Ex Symposion, 1999 (25-29. szám)
1999 / 26-27. szám
BIRO BELA LONDONI SZÍN Lucifer: „Én éppen a torzban gyönyörködöm. Az emberarcra egy majomvonás; A nagyszerű után egy sárdobás; Ficamlott érzés, tisztes szőrruha; Kéjhölgytül a szemérem szózata; Tömjénezése hitványnak, kicsinynek; Szerelmi élere átka egy kicltnek; Feledtetik, hogy országom veszett, Mert új alakban újra éledek." (2668—2676) „Ah, íme, itt van mit régtől kerestem!" (2727) „Ah, drága gyermekek, mi örömem telik most bennetek, hogy oly mosolygva munkáltok nekem!" (2774—2776) Madách Imre: Az ember tragédiája (Londoni szín) Az archaikus kultúrák a Gonosz legsötétebb arcát a bizonyosság gőgjével ágáló tudásban vélték megtalálni. Lucifer alakját is a tapasztalatra és a józan észre alapozott rendíthetetlen bizonyosság tette oly sátánivá. A premodern ember még tudatában volt annak, hogy bizonyosságaink legfeljebb helyi és pillanatnyi érvényűek. A tekintet a határtalanul véges Mindenségre szegeződött, melynek minden tárgya, folyamata, történése egy hatalmas titkosírással készült szöveg részének tűnt csupán. Úgy vélték: a darab (hiszen „színház az egész világ") bizonyos részleteit viszonylag jól megérthetjük, de végső értelmét nem láthatjuk át soha, a nagy dramaturg tragikus látomásának mélyebb tartalma számunkra a bukásban, a katasztrófa nagy pillanataiban derenghet föl csupán. A bizonyosság elérhetetlen, sőt maga az igény is, hogy az istenség által jótékonyan elrejtett — mert a tudásra éretlen ember számára elviselhetetlen — titkokat kifürkésszük, istenkísértés, hübrisz, melyért bűnhődni kell. Az érzékeinkkel megragadható valóság csupán töredéke a határtalan Mindenségnek, s az ésszel felfogható ismeret csupán kavics, melyet az ismeretlen óceánjának partjainál felszedegethetünk. A modernitás az emberi érzékek és a ráció összeházasításával, olyan — kölcsönös korrekciókra alapozott — tudományos módszert vélt felfedezni, mely tévedhetetlen és örök érvényű tudás birtokosaivá tehet bennünket. Ezzel azonban drasztikusan korlátozta az elérhető tudás hatósugarát is. Tudatosan kirekesztett a valóságból mindent, ami nem mérhető, illetve nem kalkulálható, azaz nem gyömöszölhető az érzéki-instrumentális tapasztalat, illetve a formális logika sémáiba. Laplace-nak és követőinek ahhoz, hogy a világot megmagyarázzák, már nem volt szükségük „hipotézisek"-re. A biztos és a bizonytalan ismeret határán egyszerűen leállították a vizsgálódást, „megállt az ész". Ily módon sikerült „éles határvonal"-at vonni a tudomány és az áltudomány közé. Az „igazi" tudós ma is tévedhetetlen bizonyossággal állapítja meg, mi van belül, és mi van kívül. Erre a teljesítményre rajta kívül senki más nem képes, hiszen a határvonalak, minél jobban megközelítjük őket, annál inkább elmosódnak, a határvonalon állva vagy éppenséggel a határsávba hatolva egyszerűen nem is tudhatjuk, hol vagyunk, kint-e, avagy bent? A tudóst éppen a határvonal kijelölésére vonatkozó (természete szerint misztikus) képessége teszi tudóssá. Csakhogy a tudomány ugyanúgy végtelen számú határvonalból épül föl, mint ahogy a sík végtelen számú egyenesből. Az elődök még nagyon is tisztában voltak vállalkozásuk korlátaival. A kavicsmetafora, mint ismeretes, Isaac Newtontól származik, de Einstein talán még nála is pontosabban érzékelte, hogy a felfedezések inkább arról szólnak, hogy milyen keveset tudunk, semmint arról, hogy milyen sokat. Az utódok (óriások vállán kuporgó törpék?) mégis úgy vélték, hogy ők már mindent tudnak, illetve amit még nem, az pusztán részletkérdés! Hiába figyelmeztetett Wittgenstein is: „Az egész modern világszemlélet alapja az az illúzió, hogy az úgynevezett természettörvények a természeti jelenségek magyarázatai. Úgy állnak meg a természettörvényeknél, mint valami érinthetetlennél, mint ahogyan a régiek álltak meg az Istennél és a Sorsnál. És mind a moderneknek, mind a régieknek igazuk is van, meg nem is. A régiek annyiban mégiscsak világosabban láttak, hogy elismertek egy világos határt, míg az új rendszerek esetében szükségszerűen látszik úgy, mintha minden meg lenne magyarázva" (Logikai-filozófiai értekezés). Az, ami az isteni és az emberi világból ennek az empirikus-racionalista „tudomány"-nak a tükrében végül is feltárulkozott, a történelem kegyetlen paródiája volt csupán. Pedig éreztük: lehetetlen, hogy pusztán ennyi lenne! A modernitás talán legnagyobb szabású remekműve, mely ezt világosan kimondta, éppen Az ember tragédiája volt. Nem véletlen, hogy Madách műve a magyar és a nemzetközi nyilvánosságban, melyeket a múlt század vége óta az empirikus-racionális tudományosság legagresszívabb változatai uralnak, voltaképpen máig „érthetetlen" maradt. Annak ellenére is, hogy mindenki, aki a művel kapcsolatba került, érzékelte rendkívüli voltát. Egyeseket gonosz indulatokra, másokat gyöngéd érzésekre sarkallt. Az előbbiek úgy érezték, meg kell semmisíteniük a művet, az utóbbiaknak meg kellett „menteniük". Siettek hát félremagyarázni. Közösen. Csak érteni nem volt hajlandó senki. Ma- 87