Ex Symposion, 2006 (55-58. szám)
2006 / 57. szám
kellettek. Miután meghalt szegény, a Déri Múzeum vette meg a hagyatékot. Említette, hogy Tar megírta azokat, akiket a Paksiban látott. Nem volt ebből néha problémája? A, nem, sose. Szerették őt nagyon. A kocsmában tudták róla, hogy író? Persze! De szerették azért. Nagytudású, nagyeszű volt, ha megfelelő szintű emberrel beszélt, akkor olyan finoman tudott bánni a szavakkal, olyan kifejezései voltak, hogy csak néztünk. De egyszerű volt mindig, szót értett mindenkivel még a kocsmába' is. Nem volt lenéző azzal se, akiről észrevette, hogy tizenötször butább nála. Olyankor nem mondott kétértelmű, hangzatos szavakat, hiszen a másik úgyse érti meg. Nem lógott ki a kocsmába' a társaságból, pedig legbelül tudta magáról, hogy nagy író. Állítom, hogy tudta. Mondom, szót értett, nem játszotta meg magát sose. Pedig olyan nagy emberek jártak hozzá Pestről, hogy na még! Voltak itt az írószövetségtől is nála. Ha jól tudom, azután omlott össze lelkileg, hogy az ügynökmúltját nyilvánosságra hozta... Az nem tett jót neki, az biztos. De az se, hogy a Medicortól kirúgták. A kirúgása is nagyon megviselte. Hogy is mondjam... Sanyi kemény csávó volt, de írtó érzékeny ember volt. Egyébként az ügynökdologról én se tudtam korábban, csak amikor kiderült. De nem nagyon beszéltünk róla. Azt mondta egyszer, hogy muszáj volt belemennie, mert sarokba szorították. A debreceni Tar-túrán említette a Balszélsőben, hogy valaki lespicclizte a Paksiban... Igen, így volt, be volt rúgva az egyik illető, és odasóhajtotta neki ezt... De be volt rúgva, mondom. Aztán Sanyi már nemigen járt abba a kocsmába, mert megviselte ez a dolog. Az ügynökügy siettette a halálát, azt hallottam. Ezt nem tudom. De szeretett ő élni. Szeretett élni. Csakhát tényleg többet ivott szegény az utolsó években, úgyhogy sokszor ápolgattam, segítettem neki otthon, amibe' csak tudtam. Még kulcsom is volt a lakásához, mert megbízott bennem. Adott pénzt, és megkért, hogy vegyek neki ezt-azt, amikor ő nem tudott lemenni. Még mostam is rá, meg fürdettem is, amikor kellett, amikor olyan állapotban volt, hogy magától nem tudott. Sokszor ránéztem. Utolsó este is nála voltam, én tettem rendbe. Emlékszem, szombati nap volt, amikor utoljára láttam, vasárnap reggelre halt meg. S pont szombaton délután beszéltük meg, hogy akkor beviszem hétfőn a picológiára. Hová? így hívtuk a pszichológiát, hogy picológia. Megbeszéltük, hogy bemegy a kórházba három hétre. Örültem neki, hogy ebbe végre belement, mert előtte nem akart. Délután voltam fent nála, mondtam neki, hogy szőrös vagy, Sanyi, gyerünk fürdeni. Megfürdött, utána meg is borotváltam, elvégre úgy volt, hogy hétfőn megyünk a piológiára. Este fél kilenckor fektettem le. Pálinkát kért, mondtam neki, hogy nem adok, mert nincsen, de nem hitte el. Akkor adtam neki mégis pár kortyot, megitta, lefeküdt, elaludt. Másnap reggel hét óra fele gondoltam, hogy megnézem, mi van vele. Beléptem, hát látom, ott fekszik a földön féloldalasan. Odamentem, megráztam, aztán szaladtam is az egyik szomszédhoz, aki mentőtiszt. Aztán megérkeztek a mentők, és megállapították, hogy tüdőembólia vagy szívelégtelenség. A boncolás tisztázta aztán, hogy szívelégtelenség vitte el. 25