Ezredvég, 2023 (33. évfolyam, 1-6. szám)

2023 / 5. szám

koszorú Bizonyosra vehetjük, hogy az Ellenzéki körben elszavalt versnek csi­nos „irodalma" keletkezhetett a titkos policáj jóvoltából, mert tudtunkkal ez volt az egyetlen eset, amikor a költő nem csupán „bizalmas körben", „a Pilvax-kávéház elvadult ifjai közt" olvasta fel leghevesebb forradalmi verseit, (a titkos jelentésekből idéztem), hanem nagyobb közönség előtt. Sajnos azonban, a Habsburg- birodalom összeomlása után is csak egyet­len, jószimatú újságíró, Tábori Kornél vetette rá magát a bécsi levéltárak idevágó jelentéseire, a magyar tudományosság jelesei nem siettek köte­lességüket teljesíteni, s addig vártak, míg az 1934-es bécsi munkásfelkelés idején a titkos archívum leégett­­ Petőfi Sándor életének kincset érő do­kumentumaival. Aki Dózsát meri dicsőíteni a földesúri Magyarországon, attól elvár­ható a többi tabu ledöntése is. Rákóczi Ferencről majd a forradalom ide­jén fog versben és prózában újra meg újra nyíltan hitet tenni, de már 1847 elején megírja a Szent sírt, melyben név nélkül, de felismerhetően siratja az elbukott szabadsághőst, kit gyáva nemzete megtagadott, s kinek em­lékét csak a költő őrzi, a szabadság „öröklámpája". Májusban már műve címével is utal arra, hogy A majtényi síkon strófáiban milyen csatatérről beszél, szembeállítva a hősöket, kik „Hazátlan bújdosók, földönfutók let­tek", míg a latrok, „kik a hazát elárulták, Urak lőnek...". A vers természe­tesen nem jelenhetett meg itthon, a Bajza szerkesztette, külföldön kiadott zsebkönyvben, az Ellenőrben látott napvilágot, Kossuth s mások merész irataival együtt, de kipontozott címmel: Am... síkon. (Itt jelent meg a Palo­ta és kunyhó s a Dalaim is.) Az 1847-es történelmi sorozatból emeljük még ki A csonka torony címűt, mely a hajdú szabadságküzdelem piros lobogóit is emlegeti, éppúgy, mint A munkácsi várban. E művekről írta Horváth János, hogy csak futóla­gosan idézik a múltat, a költő „csak a jelent akarja látni a tagadás színé­ben", az ilyen alkalmi költemények „a hiány­érzet formakeresései". Ami lehet igaz, a magam részéről mégis azt mondanám, hogy e vonulat da­rabjai egy magyar ellentörténelemmé állnak össze: az aulikus történetírás által megtagadott múltat védelmezi bennük a költő - szinte egyedül. (Ha eltekintünk Vasvári Pál némely akkor még jórészt kéziratos töredékeitől.) E sorba illik a Vérmező, a Martinovicsékat idéző költemény. E művet, a „magyar jakobinusok" apoteózisát valószínűleg nem is írhatta volna meg Petőfi 1848 előtt - ehhez már a március 15-én kivívott sajtószabadság bá­torító szelleme kellett. Maga a költő a vers végén utal is arra, hogy régeb­ben megemlíteni sem volt szabad Martinovicsék nevét, csak Március után le­hetett könnyel áldozni a mártírok kiontott véréért... 125

Next