Bihari Napló, 1998. október (9. évfolyam, 222-248. szám)
1998-10-24 / 242. szám
1998. október 24-25.hAng-SZÓ-KÉP SZÍN PUSZTAI JÁNOS 1956. október 23-án huszonkét éves, négy hónapos és négynapos voltam. Munkaszolgálatosként dolgoztam a román néphadseregben. Hivatalosan építő katonának (militar constructor) neveztek. Három esztendőre vonultattak be. Ebből bő másfél évet fegyverben töltöttem, azután a katonaság létszáma állítólagos csökkentésének „eredményeként” előbb a bustem-i fűrészgyárba, később a teleajeni kőolaj-finomító hőerőművének építőtelepére vittek. A hovatovább naponta lebozgorozott (bozgori hazátlan) magyar fiúkkal, no meg számomra rejtélyes módon rossz szemmel nézett románokkal, erdélyiekkel, moldovánokkal, havasalföldiekkel, oltyánokkal görgettem behemót rönköket, cipeltem szálkás deszkákat, öntöttem saját kezűleg kevert betonból utakat, ástam ház nagyságú mélységű gödröket, szigeteltem forró szurokkal tetőket. Civilben „okleveles” szerszámlakatosnak, „levitézlett” újságírónak és „reményteljes” fiatal költőnek számítottam. Szerszámlakatosként elvártam volna, hogy ne mint napszámost foglalkoztassanak, tegyenek műhelybe, hiszen voltak műhelyek, újságíróként folyton a beleszólás, a politizálás kényszere hajszolt, költőként pedig helyem, helyzetem meghatározására törekedtem. Persze annyit értem vele. A műhelyekben az „iparosok” nélkülem pengették, szabták a vasat, a politikai tisztek véleményemre cseppet sem kíváncsian kezdtékhagyták a szocializmus-kommunizmus istenítését és (úgy mellékesen) a sztálini személyi kultusz bírálgatását. Az elcsigázott legénységnek „nyugodtan” beszélhettek. Szavaik szép sárgaborsószemek gyanánt azonnal és menthetetlenül szétperegtek. Maradt a költészet, a versírás. A szűkre szabott szabadidőt pompásan el lehetett tölteni vele. A Busteni környéki erdőket, hegyeket járva vagy a Ploiesti-et körülölelő olajmezőket „tarkító”, második világháborús bombatölcsérek fűvel benőtt fenekén heverészve kedvemre gyárthattam a „tartalmas, előremutató” sorokat, csak az volt a baj, nem és nem akart „bejönni”, sikeredni a „csattanó". Csattanó nélkül meg mit ér a vers? Nincs olyan újság, folyóirat, amely közölné. Amikor szellemileg kitikkadtam, a bombatölcsér peremére evickéltem, hason fekve untig-fáradtig könyököltem, hodályszerű, szurkos papírral fedett barakkjainkat bámultam. A bevakult nádfalú építmények két sora közötti, irdatlanul, pazarlóan széles „főutcán” munkások kuktálkodtak; a magyarok birkagulyást, székelykáposztát főztek, a románok tojásos hagymát sütöttek, ciberelevest kotyvasztottak, prázt (póréhagyma) rágtak. A tojásos hagymáért a havasalföldi, a ciberelevesért a moldován, a prázért az oltyán rajongott. Az oltyán a práznál csak a rangjelzéseket szerette, kívánta jobban. És talán a padlizsánételt, a vinettakotyvalékot. A terméskövek, lyukacsos téglák közé szorított, apró szabad tüzek fölött megszemcsésedett a levegő, porzott, és a porzásban, tetszett, nem tetszett, nyomorúságos sorsom elevenedett meg. Ki vagyok én, és hova születtem? A Kárpátok szakadatlanul szemem előtt lebegő karéján belül, Szatmárnémetiben, Magyarország ősi területén jöttem erre a világra, mégis alig négy évig (1940-1944) lehettem magyar állampolgár. Agyamban történelmi országom gyönyörű lenyomatával és Szent Istvántól Horthy Miklósig valamennyi halhatatlan, nagy, híres ősöm nevével itt heverek, hányódom egy bombatölcsér szélén, a kommunista pokol szocializmusnak elnevezett küszöbén, mint román katona, román állampolgár, reménytelenül, menthetetlenül. Mi lesz belőlem? Hogy élem le az életemet? Ki kellene törni! Harcolni kellene! Csodafegyverek előállítási módozatai, alkalmazási lehetőségei foglalkoztattak, bár tudtam: minden ellenállás, lázadás kivihetetlen. A mindenféle megszállóval és különösen a Szovjetunióval szemben, óh... Ezerkilencszázötvenhárom nyarán a kelet-berliniek megkísérelték. Még a Szabad Európa rádióban is félelmetes volt a szovjet tankok dübörgése. Azóta a „béketáborban”, a világ „egyhatodán” halotti csend honol. Magyarország sátánian „körülvágva” tesped ebben a csendben. A Bukarestben megjelenő, a „romániai magyarok” számára nyomtatott napilap, az Előre, amelyet időnként olvashatok, semmiféle támpontot nem ad a tájékozódásomhoz. Október van, reggelenként vastag dér borítja a mezőt, a barakkok, házak tetejét, valamint azokat a mázsás árokfedő betonlapokat, amelyeket sürgősen a helyükre kell cipelni. Fonom az inamat alattuk. Egyik „bajtársam” magyarul szidja a rendszert, mire a bádogosműhelyből aránylag fiatal, hagyult overallt hordó férfi ugrik ki, hozzánk iramodik, és az örömtől-sietségtől levegő után kapkodva újságolja: „Tegnap hazátokban kitört a forradalom!” Jézusom! Az ámulattól majd elejtem a terhet. Az hiányzik, hogy megnyomorítson. Hányadika is van ma? Október huszonnegyedike. Munka után rohanok Előrét szerezni. Az utolsó oldal legalján néhány sorocska: Budapesten (Magyar Népköztársaság) szélsőséges suhancok randalíroztak. Az anyagi kár jelentős. Ezzel nem lettem okosabb. Szerencsére fogadatlan „informátorom”, a bádogos délelőttönként beszámol arról, mit mondott a Szabad Európa rádió. „Győztetek!”, ujjong egy alkalommal, „megdöntöttétek a kommunizmust, elkergettétek a szovjeteket!” Aztán többé nem jön Eltűnik. A nevét sem tudom. Legutolsó, hetyke mondata ostorcsapóként cserdül bennem: „Most már rajtunk, románokon a sor!” Az Előre titokzatos, nem tudok rajta eligazodni. Az Országház előtti gépfegyverezést jókora késéssel közli. Büszke vagyok magyarságomra, ugyanakkor kétségek kínoznak: az oroszok egyszer már eltaposták forradalmunkat, szabadságharcunkat, miért lennének most különbek? Délután gyülekező. A század csapott vállú, féloldalas, kék egyenruhás parancsnoka drámai hanghordozással a szocializmus magyarországi veszélyeztetettségét ecseteli, mindjárt megerednek a könnyei, az hiányzik, végül bejelenti: készüljünk fel, mert nincs kizárva, hogy visszaadják fegyvereinket, megyünk „megmenteni” Magyarországot. Oszolj! A hálóteremben egyes románok örömmámorban úsznak. „Harmadszor is elfoglaljuk Ungáriát!” kiabálják. Foglaljátok a kurva anyátokat!, mondom Petőfivel. Ha visznek a magyarok ellen, megszököm. Még szép. Az izgatottságtól szakad szét a szívem, így érkezik el a gyászos vasárnap, november negyedike. Pihenőnap, nem ugrasztanak ki az ágyból. A falon, közvetlenül a mennyezet alatt vadul bömböl a hangszóró: „A dicsőséges szovjet fegyverek segítségével Magyarországon örök időkre győzött a szocializmus. Az ellenforradalmár banditák riadt patkányokként menekülnek. Megalakult a Kádár János vezette, forradalmi munkás-paraszt kormány.” Egész bensőm összefacsarodik, sírva fakadok. Percekig hüppögök a lószőrpokróc alatt. Nem látja, nem hallja senki. A szocializmus-kommunizmus irdatlan bombatölcsér, én pedig ott hempergek a legalján. Elvégeztetett, suttogtam magamnak. ILLYÉS GYULA Örök művek világa EGY GIOTTO-KÉP ELŐTT Hétszáz év távolából, győzelmes keretedből kinyújtva ujjad hallgatag, Giotto, töröld meg arcomat, szabadíts ki a rettenetből. Arany kereted egy ország határa. Se vas, se tűz, se had, se más nem töri át azt. S itt künn pestis, pusztulás! Ha bejuthatnék abba a hazába! A meg nem szelídített, a még vad évek a jeltelen múlás futóhomok pusztáiról fohászkodok feléd, felétek át, föl én is éljek! Hol rendszerű már. Uralmon már az érdem s a szépség vele, oly gyermekin, egyszerűn! Láncon a halál; rács mögött a bűn -Örök művek világa: ember csinálta éden! Töröld meg szívemet, ha fölemelted s leejted ismét. Megyek egy a nagy menetből, mely még sorstalan halad s csak bámul föl, ahol már győzelmet ünnepelnek. Minden igazi mű: ellenállási fészek, átvetett hídfő, tüzelő erőd detronizálni a zsarnok időt -Lobogjatok, gyönyörű fölkelések. Hétszáz év távolából, ti fények, csüggedetlen hírt-adók, biztatók! ti, őrtüzek, hazát szerző szabadságharcaink, tovább az aranykeretekben. SZIGETHY GÁBOR K msa, I. Gyűrött papírlap: Latinovits Zoltán kézírása. Már kezdő színész korában szokása volt kézzel leírni azokat a verseket, amelyeket közönség előtt akart elmondani. Vastag füzetben, glédában Petőfi, Ady, József Attila költeményei. Irkalapon, noteszből kitépett cédulán, kockás fecnin, finom levélpapíron sorjáznak a versek: régiek, újak, külhoniak, magyarok, remekművek, alkalmiak. A géppel írott versszövegeket is keresztül-kasul barázdálják a színész jelzései: függőleges és vízszintes vonalak, szünetjelek, tagolást jelző félkörök, hullámok, nyilak. Háborús térkép: a költő és a színész hadállásai. Pont, vessző, kérdőjel, felkiáltójel: a költő tudja, hol a határ. Szavak: jelentést abroncsol köréjük a világ. A világ kiismerhetetlen. A szavak is. „A vers alaptörvénye ugyanis, hogy minden sora valami meglepetéssel bukkanjon elénk, hogy figyelmünket egy fél sor erejéig se eressze el." Abbahagyott verseiről töprengve gondolta így 1971-ben Illyés Gyula, s az évtizeddel sem korábban írta - még füstölög 1956 emléke! - Örök művek világa című versében ellenállási fészeknek, átvetett hídfőnek, tüzelő erődnek nevezi a remekműveket. Lobogjatok gyönyörű fölkelések. A mondat végén pont. Valamikor 1965-ben. S amikor - a hetvenes évek elején? - felolvasta költeményét, pontosan betartotta a maga szabta határokat. Giotto képe előtt állva mereng a remekmű hatalmáról, a zsarnok időt detronizálni képes, évszázadokat átkaroló erejéről - karcos hangján, tanítós hangsúlyokkal a lelke mélyén zengő hitről mesél: itt künn bár pestis, pusztulás - a 20. században, mert nekünk most kell élni de az aranykeretekben ragyogó múlt (aranykeretekben: bennünk) átsegít - Istenem, add, hogy átsegítsen a túlpartra. Örök művek világa: remény, hogy túléljük a pusztulást. Illyés Gyula egy 17. századi református prédikátor csendes elszántságával mondja versét, prédikál, hitet fakaszt, reményt csepegtet a hallgatóba: a múlt el nem apadó forrás, a remekmű bennünk épülő oltár. Latinovits Zoltán - a hetvenes évek elején? - kezébe vette Illyés Gyula 1965-ben megjelent kötetét (Dőlt vitorla), s töltőtollal, kék tintával, kalligrafikus betűkkel papírlapra másolta a verset. Elolvasta magában, félhangosan, egyszer, kétszer, sokszor. És piros filctollal belekaristolt a szövegbe. A költő tudja, hol a határ: pont, vessző, kérdőjel, felkiáltójel. A színész nem akarja tudni, hol a határ. A remekmű: örök idő. A Színész itt és most kell, hogy megszólaljon. Ma a hetvenes évek elején? - kell elmondania Illyés verssorait, most kell hallgatói szívébe égetni a gondolatot: lobogjatok gyönyörű fölkelések! A remekmű: aranykeretben a múlt. A költőt túléli a vers. A színészt túléli a költő. De hogy lehet aranykeretbe foglalni az elsuhanó pillanatot? Hogyan kell elmondani ma - a hetvenes évek elején? - azt a verssort: itt künn pestis, pusztulás? Hol a pont, hol a vessző, hol a kérdőjel, hol a jajkiáltás, ha ellenállási fészeknek, átvetett hídfőnek, tüzelő erődnek nevezem - rám tapadt tekintetek kereszttüzében - a remekműveket: Milyen aranykeret vagyok én, ha belém szorult e szörnyű század minden kétségbeesett panaszszava? Ránk szakad a jelen - hogyan mondjam el az embereknek: szeretnék hinni a jövőben?! A remekművek - őrtüzek, mondja Illyés Gyula, hazát szerző szabadságharcaink! S ha ránk szakad a jelen, az aranykeretben őrzött múlt kapu a jövőbe. Remény: átjutunk a túlpartra. A költő boldogan, szomorúan, remegő hangon a vers utolsó sorát hangsúlyozza: az aranykeretekben őrzött múlt mindannyiunk számára lehetséges jövő. A színész az utolsó versszak három első sorát indulatosan, fokozódó elszántsággal, belénk égetve a gondolatot azt hangsúlyozza: múltunk a jövőnk - hazát szerző szabadságharcaink -, emberek, erről ne feledkezzetek el! Bátrak voltunk, és mertünk, és hittünk, és reméltünk - még füstölög 1956 emléke ezt az emléket, ennek az emlékét őrizzétek magatokban! Aranykeretben? Lehet abban is. Mindegy. \