Ezredvég, 2005 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - MŰHELY - Rozsnyai Ervin: A forradalmi terror melléütéseiről.: ( Részlet a "Két Machiavelli" című készülő könyvből)
rülmények okozata volt. De ha külön-külön mindegyik az volt, akkor összességük is könnyen tűnhet a véletlen művének, és az a látszat keletkezhet, hogy a forradalomnak ezt a tragikus fejezetét teljes egészében el lehetett volna kerülni, ha a véletlen rátermettebb, jellemesebb, lelkiismeretesebb vezetőket állít az élre,’ így festenek a törvénytelenségek „alulnézetben", az egyes esetek felől nézve; ahogy „felülnézetben" viszont, a forradalom általános objektív feltételeinek tükrében, elkerülhetetlennek látszanak. Melyik nézőpontból láthatunk rá az igazságra? Talán megkönnyíti a választ egy háborús analógia. Lehetetlen, hogy egy viharos ütközet után ne maradjanak halottak és sebesültek a csatamezőn, de hogy éppen X halt meg, Y pedig életben maradt, nem volt kezdettől fogva megírva a „sors könyvében". Miért nem X-et vette pártfogásába a szerencse? Vagy a második, a tizedik, a századik elesettet? Végül is mindnyájan megmaradhattak volna. És mégsem maradhattak volna meg: ütközet volt, amelyet nincs mód áldozatok nélkül megvívni. A forradalom törvénysértései persze nem hasonlíthatók egy nyílt ütközethez. Az analógiát nem is ez, hanem a szükségszerű és a véletlen közötti kapcsolat hasonlósága indokolja. Nem volt szükségszerű, hogy A, B, C, vagy a tizedik, a századik, akárhányadik, áldozatul essen a törvénytelenségeknek; valamennyien elkerülhették volna. Külön-külön mindenki elkerülhette volna, mint az ütközetben a halált vagy a sebesülést. És valószínűleg mégsem kerülhette volna el mindenki A dolgok valódi - nem pusztán képzeletbeli - menetét ugyanis nem az egyedi esetek összeadódása formálja ki, hanem ezeknek az eseteknek az általános összefüggésekkel való kölcsönhatása, amely a véletlent a szükségszerűség jelenségformájaként foglalja magába. Beszéljünk konkrétabban. Minél keményebb önvédelemre kényszerül a forradalom, annál kevesebb lehetősége van rá, hogy tárgyilagos, körültekintő mérlegeléssel válassza szét belső ellenségeit az ártatlanoktól és ártalmatlanoktól, akik valami okból gyanúba keveredtek. Különösen igaz ez akkor, ha a tömegeket alacsony kulturális szintre nyomta az előző rendszer, s ha a forradalom egyetlen országban győz - ahogy például az 1789-ben Franciaországban történt -, és bekerítve, elszigetelten áll szemben a megsemmisítésére egyesült nemzetközi koalícióval Ebben a beszorítottságban, amikor kintről a nyílt, bentről az álcázott ellenség támad, természetes módon burjánzik el a gyanú, és válik a mindennapok elemévé. Eredendően a szükséges óvatosság és önvédelem eszköze ez, de fertőző góc is, amely alattomosan terjeszti a bizalmatlanság, a rágalmak, a színlelés és meghunyászkodás baktériumait, a forradalom létfontosságú szerveinek megtámadására képes politikai és erkölcsi ragályt. Ellentmondásos feladat áll tehát a forradalom vezetői előtt: megakadályozni a gyanú pusztításait, anélkül, hogy lanyhulna a készenlét az álcázott belső ellenség - későbbi kifejezéssel az „ötödik hadoszlop" - ellen; felkutatni és ütni az „ötödik hadoszlopot", anélkül, hogy a gyanú az „ötödik hadoszlop" szövetségeséül szegődne, és a forradalom öklével magát a forradalmat veretné szét. Hogy mi lesz a frontvonalakat nemegyszer összekuszáló, nehezen áttekinthető harc kimenetele, az nyitott kérdés, amelynek eldöntése egyaránt függ az objektív erőviszonyoktól és olyan szubjektív tényezőktől, mint a tömegek érettsége és a forradalomhoz való hűsége, a vezetők következetessége, merész logikája és képzelőereje. Szennyes, vérrel csuszamló sárban életéért birkózik a forradalom; némileg groteszkül hangzik, ha fényesre