Bihari Napló, 1998. október (9. évfolyam, 222-248. szám)

1998-10-24 / 242. szám

1998. október 24-25.hAng-SZÓ-KÉP SZÍN PUSZTAI JÁNOS 1956. október 23-án huszon­két éves, négy hónapos és négyna­pos voltam. Munkaszolgálatos­ként dolgoztam a román néphad­seregben. Hivatalosan építő kato­nának (militar constructor­) nevez­tek. Három esztendőre vonultat­tak be. Ebből bő másfél évet fegy­verben töltöttem, azután a katona­ság létszáma állítólagos csökken­tésének „eredményeként” előbb a bustem­-i fűrészgyárba, később a teleajeni kőolaj-finomító hőerő­művének építőtelepére vittek. A hovatovább naponta lebozgoro­­zott (bozgori hazátlan) magyar fi­úkkal, no meg számomra rejtélyes módon rossz szemmel nézett ro­mánokkal, erdélyiekkel, moldová­­nokkal, havasalföldiekkel, oltyá­­nokkal görgettem behemót rönkö­ket, cipeltem szálkás deszkákat, öntöttem saját kezűleg kevert be­tonból utakat, ástam ház nagysá­gú­ mélységű gödröket, szigetel­tem forró szurokkal tetőket. Civil­ben „okleveles” szerszámlakatos­nak, „levitézlett” újságírónak és „reményteljes” fiatal költőnek számítottam. Szerszámlakatos­ként elvártam volna, hogy ne mint napszámost foglalkoztassanak, tegyenek műhelybe, hiszen voltak műhelyek, újságíróként folyton a beleszólás, a politizálás kényszere hajszolt, költőként pedig helyem, helyzetem meghatározására töre­kedtem. Persze annyit értem vele. A műhelyekben az „iparosok” nél­külem pengették, szabták a vasat, a politikai tisztek véleményemre cseppet sem kíváncsian kezdték­hagyták a szocializmus-kommu­nizmus istenítését és (úgy mellé­kesen) a sztálini személyi kultusz bírálgatását. Az elcsigázott le­génységnek „nyugodtan” beszél­hettek. Szavaik szép sárgaborsó­szemek gyanánt azonnal és ment­hetetlenül szétperegtek. Maradt a költészet, a versírás. A szűkre sza­bott szabadidőt pompásan el lehe­tett tölteni vele. A Busteni környé­ki erdőket, hegyeket járva vagy a Ploiesti-et körülölelő olajmezőket „tarkító”, második világháborús bombatölcsérek fűvel benőtt fene­kén heverészve kedvemre gyárt­hattam a „tartalmas, előremutató” sorokat, csak az volt a baj, nem és nem akart „bejönni”, sikeredni a „csattanó". Csattanó nélkül meg mit ér a vers? Nincs olyan újság, folyóirat, amely közölné. Amikor szellemileg kitikkadtam, a bomba­tölcsér peremére evickéltem, ha­son fekve untig-fáradtig könyö­költem, hodályszerű, szurkos pa­pírral fedett barakkjainkat bámul­tam. A bevakult nádfalú építmé­nyek két sora közötti, irdatlanul, pazarlóan széles „főutcán” mun­kások kuktálkodtak; a magyarok birkagulyást, székelykáposztát főztek, a románok tojásos hagy­mát sütöttek, ciberelevest koty­vasztottak, prázt (póréhagyma) rágtak. A tojásos hagymáért a ha­vasalföldi, a ciberelevesért a mol­­dován, a prázért az oltyán rajon­gott. Az oltyán a práznál csak a rangjelzéseket szerette, kívánta jobban. És talán a padlizsánételt, a vinettakotyvalékot. A terméskö­vek, lyukacsos téglák közé szorí­tott, apró szabad tüzek fölött megszemcsésedett a levegő, por­zott, és a porzásban, tetszett, nem tetszett, nyomorúságos sorsom elevenedett meg. Ki vagyok én, és hova születtem? A Kárpátok sza­kadatlanul szemem előtt lebegő karéján belül, Szatmárnémetiben, Magyarország ősi területén jöttem erre a világra, mégis alig négy évig (1940-1944) lehettem magyar ál­lampolgár. Agyamban történelmi országom gyönyörű lenyomatával és Szent Istvántól Horthy Miklósig valamennyi halhatatlan, nagy, hí­res ősöm nevével itt heverek, há­nyódom egy bombatölcsér szélén, a kommunista pokol szocializ­musnak elnevezett küszöbén, mint román katona, román állam­polgár, reménytelenül, menthetet­lenül. Mi lesz belőlem? Hogy élem le az életemet? Ki kellene törni! Harcolni kellene! Csodafegyverek előállítási módozatai, alkalmazási lehetőségei foglalkoztattak, bár tudtam: minden ellenállás, láza­dás kivihetetlen. A mindenféle megszállóval és különösen a Szov­jetunióval szemben, óh... Ezerki­­lencszázötvenhárom nyarán a ke­let-berliniek megkísérelték. Még a Szabad Európa rádióban is félel­metes volt a szovjet tankok dübör­gése. Azóta a „béketáborban”, a vi­lág „egyhatodán” halotti csend ho­nol. Magyarország sátánian „kö­rülvágva” tesped ebben a csend­ben. A Bukarestben megjelenő, a „romániai magyarok” számára nyomtatott napilap, az Előre, ame­lyet időnként olvashatok, semmi­féle támpontot nem ad a tájékozó­dásomhoz. Október van, reggelen­ként vastag dér borítja a mezőt, a barakkok, házak tetejét, valamint azokat a mázsás árokfedő beton­lapokat, amelyeket sürgősen a he­lyükre kell cipelni. Fonom az ina­mat alattuk. Egyik „bajtársam” magyarul szidja a rendszert, mire a­ bádogosműhelyből aránylag fia­tal, hagyult overallt hordó férfi ug­rik ki, hozzánk iramodik, és az örömtől-sietségtől levegő után kapkodva újságolja: „Tegnap ha­zátokban kitört a forradalom!” Jé­zusom! Az ámulattól majd elejtem a terhet. Az hiányzik, hogy meg­nyomorítson. Hányadika is van ma? Október huszonnegyedike. Munka után rohanok Előrét sze­rezni. Az utolsó oldal legalján né­hány sorocska: Budapesten (Ma­gyar Népköztársaság) szélsőséges suhancok randalíroztak. Az anya­gi kár jelentős. Ezzel nem lettem okosabb. Szerencsére fogadatlan „informátorom”, a bádogos dél­előttönként beszámol arról, mit mondott a Szabad Európa rádió. „Győztetek!”, ujjong egy alkalom­mal, „megdöntöttétek a kommu­nizmust, elkergettétek a szovjete­ket!” Aztán többé nem jön Eltű­nik. A nevét sem tudom. Legutol­só, hetyke mondata ostorcsapó­ként cserdül bennem: „Most már rajtunk, románokon a sor!” Az Elő­re titokzatos, nem tudok rajta el­igazodni. Az Országház előtti gép­­fegyverezést jókora késéssel köz­li. Büszke vagyok magyarságomra, ugyanakkor kétségek kínoznak: az oroszok egyszer már eltaposták for­radalmunkat, sza­badságharcunkat, miért lennének most különbek? Délután gyülekező. A század csapott vállú, félol­dalas, kék egyen­ruhás parancsnoka drámai hanghordo­zással a szocializ­mus magyarországi veszélyeztetettsé­gét ecseteli, mind­járt megerednek a könnyei, az hiány­zik, végül bejelenti: készüljünk fel, mert nincs kizárva, hogy vis­­­szaadják fegyvereinket, megyünk „megmenteni” Magyarországot. Oszolj! A hálóteremben egyes ro­mánok örömmámorban úsznak. „Harmadszor is elfoglaljuk Ungá­­riát!” kiabálják. Foglaljátok a kur­va anyátokat!, mondom Petőfivel. Ha visznek a magyarok ellen, meg­szököm. Még szép. Az izgatott­ságtól szakad szét a szívem, így érkezik el a gyászos vasárnap, no­vember negyedike. Pihenőnap, nem ugrasztanak ki az ágyból. A falon, közvetlenül a mennyezet alatt vadul bömböl a hangszóró: „A dicsőséges szovjet fegyverek segítségével Magyarországon örök időkre győzött a szocializmus. Az ellenforradalmár banditák riadt patkányokként menekülnek. Meg­alakult a Kádár János vezette, for­radalmi­­ munkás-paraszt kor­mány.” Egész bensőm összefacsa­­rodik, sírva fakadok. Percekig hüppögök a lószőrpokróc alatt. Nem látja, nem hallja senki. A szo­cializmus-kommunizmus irdatlan bombatölcsér, én pedig ott hem­­pergek a legalján. Elvégeztetett, suttogtam ma­gamnak. ILLYÉS GYULA Örök művek világa EGY GIOTTO-KÉP ELŐTT Hétszáz év távolából, győzelmes keretedből kinyújtva ujjad hallgatag, Giotto, töröld meg arcomat, szabadíts ki a rettenetből. Arany kereted egy ország határa. Se vas, se tűz, se had, se más nem töri át azt. S itt künn pestis, pusztulás! Ha bejuthatnék abba a hazába! A meg nem szelídített, a még vad évek a jeltelen múlás futóhomok pusztáiról fohászkodok feléd, felétek át, föl­­ én is éljek! Hol rend­s­zerű már. Uralmon már az érdem s a szépség vele, oly gyermekin, egyszerűn! Láncon a halál; rács mögött a bűn -Örök művek világa: ember csinálta éden! Töröld meg szívemet, ha fölemelted s leejted ismét. Megyek egy a nagy menetből, mely még sorstalan halad s csak bámul föl, ahol már győzelmet ünnepelnek. Minden igazi mű: ellenállási fészek, átvetett hídfő, tüzelő erőd detronizálni a zsarnok időt -Lobogjatok, gyönyörű fölkelések. Hétszáz év távolából, ti fények, csüggedetlen hírt-adók, biztatók! ti, őrtüzek, hazát szerző szabadságharcaink, tovább­­ az aranykeretekben. SZIGETHY GÁBOR K msa, I. Gyűrött papírlap: Latinovits Zoltán kézírása. Már kezdő színész korában szokása volt kézzel leírni azokat a ver­seket, amelyeket közönség előtt akart elmondani. Vastag füzetben, glé­­dában Petőfi, Ady, József Attila költeményei. Irkalapon, noteszből kité­pett cédulán, kockás fecnin, finom levélpapíron sorjáznak a versek: ré­giek, újak, külhoniak, magyarok, remekművek, alkalmiak. A géppel írott versszövegeket is keresztül-kasul barázdálják a színész jelzései: függőleges és vízszintes vonalak, szünetjelek, tagolást jelző félkörök, hullámok, nyilak. Háborús térkép: a költő és a színész hadállásai. Pont, vessző, kérdőjel, felkiáltójel: a költő tudja, hol a határ. Szavak: jelentést abroncsol köréjük a világ. A világ kiismerhetetlen. A szavak is. „A vers alaptörvénye ugyanis, hogy minden sora valami meglepetés­sel bukkanjon elénk, hogy figyelmünket egy fél sor erejéig se eressze el." Abbahagyott verseiről töprengve gondolta így 1971-ben Illyés Gyu­la, s az évtizeddel sem korábban írta - még füstölög 1956 emléke! - Örök művek világa című versében ellenállási fészeknek, átvetett hídfő­nek, tüzelő erődnek nevezi a remekműveket. Lobogjatok gyönyörű fölkelések. A mondat végén pont. Valamikor 1965-ben. S amikor - a hetvenes évek elején? - felolvasta költeményét, ponto­san betartotta a maga szabta határokat. Giotto képe előtt állva mereng a remekmű hatalmáról, a zsarnok időt detronizálni képes, évszázado­kat átkaroló erejéről - karcos hangján, tanítós hangsúlyokkal a lelke mélyén zengő hitről mesél: itt künn bár pestis, pusztulás - a 20. szá­zadban, mert nekünk most kell élni de az aranykeretekben ragyogó múlt (aranykeretekben: bennünk) átsegít - Istenem, add, hogy átsegít­sen­­ a túlpartra. Örök művek világa: remény, hogy túléljük a pusztulást. Illyés Gyula egy 17. századi református prédikátor csendes elszánt­ságával mondja versét, prédikál, hitet fakaszt, reményt csepegtet a hallgatóba: a múlt el nem apadó forrás, a remekmű bennünk épülő ol­tár. Latinovits Zoltán - a hetvenes évek elején? - kezébe vette Illyés Gyula 1965-ben megjelent kötetét (Dőlt vitorla), s töltőtollal, kék tintá­val, kalligrafikus betűkkel papírlapra másolta a verset. Elolvasta magá­ban, félhangosan, egyszer, kétszer, sokszor. És piros filctollal beleka­­ristolt a szövegbe. A költő tudja, hol a határ: pont, vessző, kérdőjel, felkiáltójel. A színész nem akarja tudni, hol a határ. A remekmű: örök idő. A Szí­nész itt és most kell, hogy megszólaljon. Ma­­ a hetvenes évek elején? - kell elmondania Illyés verssorait, most kell hallgatói szívébe égetni a gondolatot: lobogjatok gyönyörű fölkelések! A remekmű: aranykeretben a múlt. A költőt túléli a vers. A színészt túléli a költő. De hogy lehet aranykeretbe foglalni az elsuhanó pillanatot? Hogyan kell elmondani ma - a hetvenes évek elején? - azt a vers­sort: itt künn pestis, pusztulás? Hol a pont, hol a vessző, hol a kérdőjel, hol a jajkiáltás, ha ellenállási fészeknek, átvetett hídfőnek, tüzelő erőd­nek nevezem - rám tapadt tekintetek kereszttüzében - a remekműve­ket: Milyen aranykeret vagyok én, ha belém szorult e szörnyű század minden kétségbeesett panaszszava? Ránk szakad a jelen - hogyan mondjam el az embereknek: szeretnék hinni a jövőben?! A remekmű­vek - őrtüzek, mondja Illyés Gyula, hazát szerző szabadságharcaink! S ha ránk szakad a jelen, az aranykeretben őrzött múlt kapu a jövőbe. Remény: átjutunk a túlpartra. A költő boldogan, szomorúan, remegő hangon­­ a vers utolsó sorát hangsúlyozza: az aranykeretekben őrzött múlt mindannyiunk számá­ra lehetséges jövő. A színész az utolsó versszak három első sorát indulatosan, fokozó­dó elszántsággal, belénk égetve a gondolatot azt hangsúlyozza: múl­tunk a jövőnk - hazát szerző szabadságharcaink -, emberek, erről ne feledkezzetek el! Bátrak voltunk, és mertünk, és hittünk, és reméltünk - még füstölög 1956 emléke­ ezt az emléket, ennek az emlékét őriz­zétek magatokban! Aranykeretben? Lehet abban is. Mindegy. \

Next