Ezredvég, 2000 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - OLVASÓLÁMPA - Kristó Nagy István: "Töri" : (Tizenöt könyvről) ; [könyvismertetés]
ban legalábbis rokoníta a posztmodern Lyotard-ral, Jenkinssel, Ankersmittel. Mert mi a múlt? „Diszkontinuitás, rombolás és káosz", aminek „rejtett értelmét" csak a rendteremtésre törekvő emberi elme helyezi bele - utólag s fejezi ki többékevésbé „irodalmi" formában. A kortárs sose „érti meg" a történéseket, bár emlékiratai vagy éppenséggel orális nyilatkozatai megkönnyíthetik az utólagos ítéletalkotást, azaz ami a korrekt történész számára legtöbb lehet: „a múlt megismerését, átélését, megértését". A következtetés? Szolgálhatja „a jövő számunkra kedvezőbb formálását", például a további fejlődést, haladást, de mégiscsak konstrukció - legalábbis White szerint. De a történetfilozófiai - mégpedig Vico óta - élni is segít: a több szabadság, szociális jogok politikai s gazdasági céljainak elősegítésével. „A nemzeti történetkép (ami gyakorlatilag »államtörténetírás«) konstruált jellege" azonban különös óvatosságra kell hogy késztessen. „A történetszemlélet nemzeti látószöge" helyett inkább a „kifejezetten gazdaság és társadalomtörténeti tematikájú histográfiát" kell figyelnünk, ezen belül is mikrotörténetírást. Épp e társadalmi-gazdasági természetű történetírásnak létezhet valamiféle történettudományi egzaktsága, az, amit Le Goff „az emlékezet kritikai történetének" nevez. Az emlékezet pedig többféle lehet: orális (személyes emlékek, netán családi vagy közösségi-városi hagyományok), egykorú iratok (levelezés, naplók) és statisztikai adatok. Az elsőre jó példa a hódmezővásárhelyi néprajzos, Szenti Tibor most megjelent új könyve: Betyártörténetek (Máyer Kiadó). Zömében egyetlen paraszti emlékező: Kérdő Szűcs Ernő (1899-1985) emlékeit, történetkéit, adomáit foglalja kötetbe, kiegészítve még három-négy szintén vásárhelyi adatközlő anyagával, ez persze kevés ahhoz, hogy a szinte nemzeti mítosszá lett betyárvilágot kritikailag feldolgozza, még kevésbé, hogy az elhangzottak alapján tudományosnak tetsző statisztikai összesítéseket készítsen, de mindenképpen jó mintavétele az egész kérdésnek. Móricz Zsigmond géniusza Rózsa Sándort a népi ellenállás olyan világirodalmi rangú hősév emelte, mint Ulenspigel, Schiller Telije vagy haramiái, netán a legjelentősebb élő török író, Yasar Kemal Sovány Mehmed je. Jól emlékszem, hogy amikor életmű sorozatát szerkesztettem, Krúdy Gyula Rózsa Sándorról szóló regényének megjelentetéséhez tanácsos volt történész szaklektor segítségét igénybe venni, hogy a (Móriczét jóval megelőző) Krúdy főhős portréját egyáltalán közzé lehessen tenni. Szenti különben nem is utal e Krúdy-könyvre, pedig azzal egybevág az elmúlt évtizedek alföldi népi emlékezete: a botrányok nem szabadsághősök, hanem banditák voltak. Hős voltak mítosz, nem több és nem kevesebb - hajdani paraszti vágyálmok kifejezése. Ennyit tehát a szóbeli emlékezésről. De nagyjából erről a korszakról, tehát a szabadságharcot követő évtizedekről szól Albert Gábornak Szemere Bertalan levelezését közreadó kötete: Lidérc minden, mi homályba vezet. (Maecenas) Albert Gábor szépirodalmi erényeivel legutóbb már foglalkoztam az Ezredvégben, mégpedig Hol vannak azok az oszlopok? című regénye kapcsán; arról is említést tettem, hogy konzervatív, jobboldali nézeteivel nem értek egyet, de ez a mostani könyve épp a valóság történelmi föltárásának fontos eszköze, többek között a negyvennyolc-negyvenkilencet követő emigráció - és minden emigráció - lehetetlenségéről. A témáról Albert már közzétett egy, sajnos, máig sem eléggé méltányolt könyvet (Zsákutcák hősei), e hősök közül