Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-05 / 27. szám
A szabadság elcsent körei Vajda Mihály balliberális filozófussal közöl interjút a Magyar Hírlap 1996. június 29-ei száma. Vajda a legközvetlenebb környezetünkben megteremthető szerveződésekről beszél, a szabadság kis köreiről, amelyek sokkal fontosabbak lehetnének a számunkra, mint amennyire fontosak a mai közvélekedés szerint. Szinte gyógyírként ajánlja e kis körök működtetését, hiszen ha cselekvően belefonódunk közvetlen környezetünk életébe, talán megszűnik az a terméketlen várakozásunk, hogy az égvilágon mindenre a nagypolitikától remélünk megoldást. Becsületesen elmondja azt is, a gondolat Bibó Istvántól való. Csupán egyvalamit hallgat el, de ez az elhallgatás ma már olyannyira reflexszerűen jellemző, hogy nem mehetünk el szó nélkül a jelenség mellett. Vajda Mihály ugyanis arról feledkezik meg, hogy ezt a bibói gondolatot az elmúlt években az MDF, név szerint pedig Lezsák Sándor, az MDF jelenlegi elnöke elevenítette fel. Erről nem lehet nem tudni. Ezt nem lehet említetlenül hagyni egy viszonylag terjedelmes elemző beszélgetésben. Legalábbis nem lehet véletlenül. Ez az elhallgatás más kérdésekben is tipikussá vált. Mintha a közelmúlt végképpeni eltörlésének sajátos módjával állnánk szemben. Egy szándékkal, amely nem feltétlenül tudatos mindenkiben, aki alkalmazza, de végeredményben mégiscsak azt eredményezi, hogy az 1990 és ’94 közötti idő kitörlődik a társadalmi emlékezetből. Vagy legalább elhomályosul, zavarossá, tehát gyanússá lesz. A mostani példa azért igazán szembeötlő, mert Lezsák Sándor bibói hivatkozását meg is lehetne kérdőjelezni. Meg lehetne kérdezni, tudott-e az MDF eredményesen élni ezzel a gondolattal. Előre jutott-e a bibói úton? S nyilvánvaló, hogy ezekre a kérdésekre aligha adhatók pozitív, az MDF-nek egyértelműen kedvező válaszok. A jogos és okszerű kritika helyett marad inkább az elhallgatás. Mi más lehet az oka, mint az a tudatos vagy tudattalan szándék, hogy a konzervatív kormányzás időszaka végképp zárójelbe kerüljön, elfelejtődjön, megfosztódjon minden előrevivő nemzeti törekvésnek az emlékétől?. Fel se tudjuk mérni, milyen tragédiát jelenthet a történelem ilyesfajta megszakítása! S mire rádöbbenünk, késő lesz. Már benne leszünk a változtathatatlanban. Vagy már benne vagyunk? A Magyar Hírlap ugyanő számában valaki, aki balliberális elfogultságaival, ortodoxiájával rendkívül sok kárt okoz, mert akadályozza a normális és szükséges párbeszéd kialakulását, azt írja az ellenzéki pártokról: „Ők öten együtt ultimátumot nyújtottak át a parlamenti többségnek, hogy vagy lényegesen változtat eredeti tervén, netán teljesen vissza is vonja, vagy közösen szabotálják a törvényhozói munkát. Kivonulnak. Ha megtörténnék is ez — írja —, aligha rendül meg az ország.”. Természetesen más is van e cikkben, olyasmi is, amivel nagyjából mindenki egyetérthet. De ez az utolsó mondat kétségbeejtő. Nyílt bevallása Magyarhon közepén nagy sátrat levernek, félig titokban, de üldözést se félve, legjobbjaiban gyűlik ott a nemzet, hitük szerint egy újabb ezredévre. Mikor majd megint összegyűlnek, kipróbált régi köztük már alig. De a sátor nem semmisül meg, konokul őrzi régi álmait. Részlet Szentmihályi Szabó Péter Nostradamus Hungaricus c. kötetéből annak, hogy az ellenzék nem számít. Azaz: az ellenzék csak fügefalevél. Ebből azonban súlyos kérdések következnek. Mi van ott, ahol nem számít az ellenzék? Van-e ott még parlamentáris demokrácia, ahol az ellenzéknek fügefalevélként kell álcáznia valamit? Ahol nem rendül meg az ország, ha az ellenzék nem vesz részt a törvényhozói munkában. Nem én mondom, a cikkíró logikája mondja: az ilyen országban diktatúra van. Ellentétben a cikkíróval, én tudom, hogy a jelenlegi parlamenti többség demokratikus választásokon jött létre. Ám azt is tudom, vajmi kevesen szavaztak arra, hogy kétharmados többségük a fennálló, de — igen-igen álságosan — folyamatosan repedezőnek mutatott koalíció formájában testesüljön meg. Azt is tudom, hogy a többség és kisebbség kialakulásában milyen szerepe van a torz választási rendszernek, amely persze épp ilyen torz volt az első demokratikus választások idején. Egyáltalán nem csodálkozom, ha valaki, látván a kliensrendszer kiépülését, a politika és a gazdaság, a politika, a gazdaság és a bűnözés összefonódását, azt a tényt, hogy kiéheztetéssel és kirekesztéssel büntetik azokat, akik őszintén hittek ’90—’94 rendszerváltoztató reményeiben, most buzgón rábólint a Magyar Hírlap cikkírójának logikájára, s azt mondja: itt valóban diktatúra van. Következésképp azt várja az ellenzéki pártoktól, hogy ne törvényesítsék ezt a vállalhatatlan helyzetet. A legjózanabb gondolkodók is eljuthatnak ehhez a következtetéshez. Hiszen a kisebbség nem jelenthet igazságon kívüliséget. A kisebbségbe szorultság nem jelentheti azt, hogy legyenek olyan nemzeti ügyek, amelyek a társadalom egy részének kirekesztésével intézhetők. Márpedig ma durván tapinthatók az ilyen típusú törekvések. Válságponthoz érkezett Magyarországon a parlamentáris demokrácia. Ilyenkor nem meggondolatlan, pökhendi nyilatkozatokra van szükség, hanem tárgyalásra és megértésre. Higgadt gondolatokra. „Európa egyik legkatolikusabb királya”, a spanyol János Károly, érteni fogja, miért nem üdvözlik őt a parlamentben a kereszténydemokrácia eszményeire fölesküdött magyar ellenzéki pártok — nem úgy, mint ahogy azt a Magyar Hírlap cikkírója sugallja —, János Károly érteni fogja, ha netán így lesz. Hovatovább mi nem értjük majd, mi történik és mi történhet még velünk. Pálfy G. István wsrw fi ttmwmww»