Ez a Hét, 1995. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-06 / 1. szám

Gsoóri Sándor fennkölten züllő orszá­got látott maga köüt a Kádár-rendszer alkonyi éveiben. Nos, a züllés magmaradt, sőt, fokozódott — mint a filmbéli Bástya elvtárs szerint a nemzetközi helyzet — de a fennköltség minden korábbi látszata nélkül. Alpári züllés folyik. Ilyen mélyre, ahol most van, csak a történelem legsötétebb korszakaiban zuhant a ma­gyar politikai erkölcs. Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat, és ne higgyük el, hogy a politika és az erkölcs egymást végképp és mindenkor kizáró fogalmak! Ez ugyanis nem igaz. A politikai érdekek ütközésében valóban nem az elsőáldozó úrikisasszonyok neveltetési elvei érvénye­sülnek, de érvényesül benne valami, ami hitelesíti a politikát a társadalom szemé­ben. Erre a hitelesítő mozzanatra azonban csak az olyan politikának lehet és van gondja, amelyik nem egy szűk élcsapat hatalmi buliját jelenti, hanem a tár­sadalom, a közösség valamely jelentősebb részének az érdekeit testesíti meg. A mai magyarországi politikában — a választási eredményektől szinte teljesen függetlenül — hangsúlyosan vannak je­len azok az erők, amelyeknek nemcsak hogy nincs szükségük az ilyen hitelesítő mozzanatokra, de mélyen meg is vetik azokat. Cseppben a zengőként mutatja ezt a szomorú állapotot mindaz, ami a fontos tisztségeket betöltő személyek átvilágítása — illetve most már inkább — át nem világítása körül zajlik. Gon­dolják csak át, mit jelent az, ha a közszol­gálatinak egyre kevésbé nevezhető rádió az adventi időben szokatlanul nagy beha­rangozással megváltoztatja a műsorát, hogy gyanúba keverhesse az átvilágítást végző bírók egyikét! Noha mást nem tud mondani, mint amit a bíró már maga be­vallott korábbi működéséről a kijelölt országgyűlési bizottság előtt, amely hi­vatva volt közreműködni az átvilágításra alkalmas jogi szakértők kiválogatásában. Tehát a politikusok, a képviselők min­dent tudtak, s úgy döntöttek — méghoz­zá a legmagasabb jogászi méltóságok meghallgatása után —­, hogy az illető bíró igenis alkalmas a feladatra. A rádió most, utólag, mégis pellengérre állítja őt, mert — úgy látszik — valakinek égető szüksége van rá, hogy az ország, a világ nyilvánosságának segítségével meg lehessen akadályozni a fontos tisztségek­ben elbújtatott III/III-asok szelíd, igazából önkéntes — hiszen a törvény­ben erről van szó — eltávolítását. A magyar politikai élet mélységes zül­­löttségét az mutatja leginkább, hogy szin­te alig akad valaki, aki a lényegről beszél az ügy velejéről, ami épp azért marad homályban, mert senki nem beszél róla. Történt ugyanis — és ezt fedi el ez a nagy hallgatás —■, hogy az átvilágító bíró egy újságírói kérdésre válaszolva nyil­vánosságra hozta: a parlament ábécé sze­rinti első negyven képviselőjéből már találtak egyet, aki azzal gyanúsítható, hogy kapcsolatban állt a hírhedt III/III-as ügyosztállyal. Milyen különös, hogy a sajtó harci osztagai e bejelentés után nem az országgyűlés, a magyar közélet megtisztításán fáradoztak, nem azt kere­sik, hogy ki lehet vajon a I/II-as — mintha az ő köreikben ez olyan minden­napi természetesség volna, mint a gyer­mekeiknek adott reggeli kakaó —, hanem nekiesnek a bírónak /azóta már egy másiknak is/, hogy kiirtsák jelenlegi tisztéből. Ezután talán mégiscsak érdemes el­gondolkodni azon: kik épültek be a poli­tikába, és kiknek a kezében van újságírói hatalom? A bíró évtizedekkel ezelőtt néhány olyan ítéletet hozott, amelyek sem a mai történelemszemléletünkkel sem a mai jogérzékünkkel nem illeszt­hetők össze. Ezt nem tagadta, nem is büszke rá, nem is lehet meg nem történtté tenni. De azt azért látni kell: az akkori érvényes törvények szerint, tehát tör­vényesen cselekedett, és a lehetőségek­ben adott legkisebb büntetéseket szabta ki. Olyannyira, hogy ezért a felsőbb hatóság eltávolította. A továbbra is védelem alatt tartott III/III-as képviselő viszont egyszerű spicli volt, aki ártatlan embereket szolgáltatott ki a hatalomnak. Ha csakugyan ezt tette. Ha valóban besú­gott. Mert lehet, hogy nem így volt Lehet hogy egyetlen jelentést sem írt. Lehet hogy kényszer alatt élt De ezt akkor be kell, mert most be lehet vallani. Történt már ilyen, igaz, csak egy, az elmúlt négy évben. Nagyon rosszat tettek a bíró-üldöző újságírók annak a képviselőnek, akit pedig pártfogolni szeretnének, s épp az­zal tettek rosszat neki nem szolid beval­lásra vagy csendes távozásra bátorítják, hanem az átvilágítási törvény végrehaj­tásának ellehetetlenítésére tesznek — meglehet, sikeres — kísérletet. Meglódí­tották ugyanis az emberek fantáziáját: ki lehet az? Kit takargatnak? Azt még a leg­­együgyűbb polgár is sejtheti: az illető valószínűleg nem ülhet a jelenlegi ellen­zék padsoraiban, mert akkor ugyanezek az újságírók üvöltve követelnék, hogy a bírók — törvényellenesen bár, de az er­kölcs nevében — nevezzék meg a galá­­dot. Arra is viszonylag kevés az esély, hogy MSZP-s képviselőről legyen szó, hiszen jórészük a volt állampártból került át, s azoknak a köréből nem szerveztek be ügynököket. Ebből a mostani rémületből tehát némelyek esetleg arra következtethetnek, hogy a végén még kiderülhet: a hótisztának feltüntetett demokratikus ellenzékben fordulhatnak elő olyanok, akik sem demokratikusak, sem ellenzékiek nem voltak a Kádár­korban, csupán Aczél elvtárs egyik zseniális ötlete nyomán eljátszották a szerepet, hogy aztán a rendszer vezetői rájuk hivatkozhassanak a nyugati poli­tikusok előtt: lám, Magyarországon el­lenzék is van. Közben pedig mellékesen besúgták a „barátaikat”. Kiderülhet, hogy az egyezkedő hajlama miatt örö­kösen gyalázott nemzeti ellenzék esetleg nagyobb kockázatot vállalt, mint azok, akik a rendszerváltoztatás hőseiként ün­nepelték magukat. Legalábbis egy ilyen látványos újsá­gírói melléfogás, mint ez a mostani, és a politikusok egyike-másikának megdöb­bentő mellébeszélése, a lényegről való hallgatása furcsa gondolatokat indíthat el a fejekben. Kár volt ezt a bíró-üldözést elkezdeni. Csak arra jó, hogy most már bizonyo­san lássuk: kútmélységnyire zuhant a kö­zéleti erkölcs. S ehhez képest az, hogy bandatagok számolnak le egymással a nyár utcán, a pillanat rettenete csupán. A másik: történelem. Pálfy G. István Erkölcs­­ a kútban EZ .ISL HÉT

Next