Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-09 / 1. szám
Ötödik évfolyam A választások évéhez érkezvén, elindul tehát hetilapunk ötödik évfolyama, amely oly időszakban állt talpra, amikor egy súlyos vereség után az ország polgári erőit bénultság és tanácstalanság jellemezte. Arra, hogy ez a minden támogatás nélkül alapított, a terjesztés minimális lehetőségeitől megfosztott, hirdetést véletlenül sem találó lapocska túléli a négy éves választási ciklust, s egyetlen számot sem kihagyva több, mint kétszáz alkalommal jelentkezik, senki sem számított. Mivel tradicionálisan én vagyok az évforduló krónikása, hadd mondjam el most is néhány gondolatomat. A kormány és a kormánykoalíció - zajos sikerpropagandája ellenére - a lakosság többsége látja és tapasztalja, hogy a helyzet mifelénk egyre tragikusabbá válik. A három és félmillió koldus országa lettünk és a jobboldalisággal semmiképp nem vádolható Ferge Zsuzsa állapítja meg, hogy az elmúlt négy esztendőben a nyugdíjasok és állami alkalmazottak életszínvonala legalább tíz százalékot romlott. Az is fél, aki még tartja magát, de az is, akinek egyelőre még sikerül biztosítania családja jólétét. Csupán azok nyugodtak és elégedettek, akik a hatalom védernyője alatt privatizálhattak, folytathatták kétes üzleteiket. Berzsenyi Dániel egykor azt panaszolta, hogy a rút szibariták a haza feldúlt védfalából raknak palotát heverő helyüknek. De vajon most mi történt? Negyven éven át építgettük azt a bizonyos teljes szocializmust, s amikor összeomlott, a munkát irányító jövő mérnökei és pallérjai hordják szét a még használható anyagot. Az ország egyik leggazdagabb embere a szocialista párt hajdan volt kincstárnoka, és az egykori ifjúsági vezér nem szégyelli pártja lapjában megírni, hogy a gazdasági sikerek egyik legfontosabb feltétele a jó kapcsolat. Soha nem látott méreteket öltött országunkban a korrupció és a kiváló miniszterelnökünknek, aki az ország ügyeinek rendbetételét ígérte, négy esztendő alatt egyetlen ilyen esetet sem sikerült lelepleznie, vagy lelepleztetnie. El lehet itt lopni egy vonatszerelvény olajat is úgy, hogy senki nem veszi észre. Napestig lehetne folytatni a mai Tiborc panaszát. Ráadásul még az az undorító, hogy jelenünk nagy urai közül sokan olyan „történelmi nevet” viselnek, amely a legmocskosabb diktatúra idején kapott patinát. Most pedig hadd álljak elő egy személyesnek tűnő panasszal. Ebben az országban nincs sajtószabadság. Lehet, hogy nagy nyugati szövetségeseink, akikhez egyre szorosabb szálakkal kötődünk, ezt valahogy nem veszik észre. Szívesen behunyják ők a szemüket, ha gazdasági, pénzügyi céljaik elérése érdekében alkalmatos partnereket találnak, márpedig lehet-e jobb együttműködőket lelni azoknál, akik a provincia irányítóinak magatartását és lehetőségeit a Varsói Szerződés keretei között sajátították el. Tessék csak megnézni, hogyan szaporodtak osztódással a televízióink, s hogyan maradt minden a régiben. Nézni is undorító, ahogyan jeles tévészemélyiségeink egymást interjúvolgatják: „Uram, lángész lobog Önben! - Önben, uram, nemkülönben!” Ha az ember a szólásszabadság csúfos megnyirbálását szóvá meri tenni, erre is megvan a jól begyakorolt válasz: ez csak afféle ételmiségi nyavalygás, az ccccerű (három c-vel) ember csak jól akarna élni, mit érdekli őt, hogy ki mit mond, ki mit ír, ki mit beszél. Lehet, hogy ez így van, de annál rosszabb az ország népének. Családomtól karácsonyra megkaptam Edward Radzinszkij Sztálin című könyvét. A szerző képzett történész és sikeres színműíró. Ami azt illeti, könyve ennek megfelelően rendkívül drámai. Végleg szétzúzza azt a hitet, hogy Oroszországban a forradalom tisztességesen kezdődött, s csak később torzultak el a dolgok. Radzinszkij egyértelműen bebizonyítja, hogy Lenin egy jól pénzelt német ügynök volt, Sztálin pedig harminc esztendőn át a cári titkosszolgálat besúgója. Csúful visszaéltek sok nyomorgó ember hitével és áldozatkészségével. Hadd idézzek most ebből a könyvből néhány mondatot: „Egyszer a Pártarchívumban beszélgettem valakivel. A bolsevikok dokumentumai különleges nyelven íródtak - mondta beszélgetőtársam. - Ha az áll az egyikben: »békés demonstráció«, akkor minden valószínűség szerint fegyveres felkelésről van szó. Az pedig általános szabály: ha az áll, »igen«, az csaknem mindig azt jelenti: »nem«. Valaki elnevezte ezt a nyelvet »mélynyelvnek«. Feneketlenül mély ez a nyelv, dupla, tripla jelentéssel.” Mi, öregek, akik már nem gyermekként éltük át az elmúlt fél évszázadot, tapasztalhattuk, hogyan formálódott, tökéletesedett egyre inkább ez a bizonyos „mélynyelv” és vált az emberek félrevezetésének eszközévé. Azt ugyan Hitler mondta ki, hogy ismételd sokat a kitalált vá- EZ A HÉT