Ezredvég, 1992 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Tabák András: Ítélet a Lululi-sziget ügyében

- Ki beszélte rá arra, hogy csatlakozzék az expedícióhoz? - Az expedíció parancsnoka, uram, akivel egy emeleten lakom. Ő a legjobb barátom. - Hogyan történt ez a rábeszélés? - Az iskolában óra alatt levelet kaptam tőle. Az állt benne, hogy délután fontos ügyben vár a hátsó lépcsőházban, a padlásfeljárónál. - Szabadna tudnunk, miért éppen ott? - Az a szokásos beszélgetőhelyünk, ő nemigen jöhet át hozzánk, a mostohamamám nem nézi jó szemmel az ilyesmit. - Értem - bólintott az ügyész. - Ön tehát elment a megbeszélt találkozóra. Mi történt ott? - Megkérdezte, hogy részt vennek-e egy veszélyes vállalkozásban, és aztán elmondta, hogy miről is lenne szó. - Mit mondott el közelebbről? - Azt, hogy itt az idő, nem nézhetjük tovább közömbösen a k­lub­k szenvedését, akik most már maguk is változtatni akarnak a sorsukon. - Ezt az utóbbi kijelentését mire alapozta? - Arra a titkosírásos levelezésre, amelyet a k­luk­k főnökével, Piros Tollal folytatott már egy ideje. - Ön azonnal ráállt a dologra? - Azonnal, uram - hangzott határozottan. - Miért? - Hát, mert először is ő a legjobb barátom, és ha veszély fenyegeti, mellette a helyem. Azonkívül az expedíció tagjai között egyetlen lány se volt, pedig lányokra igenis szükség van egy ilyen vállalkozásban. A fiúk mindig bátrabbak és odaadóbbak, ha egy lány is van melletük. A hallgatóság elismerően morajlott. Értelmes és talpraesett volt ez a kislány, nem vitás. És megint csak feltűnt nagy, szürke szemének a szomorúsága. - Az ön expedícióbeli részvételét - folytatta az ügyész - tehát csakis ilyen személyes ter­mészetű megfontolások motiválták? - Nem, uram. Engem nagyon meghatott a k­luk­k szomorú élete. Arra gondoltam, hogy ép­pen olyan rossz soruk lehet, mint azoknak a gyerekeknek, akiknek csak egy mostohamamájuk van, és attól örökösen kikapnak. - Kérdésem volna - szólt közbe hirtelen a védőm. - Tiltakozom - mondta az ügyész. - Most az enyém a tanú! De a bíróság a tiltakozást elutasította, és a védelem feltehette a keresztkérdéseit. - Önt bántalmazni szokta a mostohája? A kislány elpirult. - Nem mindig - felelte. - Vajon nem csupán azért akart-e ön a szigetre hajózni - feszegette a védőm -, hogy el­szökhessen a mostohájától? A kislány még jobban elpirult, egészen lángba borult az arca, de hevesen ellenkezett. - Nem, uram, nem! Ön téved! Én szívből kívántam, hogy sikerrel járjunk. És mindent meg­tettem volna azért, hogy a k­lub­knak jóra forduljon az életük, és megtanuljanak végre örülni. A világon minden embernek tudnia kéne örülni. Az ügyész vette vissza a szót. - Ön a három babáját is magával vitte az útra. Mi célból. - Hogy a liluliknak adjam őket. - És most, hogy az expedíció terve megfeneklett, most hogyan fogja eljuttatni hozzájuk a babákat? A kislány szeme kerekre tágult. - De hiszen nincsenek is lilulik ... Az ügyész úr talán nem tudja? Az a sziget nem létezik. De nem is nagy baj! Legalább megmaradnak a babáim, és én öltöztethetem őket. Ez okosabb dolog.

Next