Ezredvég, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - MAGYAR SORSOK - Zolnay László: Petőfi első és egyetlen mecénása (Tóth Gáspárral)
tatási költségét. Sőt még harminc kemény pengő forintot is előlegez a költőnek, hogy megéljen egy ideig! Nos hát, ezt a derék kézmívest nevezték Tóth Gáspárnak. „Aki Petőfit szerette - írja Jókai méltán megsüvegelheti őt, mert ő volt a költőnek első és egyetlen Maecenasa." Mi pedig jó százharmincöt éves késéssel - süvegeljük meg e kis megemlékezéssel Tóth Gáspár megható alakját! A tudós irodalomtörténész nálam bizonyára jobban tudja: Tóth Gáspár segítsége mentette meg a költőt az életnek, a szabadság ügyének, költészetünknek. Tóth Gáspár azután nemcsak ama kemény körmöci aranyakat, hanem egy remekbe szabott magyar ruhát is ajándékozott a költőnek. (1848 magyarjai utóbb legkivált Tóth Gáspár „fekete magyarjait" viselték.) Erről a Tóth Gáspár szabta Petőfi-öltözékről fanyalogva írja később az irigy, finomkodó Vahot Imre: „Petőfi utóbb mint a Pesti Divatlap segédszerkesztője Tóth Gáspárral extravagáns magyar ruhát csináltatott magának. [...] Ez viszszatetszést keltett." (Budapesti Visszhang, 1856. évf.) Mit tagadjuk, Tóth Gáspárnak ez a mecénási tette egészen megkapó valami! Hiszen ezek azok az idők, amikor - mint a Jókai írta sorok mutatják - íróink java meg az irodalombarátok, pár kivétellel, valóságos frontot csináltak Petőfi ellen. S ez éppen úgy a tehetségtelenek önvédelme, mint Vahot Imre farizeus magatartása. S ki segíthetne? Arisztokratáinkat ismét csak pár ember kivételével - a nagyvilág félvilága meg a színfalak mögötti világnak a csillagai érdeklik. Az egyház műpártolása - s az egyház ekkor a legnagyobb magánbirtokosa Magyarországnak - csakis az egyházi zene s az egyházi képzőművészet támogatására szorítkozik. Ezek azok az évek, amikor Petőfi kis híján éhen hal, de az ország egyik legnagyobb mágnásbirtoka egyetlen éjszaka kártyán cserél gazdát! Tehát Tóth Gáspár segíti Petőfit szárnyaló útjára. A negyvenes évek szellői nyugati szelek. Erősen Párizs felől fújnak azok. A szemtanú így írja: „Tóth Gáspár inasa a Marseillaise-t fütyüli, amikor új rend ruhát szállít Nyáry Pálnak. S a Carmagnole dallamával felel rá az Arany Sas csaposa." S ha megnézzük a szabadság március felé vezető útját, Tóth Gáspárunk is a hősök útján halad. 1848. március 15-én Irányi, Irinyi, Klauzál, Nyári Pál, Petőfi, Rottenbiller, Vasvári Pál koszorújában ott áll Tóth Gáspár pesti magyar szabó is. Aláírásával teszi rá hitét a Tizenkét pontra, a szabad sajtó első termékére. S azután, 1848. április 19-én, a Pest városi közgyűlésen Tóth Gáspár szóvá teszi a magyar ipar szabadságának ügyét. Hevesen követeli az elavult, hűbéri céhrendszer azonnal való felszámolását. Nagy dolog ez, hisz Tóth is céhbeli iparos. Mégpedig rangos. Afféle önkéntes joglemondás ez. És Tóth Gáspár szava, javaslata nem pusztába kiáltott szó. Alig pár napra rá Klauzál Gábor, a kereskedelmi miniszter meg is hozza az iparszabadságról szóló törvényrendeletet. Ugyanekkor Tóth Gáspár szóvá teszi a nemzetőrség felruházásának ügyét is. Előre látja nemzeti őrsereg - a nemzetőrségből első honvédségünkké alakuló - nemzeti hadsereg szükségét. Nemzetőr és honvéd kell! Márpedig annak fegyver kell, és ruha! A márciust követő napokban megválasztják a Rendre Ügyelő Pesti Választmány és a Sajtóbizottság tagjának. Egyik biztosa lesz a Rendre Ügyelő Bizottságnak is. 1849. május 10-én a fiatal forradalmárok - zömmel iparoslegények és diákok - heves tüntetést (mint akkor mondották: „macskazenét") csaptak a budavári osztrák helyőrség waffenrockos parancsnokának palotája előtt. A fegyvertelen tüntetőket az osztrák helyőrségi parancsnok fegyveres katonáival szétvereti. A forradalmi kormány nevében Nyáry Pál, Pest megye alispánja, és Tóth