Fáklya, 1975 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1975-03-30 / 6. szám
Vaszilij névre emlékezett. Reményi Gyenes István A szabadság katonája című, népszerűvé vált versében a következő sorokat írta: Neve: Vaszilij. Mindössze csak ennyi, így őrzi ezt a művész jegyzete. S ha ő se tudja, nem tudhatja senki. Mi volt vajon a családja neve. Őrségen látta egyszer őt a mester. Olyan volt, mint kit bronzba álmodott: Izmos kis ifjú, telve tréfakedvvel, Vidám szemében élet csillogott... Megindító, igaz szavak. Amikor a verset írta, a költő nem sejthette, hogy a szabadság katonájának a neve ismeretessé válik. Ma már mindenki tudja, ki volt a szobor modellje. A szobrászművész nem csupán jellegzetes orosz katonaarcot választott modellnek. A katona sorsában mintegy a tipikusát sikerült megragadnia: Vaszilij Mihajlovics Golovcov sorsában a fasiszták elleni háborúban hősiesen harcoló milliók élete tükröződik. ... Golovcovék népes családjában hét gyermek volt. A fivérek közül hárman — Nyikolaj, Iván és Vaszilij — szinte egyidőben fogtak fegyvert, hogy megvédjék a Hazát. Nyikolaj már a háború első napján találkozott az ellenséggel. Bátran harcolt, Belorussziában esett el. 1941 őszén Iván és Vaszilij is beállt a sorba. Vaszilij a hadak útját a Don folyónál kezdte, később részt vett a sztálingrádi csatában. A többi ezer meg ezer harcossal együtt a végsőkig kitartva védte a várost, majd tűzgyűrűbe zárta az ellenséget. Itt kapta a hírt, hogy fivére, Iván hősi halált halt. Ez még elszántabbá tette az ellenséggel vívott ádáz küzdelemben. A kurszki csatában egy ellenséges lövedék szilánkja súlyosan megsebesítette. Ahogy felépült a kórházban, újra kiment a frontra, s végigharcolta a háborút. És a sok frontharcos közül a magyar szobrászművész éppen őt választotta ki. Vaszilij Mihajlovics így emlékezik erre: — Két hónapon keresztül minden nap modellt álltam a művésznek. Amikor a szobor kicsinyített mása elkészült, Kisfaludi Strobl Zsigmond nekem ajándékozta a Felszabadulási Emlékmű végleges formájának makettjéről készült fényképeket. Azzal elváltunk egymástól. A sors csak húsz év múlva hozta őket újra össze. — 1965 májusában látogattam el a mester műtermébe — folytatja Vaszilij Mihajlovics. Kisfaludi Strobl azonnal megismert, bár mindketten megöregedtünk. Együtt mentünk fel a Gellérthegyre, a Felszabadulási Emlékműhöz. Az emberek ismerősként köszöntötték a művészt, s csodálatos módon engem is megismertek. Odajöttek hozzám, elbeszélgettek velem. A találkozás emlékére Kisfaludy Strobl saját fényképét és egy díszes Budapest-albumot ajándékozott Golovcovnak. A fénykép hátára ezeket az ajánló sorokat írta: — Drága Vaszilij Golovcov elvtárs! Nagy örömmel olvastam az önről szóló híradást, örültem, hogy egészséges, hogy eredményesen dolgozik. A viszszaemlékezés a szabadság első napjaira, arra az időre, amikor a műteremben járt és személyében a felszabadító hősöket üdvözölhettem, az emlékezés mindarra, ami segített nekem megalkotni a szovjet katonák örök dicsőségének emlékművét, az örömteli érzések egész özönét ébreszti szívemben. Jó egészséget, sikereket, boldogságot és hosszú életet kívánok önnek. Szeretettel, Kisfaludi Stróbl Zsigmond.” Levelek... Levelek ... Vaszilij Mihajlovics gondosan őrzi őket. íme, az egyik levél, amely az újság szerkesztőségén keresztül jutott el Vaszilij Mihajlovicshoz. „Én, Golovcov Vlagyimir Vasziljevics a Komszomolszkaja Pravdában olvastam a Golovcov Vaszilij Mihajlovicsról írt cikket. Nagyon szeretnék bővebbet tudni a családjáról. Én ugyanis négyéves koromban egyedül maradtam. Édesapám a fronton volt, anyámat pedig kubányi bolyongásunk közben az egyik állomáson elveszítettem. A mai napig semmit sem tudok szüleimről. Harmincegy éves vagyok. Nős, van egy kislányom. Kazahsztánban, a Pavlodari Traktorgyárban dolgozom.” Vaszilij Mihajlovics természetesen részletesen beszámolt a családjáról új barátjának. A háború után Golovcov leszerelt és visszatért szülőfalujába, az Ivanovo melletti Tyejkovóba. Megnősült, ismét a pamutfonó kombinátban kezdett dolgozni. Négy gyermeke van. A legidősebb lánya, Ludmilla, Moszkva környékén él, egy bébiholmikat gyártó üzemben dolgozik. Lénocska, a lányunoka is már cseperedik. Vaszilij második leánya, Nyina apjával együtt a kombinátban dolgozik, a fonóüzem közgazdásza. Nyikolaj, a fiúgyermek a helyi teherautó fuvarozási vállalatnál dolgozik, Valerij pedig most végzi a nyolcadik osztályt. Vaszilij Mihajlovics élmunkás. Felelősségteljes munkát végez. Tagja a Háborús Veteránok Bizottságának. Gyakran tesz eleget úttörők és komszomolisták meghívásának, akiknek beszél a szovjet katonáknak a Nagy Honvédő Háborúban tanúsított hősi tetteiről. Az egyszerű szovjet katona a béke hírnöke lett, a nép regékbe, legendákba szőtte a nevét. Vlagyimir Szmirnov A katona legendája című versét ezekkel a sorokkal zárja: Szíve szerint döntött a nép: A Szabadság emlékművét Oly magasra emelte, föl, hogy mindenki lássa messziről. Vaszilij Mihajlovics emlékezik: — Nagyon helyesen mondta Thuránszkyné, a fogadott nővérem: „A Gellérthegyen emlékmű magasodik az ég felé. A dicsőség pálmaágát tartó nő alakját a szobrász rólam mintázta. Mellettem, valamivel lejjebb szovjet géppisztolyos katona szobra áll. Ezt a szobrot a művész Vaszilij Golovcovról mintázta. Sok-sok éve állunk a Gellérthegyen egymás mellett — a magyar Erzsébet és az orosz Vaszilij. És mindig, örökké így fogunk állni együtt.” Az új Magyarország és a hatalmas Szovjetunió — örökre együtt. N. Nyikolajev Fotó: I. Utkin ÉLŐ JELKÉPE FELETT IS