Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-05 / 1. szám

Kettészakad az MDF? Tamás Gáspár Mihályi Rozália csókja Ady Endre számára végzetes volt. 1902 nyarán került szenvedélyes viszonyba az orfeumi éne­kesnővel, akitől betegségét kaphatta. A művészi őszinteséggel megírt novella egyik jellegzetes része elgondolkodtató: „...elmentem hozzá akkor, amikor a mi csókunk a véremben olyan lett, mint egy kehely, melynek későn jut eszébe, hogy kicsorduljon. Csupa rózsákat nyílott a vé­rem, haragos, tüzes, bő szerelmi rózsákat. Kun Marcella lehajtotta a fejét, megcsó­kolt s ezt mondta: — Most már úgyis mind­egy, te akartad, én megmondtam neked...” Miért gondoltam erre az élethű helyzet­re, amely a magyar költészet egyik leg­nagyobb alakjának végzetét okozta? Mert kísértetiesen emlékeztet egy esetleges párhuzamra, Tamás Gáspár Miklós írásá­ra a Magyar Hírlapban MDF, kalap, kabát címmel. Vajon mi lehetett a szándéka az SZDSZ egyik fő ideológusának, hogy a Magyar Demokrata Fórumot dicsérni jött és nem temetni? Az MDF-et 1990-ben lemucsaizó, akkor még hivatásos szabad­­demokrata politikus most miért ír le olyan sorokat miszerint: „Az MDF olyan ha­gyományokat képvisel, amelyek — bár csak egyebek mellett és egyebekkel együtt—meghatározói a magyar kultúrá­nak” — miért? A mucsai, azaz az elma­radott hogyan lehet meghatározója a ma­gyar kultúrának? Miért hízeleg, miért ten­ged­ a legbensőségesebb húrokat Tamás Gáspár Miklós, amikor azt írja, hogy „...a függetlenségi hagyomány, a nemzeti mél­tóság szólamát az MDF szólaltatta meg a legzengőbben. Márpedig a Magyarország történelmi nagyságába és európai külde­tésébe vetett hit nélkül ennek az állam­­alakulatnak akkor sincs esélye, ha — aparatcsik nyelven szólva — »a reál­szférában javulnak a mutatók«” — miért írja ezt? A letaglózott, levert, egykoron legnagyobb konzervatív, nemzeti pártot, az MDF-et, miért akarja Antonius mód­jára karjába emelni? Milyen politikai tőkét szeretne kovácsolni saját liberális pártja számára Tamás Gáspár Miklós, hogy a tetszhalott pózában elfekvő Cé­zárt, azaz az MDF-et valódi érdemeinek megfelelően dicséri? Végül miért ragadtatja el magát TGM, amikor azt ajánlja a szocialista-liberális kormánykoalíciónak, hogy „...tennie kel­lene avégett, hogy az MDF megőrizze szócsöveit médiabefolyását...” mert sze­rinte — „... az ún. polgári szövetség és benne főleg az MDF fönnmaradása, megerősödése közérdek”? Azt a média­befolyást akarja feltámasztani, amit pártja vert szét 1994-ben. Kérdések sora. In­dítékait valószínűleg a filozófus tudná egészen pontosan megválaszolni. De is­merjük annyira Tamás Gáspár Miklóst, hogy higgyük, céltalanul ritkán filozofál­gat. Ezért megpróbálom rendszerbe rakni írását, más hasonló dolgozatokkal össze­függésbe hozni. Hátha sikerül. Az biztos, hogy az SZDSZ belső elit­jéhez tartozó ideológusnak nem egyéni partizánakciójáról van szó. Még ha nem sokkal később ugyanabban a lapban lát­szólag megtámadja Tamás Gáspár Mik­lóst a szélsőbaloldalon elhelyezkedő li­berális Eörsi István, aki a Gazsi 1995. de­cember 16-án című írásában azt írja: „...azt azonban kínosnak és hiteltelennek találom, hogy ha egy szerző ugyanazért osztogat babért, amiért régen gunyoros nyilakat­ záporozott, ráadásul többnyire ugyanazokra, akiket ma dicsér.” Tudatos akcióról van tehát szó, amire a legjobb alany a jelenleg belső vitáktól legyengült párt, a választási vereségből még mindig fel nem ocsúdó MDF. Maga Kis János, az SZDSZ első pártelnöke adta meg a programot, hogy a ma baloldalon elhelyezkedő pártjának előbb-utóbb a jobbközép szerepét kell átvennie. Ehhez kiváló eszköznek kínálkozik a szétszakad­ni készülő MDF liberálisokhoz közel álló része. Ha úgy vesszük, hitelesebb, jobban el lehet fogadtatni a közvéleménnyel an­nak az MDF-nek a szövetségét az SZDSZ -szel, amelynek ismertebb politikusai mégsem kötöttek házasságot a magukat egyre jobban lejárató szocialistákkal. A kérdés az, hogy egy olyan, valóban nem­zeti, népi hagyományokon létrejött kon­zervatív, keresztény párt, mint az MDF, amely ideológiájában élesen szemben áll a kozmopolita, nemzeti hagyományokat kikerülő, balliberális SZDSZ-szel, nos, az MDF-et támogató tömegek képesek lesz­­nek-e együtt haladni egy új szövetségben jelentkező átváltozott párttal ? Más. Emlékezzünk Ady Endre soraira a Mihályi Rozália csókjában: „...te akar­tad, én megmondtam neked...”! Vagyis a táncra felkért MDF akarja-e? Akarja-e a halálos csókot? Érdekes, ahogyan Tamás Gáspár Miklós, egy teljesen ellentétes előjelű párt tagja, laza könnyedséggel leír­ja, hogy a Magyar Demokrata Fórumnak de facto Orbán Viktor az elnöke. Ezek szerint az MDF vezetetlen? Senki sem tiltakozik. Majd nem sokkal később Deb­­reczeni József, az MDF liberális szárnyá­nak felkért vagy fel nem kért ideológusa azt írja — természetesen a Népszabadság­ban, hogy az ellenzék (Fidesz, MDF, KDNP) oldalán ma egy vezéregyéniség van, te­hetséges, vérbeli politikus, aki nem más, mint Orbán Viktor. Mert ha ő nem — írja Debreczeni a Népszabadság december 23-ai számában —, akkor jön Torgyán. Torgyánról, a mumusról írja Tamás Gás­pár Miklós is ugyancsak a Magyar Hírlap december 16-ai számában, hogy a „...Tor­gyán—Giczy-tangóval a modern magyar demokráciának nincs mit kezdenie”. Micsoda összhang! A szálak úgymond összeérnek. Egyes MDF-es politikusok szerint az ország és a polgári ellenzék számára nem az a legnagyobb veszély, hogy a szociálliberális kormánykoalíció folyamatosan korlátozza a sajtószabadsá­got, lehetetlenné teszi az önkormányzatok működését, képviselői többségénél fogva autokratikus módon befolyásolja a parla­mentet, milliókat tesz szegénnyé, hanem a veszély egyedül Torgyán és pártja. Fi­gyelmen kívül hagyva azt az apró mel­lékkörülményt, hogy a hat parlamenti párt közül a Független Kisgazdapárt a legnép­szerűbb. Kulin Ferenc, az MDF alelnöke, a Ma­gyar Nemzet december 30-ai számában világosan leszögezi, hogy a Torgyán-féle EZ A HÉT

Next