Ezredvég, 1999 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - MORFONDÍROZÁS - Szerdahelyi István: Sakkfigurák és süket oroszlánok
A munkások az üzemekben moccanni sem mernek. Hallottam olyan mamutcégről, ahol a dolgozót a felvételnél írásos nyilatkozattal kötelezik: fizetéséről a társait nem informálhatja; ha ezt megszegi, elbocsátják. A sajtó egyes üzemek kirívó visszásságairól nagy néha beszámol. Magányos csatározások ezek, érdemi változások nélkül. Mindent véd az üzleti titok, a banktitok, a vállalkozási szabadság. De mit is várhatnánk egy olyan országban, ahol a kormány azzal csábítja a külföldi tőkét, hogy itt a magasan kvalifikált szakembergárdát a fejlett nyugati országokban fizetett béreknek feléért lehet foglalkoztatni?... S mindeközben teljes sebességre kapcsolva rohanunk az Európai Unió felé, ahol viharos erővel tüntetnek és sztrájkolnak a munkások, gyakran egységben a fizikaiak és szellemiek. Ahol heves bérharcok folynak a szakszervezetek vezetésével. SZERDAHELYI ISTVÁN Sakkfigurák és süket oroszlánok Többé-kevésbé persze mindnyájan sakkfigurák vagyunk. Láthatatlan erők vezetik lépéseinket eleve előírt alakzatokban - futólépésben, lóugrásokban s minthogy a szomszédos kockák horizontján nemigen látunk túl, arról sincs biztos tudásunk, hol tart és milyen végkifejletet ígér a játszma, amelynek részeseivé tett bennünket történelmi sorsunk. Ám, mint minden hasonlat, ez is sántít, hiszen a sakkfigurák ritkábban tudnak parasztból bástyává fejlődni (bár az ellenfél alapvonalát elérve ők is átalakulhatnak), az pedig végképp nem adatik meg nekik, hogy pl. undorodjanak az őket vezető kezek piszkosságától, vagy mattot adjanak a saját királyuknak. Mi viszont igen sok effajta, a játék szabályait felborogató tettre képesek vagyunk, így történt, hogy szellemi életünk sakktábláinak egyik fekete királynője, amikor a játszmák sokaságától már megkopott rajta a festék, s a koronájából is letört egy darabka, ráállt, hogy magnetofonba mesélje viszontagságos életét. S minthogy a tényleges sakkjátéktól eltérően a memoár műfaja egyoldalú játszma, ahol az emlékező azt mondhat, mit csak akar, királynőnk is rendre leütötte emlékezetének táblájáról mindazokat, akiket királyi kedvét és női szeszélyét követve leütendőnek vélt. Ennek érdekében pedig attól sem tartózkodott, hogy a fehér kockákon álló bábukat átemlékezze a feketékre, s a futókról azt állítsa, hogy lólépésben haladtak. Jómagam is emlékezetének ilyen áldozatai közé tartoztam, s nem álltam meg, hogy egy kisebb írásban tényekre és évszámokra hivatkozva ne korrigáljam állításait. S ekkor váratlanul megszólalt egy harmadik figura is, akit - folytatván a hasonlatot - gyalogosként jelölhetnék meg, hiszen szellemi életünkben egyedül arról nevezetes, hogy egy példátlan plágium elkövetésével vádolta az irodalmi pletyka. Nem tudom, hogy e híresztelés nem volt-e légből kapott rágalom, de ha az volt, akkor egyetlen figyelemre méltó tettével is csak megrágalmazták. E gyalogos soha életében nem állt azon a sakktáblán, ahol a fekete királynő meg én, s ráadásul nem is fekete, hanem fehér bábu, de most halaszthatatlan teendőjének érezte, hogy a legnagyobb példányszámú napilapban szögezze le: úgy - nem tudja, állítja, hanem - véli, hogy 73