Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-02-16 / 7. szám

Ismétlés a Híradó atyja? Szombaton is, meg vasárnap is szabadon engedtek négy szerb katonatisztet a bosnyákok. Illetve ők csak négyet engedtek szabadon. A másik négyet a Magyar Televízió Híradójának „szerkesztői” engedték el. Az már csak a véletlen műve, hogy ez a négy tiszt a megszólalásig hasonlít arra a négyre, amelyet szombaton is elengedtek. És szombaton is, meg vasárnap is beszakadt egy alagút Japánban, miközben egy vonat haladt benne. Az úgyszintén a véletlen műve, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal kéz. Mert ha tudná, akkor ilyesmi nem fordulhatna elő. Az is lehet persze, mindez nem a véletlen műve. Ha a Híradónak sikerül kiválogatni egy pár érdekes hírt, abból elkészíthetnek egy standard Híradót, végre teli lesz izgalommal, élettel. Pár nap alatt hozzászokunk, megszeretjük. A szerkesztőknek sem kell tömi többet a fejüket, mit hogyan hallgassanak el előlünk. Aztán ha megtanultuk az egészet, meg is szűnhetnek a Híradók. Észre sem vesszük majd. Hiszen már most is olyan, mintha nem lenne. Lázy Iharos Aki hallott róla, tudja jól, Iharos az volt a magyar atlétikában, mint a fociban Puskás. Külföldön ha mást nem, őt biztosan ismerték, mint Az atlétát, A magyar atlétát. Iharos a múlt héten újból futott. Ezúttal élete elől. S persze megint nyert. Nyert nyugalmat végre. Meg egy kis figyelmet. A sportriporterek pedig még nekrológ helyett is, hazudnak. Hogy ennyire meg ennyire fog hiányozni nekik Iharos Sándor, a többszörös magyar világcsúcstartó futó. De tegyük fel mégis, hogy igazat mondanak: mikor fog már egyszer valakinek eszébe jutni, hogy nagyjainkat életükben kéne tisztelni, becsülni, — s ha sokan nem is ismerik ezt a szót, mégis leírom — szeretni. Gyászolni, újratemetni nagyon tudnak ebben az országban Sztálin legjobb magyar tanítványai. Meddig még? ■ (csendes) Egyszer úgyis tavasz lesz! Fél ötöt mutat az órám a polcon, sőt, már egy picivel el is múlt. Két karnyújtásnál is messzebb van tőlem, mégis, innen az íróasztal mellől is jól látom, még pusztán az ablakon beszűrődő fényben. Odakinn szálldigál a hó, a tetők fehérek. Egész délelőtt két férfi egy öreg Mercedest szerelt az ablakom alatt. Előbb letakarították róla az öles havat, jeget, aztán addig bütykölték, amíg végre sikerült beindítaniuk. Elvitték, miután kiszabadították a köréje fagyott hóból. Megnéztem a naptárt is, csak most jöttem rá, hogy 1996 szökőév. Egy teljes nappal hosszabb ez a tél, mint a tavalyi. De az is el fog múlni. Egyszer úgyis tavasz lesz! AND Más hangon Amikor a Közakarat Egyesület helyettes elnökeként kitüntetettjeink névsorát nyilvánosságra hoztam. (Ez a Hét 1996/3), azt írtam, „...ez sokszor kétes kimenetelű vállalkozás”. Nos, ennél kétesebb kimenetelű vállalkozás csak egy van: vitába szállni a lap főszerkesztőjé-vel, sőt az újság egész hangvételével — az adott lap hasábjain. Azért mégis remélek: írásom közölhető, hiszen azonos ügyet szolgálunk, minden vita ellenére. Pálfy G. István kommentárt fűzött Más szemmel címen Krómer Istvánnak az Ez a Hét ez évi 5. számában Zsigmond Attilával készített beszélgetéséhez. A kommentár végén a mai ellenzék egy részének ellenzék voltát is kétségbe vonja azért, mert a megszólított MDF-es képviselő örülni mert annak, hogy 28 százalékos parlamenti hellyel 50 százalékos befolyást sikerült elérni a médiatörvényben. Persze, mindnyájan tudjuk, az öröm lehet megalapozatlan — annyiszor csalódtunk már — de parlamentáris viszonyok között igenis siker az, ha nagyobb arányú az eredmény, mint a képviselők százaléka. Ugyanis minden baj gyökere itt van. Nem szavaztak ránk elegen. Ilyen vert helyzetben a legkülönfélébb módon lehet viselkedni. Lehet részt venni a tárgyalásokon, mindent aláírni, majd úgy csinálni, mintha semmi közünk sem lenne az egészhez, s aztán látványosan ellene szavazni, hogy „erkölcsi alapot teremtsenek” a későbbi felülvizsgálatra. S lehet vállalni az eredményt, amit közösen sikerült elérni, legyen az bármilyen csekély. El lehet gondolkodni, melyik magatartás az erkölcsösebb. Szerintem az utóbbi. Térjünk vissza a bajok gyökeréhez. Kevesen szavaztak a jobboldalon álló pártokra. S most mindenki másban keresi a hibát, ez megosztottságunk legfőbb oka. Szomorú, hogy ez a másra mutogatás, a minél hangosabban önmaguk kivételével önmagunkat bírálók hangja uralkodik el az Ez a Hétben is. Valami hasonlóság kezd kibontakozni egy nemrégen még mindnyájunk által kedvelt másik hetilaphoz. Lehet, hogy a Közakarat Egyesület sem tett meg mindent a választók meggyőzéséért. Hogy ne szavazzanak oly sokan azokra a pártokra, amelyek az általunk bírált sajtót „üzemeltetik”. Talán nem évenként, hanem negyedévenként kellett volna nagygyűléseket szervezni. Nagy tagtoborzó körlevelet nem egyszer kellett volna szétküldeni, s tüntetést is szervezhettünk volna az Ez a Hét jelenlegi gárdája mellett a tv-ből való elbocsátásukkor. Talán nem egyszer, hanem háromszor is fel kellett volna hívni telefonon a hozzánk közel álló napilapo(ka)t, hogy közöljék nyilatkozatunkat, tiltakozásunkat. Igen, bizonyára tehettünk volna többet. Bár van mentségünk is, nem sorolom. Nem sorolom, hogy legyen erkölcsi alapom a továbbiakra. Évekig volt a miénk 1994 előtt a TV Híradó, a Hét, a Panoráma, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Sugároztam tárgyilagos hírközlés mellett — a keresztény templom avatását a buddhista ünnep helyett, s a Tőkés László-interjút az izraeli belpolitika rejtelmei helyett. Minden eszközzel rendelkeztünk — a rádióban is —, hogy a közvéleményt az általunk helyesnek tartott irányba mozdítsuk. Sikerült? Nem. Talán el kellett volna gondolkodni azon, hogy az a nép, amelyik nem méltányolta Antall József tisztességét és demokratikus elkötelezettségét, nem alkalmas arra, hogy csokornyakkendőben hirdessék neki az igét. Talán pulóver kellett volna. Az hozott volna annyi szavazatot, amennyit néhány politikus néhány rossz mondata esetleg elvitt. A kérdés tehát csak úgy tehető fel, ki milyen mértékben hibázott, de soha nem úgy: a te hibád az árulás, jobb esetben naivság, mi pedig az ártatlan elszenvedői vagyunk mindannak, ami történt. Meggyőződésem, hogy — a parlamentáris demokrácia szabályai szerint — előbb-utóbb minden jobbra fordul. Történelmi méretekben a mai tévút törvényszerű: ez történt Szt. István és Mátyás király után is — hogy csak a legismertebb példákat említsem. Nagy embereket követtek epigon utódok, így lett most is. Nekünk persze, rámegy az életünk. Kovács Attila a Közakarat Egyesület helyettes elnöke EZ A HÉT