Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-09 / 1. szám

Ötödik évfolyam A választások évéhez érkezvén, elindul tehát hetilapunk ötödik évfolyama, amely oly időszakban állt talpra, amikor egy súlyos vereség után az ország polgári erőit bénultság és tanácstalanság jellemezte. Arra, hogy ez a minden támogatás nélkül alapított, a terjesztés minimális lehetőségeitől megfosztott, hirdetést véletlenül sem találó lapocska túléli a négy éves választási cik­lust, s egyetlen számot sem kihagyva több, mint kétszáz alka­lommal jelentkezik, senki sem számított. Mivel tradicionálisan én vagyok az évforduló krónikása, hadd mondjam el most is néhány gondolatomat. A kormány és a kormánykoalíció - zajos sikerpropagandája ellenére - a lakosság többsége látja és tapasztal­ja, hogy a helyzet mifelénk egyre tragikusabbá válik. A három és félmillió koldus országa lettünk és a jobboldalisággal semmiképp nem vá­dolható Ferge Zsuzsa állapítja meg, hogy az elmúlt négy esztendőben a nyugdíjasok és állami alkalmazottak életszínvonala legalább tíz százalékot romlott. Az is fél, aki még tartja magát, de az is, akinek egyelőre még sikerül biztosítania családja jólétét. Csupán azok nyugodtak és elégedet­tek, akik a hatalom védernyője alatt privatizálhattak, folytathatták kétes üzleteiket. Berzsenyi Dániel egykor azt panaszolta, hogy a rút szibariták a haza feldúlt védfalából raknak palotát heverő helyüknek. De vajon most mi történt? Negyven éven át építgettük azt a bizonyos teljes szocializmust, s amikor összeomlott, a munkát irányító jövő mérnökei és pallérjai hordják szét a még használható anyagot. Az ország egyik leggazda­gabb embere a szocialista párt hajdan volt kincstárnoka, és az egykori ifjúsági vezér nem szégyelli pártja lapjában megírni, hogy a gazdasági sikerek egyik legfontosabb feltétele a jó kapcsolat. Soha nem látott mére­teket öltött országunkban a korrupció és a kiváló miniszterelnökünknek, aki az ország ügyeinek rendbetételét ígérte, négy esztendő alatt egyetlen ilyen esetet sem sikerült lelepleznie, vagy lelepleztetnie. El lehet itt lopni egy vonatszerelvény olajat is úgy, hogy senki nem veszi észre. Napestig lehetne folytatni a mai Tiborc panaszát. Ráadásul még az az un­dorító, hogy jelenünk nagy urai közül sokan olyan „történelmi nevet” visel­nek, amely a legmocskosabb dik­tatúra idején kapott patinát. Most pedig hadd álljak elő egy személyesnek tűnő panasszal. Ebben az országban nincs sajtószabadság. Lehet, hogy nagy nyugati szövetsége­seink, akikhez egyre szorosabb szálakkal kötődünk, ezt valahogy nem veszik észre. Szívesen behuny­ják ők a szemüket, ha gazdasági, pénzügyi céljaik elérése érdekében alkalmatos partnereket találnak, már­pedig lehet-e jobb együttműködőket lelni azoknál, akik a provincia irányítóinak magatartását és lehetőségeit a Varsói Szerződés keretei között sajátítot­ták el. Tessék csak megnézni, hogyan szapo­rodtak osztódás­sal a televízióink, s hogyan maradt minden a régiben. Nézni is undorító, ahogyan jeles tévészemélyiségeink egymást interjúvolgatják: „Uram, lángész lobog Önben! - Önben, uram, nemkülönben!” Ha az ember a szólásszabadság csúfos megnyirbálását szóvá meri tenni, erre is megvan a jól begyako­rolt válasz: ez csak afféle ételmiségi nyavalygás, az ccccerű (három c-vel) ember csak jól akarna élni, mit érdek­li őt, hogy ki mit mond, ki mit ír, ki mit beszél. Lehet, hogy ez így van, de annál rosszabb az ország népének. Családomtól karácsonyra megkap­tam Edward Radzinszkij Sztálin című könyvét. A szerző képzett történész és sikeres színműíró. Ami azt illeti, könyve ennek megfelelően rendkívül drámai. Végleg szétzúzza azt a hitet, hogy Oroszországban a forradalom tisztességesen kezdődött, s csak később torzultak el a dolgok. Radzin­szkij egyértelműen bebizonyítja, hogy Lenin egy jól pénzelt német ügynök volt, Sztálin pedig harminc esztendőn át a cári titkosszolgálat besúgója. Csúful visszaéltek sok nyo­morgó ember hitével és áldozat­­készségével. Hadd idézzek most ebből a könyvből néhány mondatot: „Egyszer a Pártarchívumban be­szélgettem valakivel. A bolsevikok dokumentumai különleges nyelven íródtak - mondta beszélgetőtársam. - Ha az áll az egyikben: »békés de­monstráció«, akkor minden való­színűség szerint fegyveres felkelésről van szó. Az pedig általános szabály: ha az áll, »igen«, az csaknem mindig azt jelenti: »nem«. Valaki elnevezte ezt a nyelvet »mélynyelvnek«. Feneketlenül mély ez a nyelv, dupla, tripla jelentéssel.” Mi, öregek, akik már nem gyer­mekként éltük át az elmúlt fél évszázadot, tapasztalhattuk, hogyan formálódott, tökéletesedett egyre inkább ez a bizonyos „mélynyelv” és vált az emberek félrevezetésének esz­közévé. Azt ugyan Hitler mondta ki, hogy ismételd sokat a kitalált vá- EZ A HÉT

Next