Ezredvég, 1999 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Krúdy Gyula: Március 15-ike 1848-ban, Pesten
KRÚDY GYULA Március 15-ike 1848-ban, Pesten Tavaly ilyenkor a százesztendős Petőfi Sándorról ébredezett bennünk minden legenda, a szibériai aggastyántól kezdve a vízaknai sóbányákban talált megkövesedett Petőfi-holttetemig; az idén, ha utunk a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán visz el: az ifjú Jókai Mór alakját keressük ott barettos kalapjában, nemzetiszínű övre akasztott jurátuskardjával, amint a szabad sajtóról, az öreg Táncsicsról és más sohasem hallott dolgokról szónokol a népnek. Hogyan érezhette magát egy hétköznapi pesti polgár, akit a feltűnő ruházatú Jókai Mór a nyomda sarokkövén állongálva megállított mindennapi dolgai közepette? Mit csináltál volna például te, nyájas olvasó, ha a sors véletlenségéből abban a névjegyzékben szerepelsz a pesti polgárok között, amely névjegyzéket 1848 elején állítottak össze a városházi szerberek? Először nyilván a kíváncsiság fékezte volna lépteidet, mint akár a medvetáncoltatók, kutyadudások, madárlátta planétával kereskedő emberek megjelenésekor a pesti utcákon. Hiszen akárhogy fejtegetik, értelmezgetik a 48-as idők történetírói a márciusi napot: nyilvánvaló, hogy Pest már akkor is nagyobb város volt ahhoz, hogy egy kávéházi asztaltársaság (a Pilvax-beli) mondanivalóiról, légvárairól, tavaszias reménykedéseiről az egész lakosság egyszerre pontos tudomást szerezhetett volna. Nyilván megint a fűzőkészítőnő firmáját cserélendik ki a csizmadia aranycsizmájával a tréfacsináló jurátusok, amint besötétedik a város felett - gondolhatta magában az a polgár, aki valamivel távolabb a Pilvaxtól, mondjuk, abban az utcában lakott, amelynek sarkán pléhkalapot zörgetett a szél. A félénkebb polgár - és minden polgár irtózik a tömeg tumultusaitól - talán nyomban hazasietett, amikor Jókai tollas lövegét meglátta; otthon meghagyta a házmesternek, hogy óbudai pincéjébe utazott; bezárkózott lakásába, olyan lábujjhegyen, hogy a szomszéd se vehesse észre; az ablakára leeresztette a függönyöket; befűtött, miután odakünn hideg eső zuhogott; papucsot és slafrokot öltött, hogy kellő időben a dunyha alá bújhasson; remegő családjának pedig lámpagyújtás idejéig magyarázta az 1838-i árvizet, amely ugyanezen a napon történt, valamint az árvíz után következő kolerát, amely miatt a piacokon a tömegek zendülésbe kaptak, valaki elterjesztette közöttük azt a hírt, hogy az urak mérgezik a kutakat, mire a Károly-kaszárnyából katonaság lovagolt közéjük. Bizonyára sok derék adófizető töltötte ilyenformán 1848. március 15. napját, amíg a költők azt jegyzik fel napról, hogy a város örömmámorban úszott. Nagyon kis ember volt még ahhoz Jókai, kevésbé elismert Petőfi, hogy a polgár elfogadta volna zsidóul az ő szavukat a szabadságról, egyenlőségről, testvériségről. A polgár bizony lehetőleg elbújt ezen az estén, még a Nemzeti Színház ingyenes előadására se ment el, mert nem lehet előre tudni, hogy mit tervez az a „csőcselék", amely a délelőtti beszédeket a Hatvani utcában hallgatta. Nagyon kevés volt az amolyan „okos" polgár is, aki az egész revolúciót az ifjúság heccének minősítette, amely majd magától elmúlik. A polgárháborúkat csak a történelemírók emlegetik ezen a néven, de a háborúkhoz valóban legkevesebb köze van a békességet kedvelő polgárnak. A polgár nem akar mást, mint 10