Fáklya, 1975 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1975-03-30 / 6. szám

Vaszilij névre emlékezett. Re­ményi Gyenes István A szabad­ság katonája című, népszerűvé vált versében a következő so­rokat írta: Neve: Vaszilij. Mindössze csak ennyi, így őrzi ezt a művész jegyzete. S ha ő se tudja, nem tudhatja senki. Mi volt vajon a családja neve. Őrségen látta egyszer őt a mester. Olyan volt, mint kit bronzba álmodott: Izmos kis ifjú, telve tréfa­kedvvel, Vidám szemében élet csillogott... Megindító, igaz szavak. Ami­kor a verset írta, a költő nem sejthette, hogy a szabadság ka­tonájának a neve ismeretessé válik. Ma már mindenki tudja, ki volt a szobor modellje. A szobrászművész nem csu­pán jellegzetes orosz katonaar­cot választott modellnek. A ka­tona sorsában mintegy a tipiku­sát sikerült megragadnia: Va­szilij Mihajlovics Golovcov sor­sában a fasiszták elleni háború­ban hősiesen harcoló milliók élete tükröződik. ... Golovcovék népes család­jában hét gyermek volt. A fi­vérek közül hárman — Nyiko­­laj, Iván és Vaszilij — szinte egyidőben fogtak fegyvert, hogy megvédjék a Hazát. Nyikolaj már a háború első napján ta­lálkozott az ellenséggel. Bátran harcolt, Belorussziában esett el. 1941 őszén Iván és Vaszilij is beállt a sorba. Vaszilij a hadak útját a Don folyónál kezdte, később részt vett a sztálingrádi csatában. A többi ezer meg ezer harcossal együtt a végsőkig kitartva véd­te a várost, majd tűzgyűrűbe zárta az ellenséget. Itt kapta a hírt, hogy fivére, Iván hősi ha­lált halt. Ez még elszántabbá tette az ellenséggel vívott ádáz küzdelemben. A kurszki csatában egy ellen­séges lövedék szilánkja súlyo­san megsebesítette. Ahogy fel­épült a kórházban, újra kiment a frontra, s végigharcolta a há­borút. És a sok frontharcos közül a magyar szobrászművész éppen őt választotta ki. Vaszilij Mihajlovics így em­lékezik erre: — Két hónapon keresztül minden nap modellt álltam a művésznek. Amikor a szobor kicsinyített mása elkészült, Kis­­faludi Strobl Zsigmond nekem ajándékozta a Felszabadulási Emlékmű végleges formájának makettjéről készült fényképe­ket. Azzal elváltunk egymástól. A sors csak húsz év múlva hozta őket újra össze. — 1965 májusában látogattam el a mester műtermébe — foly­tatja Vaszilij Mihajlovics. Kis­­faludi Strobl azonnal megis­mert, bár mindketten megöre­gedtünk. Együtt mentünk fel a Gellérthegyre, a Felszabadulási Emlékműhöz. Az emberek is­merősként köszöntötték a mű­vészt, s csodálatos módon en­gem is megismertek. Odajöttek hozzám, elbeszélgettek velem. A találkozás emlékére Kisfa­ludy Strobl saját fényképét és egy díszes Budapest-albumot ajándékozott Golovcovnak. A fénykép hátára ezeket az ajánló sorokat írta: — Drága Vaszilij Golovcov elvtárs! Nagy örömmel olvas­tam az önről szóló híradást, örültem, hogy egészséges, hogy eredményesen dolgozik. A visz­­szaemlékezés a szabadság első napjaira, arra az időre, amikor a műteremben járt és szemé­lyében a felszabadító hősöket üdvözölhettem, az emlékezés mindarra, ami segített nekem megalkotni a szovjet katonák örök dicsőségének emlékmű­vét, az örömteli érzések egész özönét ébreszti szívemben. Jó egészséget, sikereket, boldogsá­got és hosszú életet kívánok ön­nek. Szeretettel, Kisfaludi Stróbl Zsigmond.” Levelek... Levelek ... Vaszi­lij Mihajlovics gondosan őrzi őket. íme, az egyik levél, amely az újság szerkesztőségén keresz­tül jutott el Vaszilij Mihajlo­­vicshoz. „Én, Golovcov Vlagyimir Va­­sziljevics a Komszomolszkaja Pravdában olvastam a Golovcov Vaszilij Mihajlovicsról írt cik­ket. Nagyon szeretnék bővebbet tudni a családjáról. Én ugyanis négyéves koromban egyedül maradtam. Édesapám a fron­ton volt, anyámat pedig kubá­­nyi bolyongásunk közben az egyik állomáson elveszítettem. A mai napig semmit sem tudok szüleimről. Harmincegy éves vagyok. Nős, van egy kislányom. Ka­zahsztánban, a Pavlodari Trak­torgyárban dolgozom.” Vaszilij Mihajlovics természe­tesen részletesen beszámolt a családjáról új barátjának. A háború után Golovcov le­szerelt és visszatért szülőfalujá­ba, az Ivanovo melletti Tyejko­­vóba. Megnősült, ismét a pa­mutfonó kombinátban kezdett dolgozni. Négy gyermeke van. A legidősebb lánya, Ludmilla, Moszkva környékén él, egy bé­biholmikat gyártó üzemben dol­gozik. Lénocska, a lányunoka is már cseperedik. Vaszilij máso­dik leánya, Nyina apjával együtt a kombinátban dolgozik, a fonóüzem közgazdásza. Nyi­kolaj, a fiúgyermek a helyi te­herautó fuvarozási vállalatnál dolgozik, Valerij pedig most végzi a nyolcadik osztályt. Vaszilij Mihajlovics élmun­kás. Felelősségteljes munkát vé­gez. Tagja a Háborús Veteránok Bizottságának. Gyakran tesz eleget úttörők és komszomolis­­ták meghívásának, akiknek be­szél a szovjet katonáknak a Nagy Honvédő Háborúban ta­núsított hősi tetteiről. Az egyszerű szovjet katona a béke hírnöke lett, a nép regék­be, legendákba szőtte a nevét. Vlagyimir Szmirnov A katona legendája című versét ezekkel a sorokkal zárja: Szíve szerint döntött a nép: A Szabadság emlékművét Oly magasra emelte, föl, hogy mindenki lássa messziről. Vaszilij Mihajlovics emléke­zik: — Nagyon helyesen mond­ta Thuránszkyné, a fogadott nő­vérem: „A Gellérthegyen emlék­mű magasodik az ég felé. A di­csőség pálmaágát tartó nő alak­ját a szobrász rólam mintázta. Mellettem, valamivel lejjebb szovjet géppisztolyos katona szobra áll. Ezt a szobrot a mű­vész Vaszilij Golovcovról min­tázta. Sok-sok éve állunk a Gel­lérthegyen egymás mellett — a magyar Erzsébet és az orosz Vaszilij. És mindig, örökké így fogunk állni együtt.” Az új Magyarország és a ha­talmas Szovjetunió — örökre együtt. N. Nyikolajev Fotó: I. Utkin ÉLŐ JELKÉPE FELETT IS

Next