Ezredvég, 2015 (25. évfolyam, 1-6. szám)
2015 / 2. szám - MÉRLEG - Wiener György: Orbán Viktor passzív forradalma III. rész
WIENER GYÖRGY Orbán Viktor passzív forradalma III. rész 6. A passzív forradalom társadalmi bázisa Mivel az újabb passzív, restaurációs forradalom nem a társadalmi formát, hanem csak a politikai rendszert változtatta meg, bázisát a klasszikusan értelmezett osztályharc helyett elsődlegesen a burzsoázián belüli küzdelem alkotta, melyhez más csoportok is kapcsolódtak. Orbán Viktor korábban már említett megfogalmazása, amely szerint a szavazófülkékben az oligarchák magánhatalmát buktatták meg, tulajdonképpen erre a konfliktusra utalt. Oligarcháknak ugyanis az úgynevezett nómenklatúra-burzsoázia legvagyonosabb tagjait tekintette, akik pártállami pozíciójukat és kapcsolatrendszerüket felhasználva váltak nagytőkésekké, az uralkodó osztály meghatározó szereplőivé. Velük szemben, e megközelítés szerint, a nemzeti együttműködés rendszere egy egyéni érdekekre is épülő sajátos szövetséget jelent, melyben a hazai vállalkozók és a társadalom plebejus csoportjai közötti (hallgatólagos) szerződés biztosítja az ország felemelkedését. Ez az elképzelés egyébként gyökeresen különbözik a két alapvető osztály konszenzusától, a klasszikus polgári demokrácia bázisától, mert az együttműködés nem a szabályozott érdekütközéseken és egyeztetéseken, hanem a nemzeti tőke vezető szerepének deklarált elismerésén nyugszik. A feltörekvő hazai vállalkozók azonban nemcsak az ún. nómenklatúra-burzsoáziát, hanem számos területen a transz- és multinacionális cégeket is ellenfelüknek tekintik, azokkal a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel együtt, amelyek a globalizált liberálkapitalizmus világában ez utóbbiakat támogatják. Ezért a nemzeti együttműködés rendszere a centrumállamokkal és internacionális intézményeikkel szemben szükségszerűen gazdasági szabadságharcot folytat, mely az Európai Unióval kialakuló sorozatos konfliktusokat is magába foglalja. E küzdelem azonban jóval több, mint az újonnan kapitalizálódó országok nemzeti burzsoáziájának szokványos protekcionista gazdaságpolitikája, mely védővámokkal és különféle adminisztratív intézkedésekkel próbálja korlátozni a külföldi cégek áru- és tőkeexportját. A centrumállamokkal és nemzetközi pénzügyi intézményeikkel való konfliktusok hátterében ugyanis az a korábban már említett feltételezés is meghúzódik, hogy a globalizált liberálkapitalizmus a 2008-2009-es világválság következtében lényegében megbukott, s a súlyos krízist kizárólag az unortodox eszközöket is alkalmazó nemzetállamok tudják kezelni. E vélekedés nyomán Orbán Viktor úgy látja, hogy a hazai gazdaságpolitika mintául szolgálhat (s egyre inkább szolgál is) a többi uniós tagállam számára, s így Európa végül is a magyar megoldásokat követheti. Kezdetben a nemzeti burzsoázia pozíciójának erősítése csupán az adópoliti 125 MÉRLEG