálának százéves évfordulójára) költők egész sora állít emléket a huszonhat éves korában elesett fiatalembernek, aki hol mint „a szegény nép reménye” (Eluard), hol mint a „lázadás követe” (Ekbaum) jelenik meg. A kor igényeitől és a huszadik századi alkotó politikai nézeteitől függően Petőfi hol ilyen, hol olyan szerepben jelentkezik. Mélyen jellemző a korra például az egyik legnevesebb élő lengyel költő, Tadeusz Rózewicz 1955- ben írt verse, a „Fehér toll”. Rózewiczról tudni kell, hogy fiatalemberként, 1948-tól kezdődően hosszabb időt töltött Magyarországon mint ösztöndíjas, kicsit meg is tanult magyarul, és 1951-ben megjelent verseskötetében, amelyben megpróbált eleget tenni a szocialista realizmus című fantazmagória kívánalmainak, több magyar tárgyú verse is szerepelt. Nem csoda tehát, hogy Magyarországot az átlag lengyelnél sokkal jobban ismerő Rózewicz írta meg ezt a forradalmi Petőfit talán legerőteljesebben felidéző verset, amelyet ugyan Fodor András is lefordított, mégis nagyon kevesen ismerik. íme Rózewicz verse Petőfiről az én fordításomban: FEHÉR TOLL Fehér toll és fekete és piros a vér ég és síkság folyik a bor zeng a dal Kocsmaablak árnyék benn villan a toll a nap felkel itt már nem bor de vér folyik Akasszátok fel a királyokat Víg dalokat írt a költő könnyű tollal tollat mártva vörösborba De volt más is éles mint a hóhérbárd mit zsarnok vére fest pirosra Borral írt dalt s néha vérrel lúdtoll serceg jobb kezében Akasszátok fel a királyokat S ha a kedveshez írt versét a toll madárként szárnyra kelt Lerázott magáról kínt keservet hő szerelemben nála lelt enyhet s kebelén hosszan elmerengett Serceg a toll fekete éjben Akasszátok fel a királyokat Segesvár mellett tették sírba hogy hol a sírja ugyan ki a megmondhatója A magyar földben nyugszik a teste magyar napfényben dalban kenyérben. 1955 A harmadik témakör, amelyet a Gloria Victis 1848-49 felölel, a szabadságharc különböző személyeiről írott versek összessége. Köztük külön hely illeti meg a mártírokat, így gróf Batthyány Lajost, Leiningen grófot, az aradi vértanúk egyikét, akiről kevesen tudják (én sem tudtam), hogy Viktória királynő unokatestvére volt, vagy a még nálánál is kevésbé ismert Rényi Ferencet, akiről egy finn és egy angol vers is született. Batthyányról Walter Savage Sandor rövid latin nyelvű (!) verset ír, de találunk róla egy-egy verset németül (Gustav Steinacker) és fríz nyelven is (Halbertsma). Bár az első felelős magyar miniszterelnök kivégzése megrázta az európai közvéleményt (ennek tudható be több olyan vers, amelyik név szerint megbélyegzi Haynaut), talán mégsem véletlen, hogy róla inkább jelentéktelen költők írtak. Bemről viszont - aki Guyon mellett a szabadságharc egyik legismertebb személyisége - különböző nyelveken számos vers született. Egy részüket kortársak írták, olyanok, akik ismerték a lengyel tábornokot. Közéjük sorolnám a román Cézár Boliacot (aki azt a román kifejezést, hogy rá bemigyunk) rímelt arra, hogy „Bem”, ami Wass Albert fordításában így hangzik: „Igyunk hát, igyunk hát / velünk van Bem apánk", no meg egy Karl Heinrich Schnauffer névre hallgató német demokratát és az osztrák Moritz Hartmannt. Utóbbi szonettet írt Bemről, amelyben az áll, hogy Kossuth letölt egy gyémántot a magyar koronából (!), és azt elküldte Bemnek: enyhe költői túlzás. Még századunkra is jut a Bem-versekből, az egyiket egy kevéssé ismert török költő, bizonyos Refet Körüklü írta, lelkesen ünnepli benne „Murát pasát” (ez volt az iszlám hitére áttért Bem török neve). A vershez írt lábjegyzetben ezt olvassuk: „Bem Törökországban Murát pasa néven vált ismertté, mint a krími háború egyik hőse.” Ahhoz képest, hogy Bem már 1850-ben meghalt, ez egészen szép teljesítmény. A legjobb korabeli vers Bemről (és ezt tudják mindkét antológia olvasói) a lengyel Cyprian Norwid tollából származik. Norwid maga is emigráns volt, 1849-től élt Párizsban és 1851-ben, Bem halála után írta В ста pamiye zalobny rapsod (Gyászrapszódia Bem halálára) című versét, amelynek külön érdekessége, hogy a vers mottójául egy latin nyelvű Hannibál-idézet szolgál, s mint azt Petőfi feljegyzéséből tudjuk, Bem József nagyra tartotta a pun hadvezért, Petőfi pedig egyenesen úgy vélte, Bem Hannibálhoz hasonló. De honnan tudhatott erről Norwic? Nem tudta, csak titokzatos módon megérezte. Verse a gyász örök rítusaival hódol a halott Bemnek, de képalkotása