Fáklya, 1989 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1989-06-18 / 12. szám

A A­A A júniusban levelet kaptam Svigel Ferenc első világhá­­jl ■ s ll borús szibériai hadifogolytól, aki a magyar újságok­­■ V­W - ban beszámolt arról, hogy a Bajkál-tó közelében levő Iliszunszkban megtalálta Petőfi Sándor sírját. Svigel levelé­ben többek között ezt írta: „Hallottam, hogy az ön édesapja személyesen ismerte Petőfit, és eltűnése előtt vele volt. Kérem, adjon alkalmat arra, hogy beszélhessek erről Önnel­. Erről a levélről természetesen beszámoltam Sándor József­nek, iskolai tanáromnak, aki abban az időben szintén egy Pető­fi Sándor életéről és haláláról szóló könyvön dolgozott. Mint Svigel Ferenc, ő is hadifogoly volt Szibériában, és így közvet­len köze volt ehhez a hírhez. Abban az időben Sándor József már megírta a Petőfi Segesvárnál történt eltűnéséről szóló fe­jezetet.­ Átnyújtotta művének egy másolatát — ez néhány részletet tartalmazott dédapám naplójából, és ezáltal mi mint­egy megerősítettük azt a jogunkat, hogy közösen dolgozhatunk. Emlékezetem szerint, tanáromnak Petőfi Sándorról szóló köny­vében ilyen témák szerepeltek: 1. A Petrovics család nemessége és származásának rangja:­káig kóboroltam a lét és a nemlét határán (...). Sebeim arra vallanak, hogy az üldözés során több csapás ért a pikásoktól. Még az is jó, hogy akkor váratlanul nyári vihar kerekedett, és ezzel együtt sötétség lett, valamennyien bőrig áztunk, és rosz­­szul tájékozódtunk, bár itt is felderítők nyargaltak. Én hol job­ban lettem, hol pedig majdnem meghaltam a láz kínjaitól. Az itteni nép pedig, áldja meg az Isten, hogy az ujja köré csavar­ta az ellenségeinket. Hát ez tüneményes! Ezek az emberek fej­szével és késsel szállnak szembe a medvével. Néha ők győznek, máskor azonban a medve győz. Ideérkezésem napján temettek el itt egy hőst, akit egy fenevad marcangolt szét. Társaim el­adták a hintót és a lovakat, és az érte kapott pénzt pedig itt­hagyták a temetésemre, azzal a feltétellel, hogy a síromon ke­resztet állítsanak, mivel katolikus vagyok. A nép, amely kö­zött éltem , soknemzetiségű. Két évig gyógyítottak. Két év óta élek itt, bár sánta maradtam. Amikor levetkőzöm, hogy megfürödjek, testem láttán elcsodálkozik mindenki, annyira el van csúfítva. Mintha magam is medvével verekedtem volna. Közben pedig gondozom a­­síromat’. A ,sír’ fölött kereszt áll Petőfi nem stalt meg Segesvárnál 2. Petőfi Sándor születése (1822. december 31.), születésének helye (Szabadszállás); 3. Petőfi tartózkodási helye Szibériában (lakóhelye, sírjának helye és annak igazolása, hogy ő valóban ott volt). Most, amikor Magyarországon újra arról kezdtek beszélni, hogy Petőfi sírja esetleg Szibériában van, szükségesnek tartom, hogy megint visszatérjek dédapám visszaemlékezéseihez, mi­vel ezek világosan bizonyítják, hogy a költő nem halt meg Se­gesvárnál, hanem súlyosan megsebesült, egy orosz kórházban kezelték, azután egy hadifogoly-csoporttal Oroszországba küld­ték. Két szovjet kutató, a burjátjai A. V. Tyivanyenko és a kár­pátaljai V. V. Pagirja, aki ellátogatott hozzám, megismertetett erről szóló anyagaival, és reményt keltett bennem, hogy ked­venc költőm élete utolsó szakaszának titka végre-valahára megoldódik. Teljesítve azt a kérésüket, hogy keressem meg déd­apám írásos visszaemlékezéseit, most néhány részletet mutatok be a naplójából, amelyek Petőfinek a segesvári csatában való részvételére vonatkoznak. „Már hajnalban éreztük, hogy ma elviselhetetlen hőség lesz. Az előző napon jelentettem Bem törzsében, hogyan készülnek az oroszok. Találkoztam Aleksszel,­ s meghívtam másnapra a csatatérre, ahol Bem csapdát készült állítani az ellenségnek. Aleksz világos civilruhát viselt, fegyvertelen volt. 31-én haj­nalban egy két ökör vonta szekéren elhaladtunk az orosz vo­nalak előtt Fehéregyháza felé, ahol Bem meg akarta lepni az ellenséget... Amikor átmentünk a Fehéregyháza felé vezető hídon, a parkon, álcáztuk magunkat, hogy megfigyelhessük a harc színhelyét ... A csata a magyarok vereségével végződött. Messzelátón keresztül láttam, amint a kozákok megfutamítot­ták Alekszet, aki igyekezett áttörni hozzánk. Az egyik lovas le­vágta, a másik pedig a túlsó oldalról sújtott le rá. Megmutat­tam társaimnak, hol kell keresni Alekszet, és megparancsoltam, mindenáron hozzák ki a csatatérről a holttestét, nehogy az oszt­rák kamarilla csúfot űzzön belőle. Amikor elindultunk, ránk is lecsaptak váratlanul hátulról. Két társam térdre rogyott, ne­kem pedig a fejemre mértek csapást. Ez a seb végzetes lehe­tett. Bekötözték, és elindultunk Aleksz felé. Őt a térdén érte a kardcsapás, három ujját elvágták, a fején is megsebesült. Bekö­tözték, és elindultunk Segesvár felé, ahol egy város széli pa­rasztház előtt a lovaink álltak és a kintünk várt. Őt otthagy­tuk a házban, kulcsra zártuk az ajtót. Távozásunk előtt szörnyű vihar támadt, zuhogott az eső.„ Jó, hogy tető volt fölöttünk. Még szólni sem tudtam, hogy a sebesültet adják át, amikor az én oldalamba is éles kard fúródott kétfelét” (1849. július 31-én Fehéregyháza és Segesvár között). 1•­ „1851-ben a Kárpátokban voltam. Lassanként lábadoztam. So­ezzel a felirattal: ,Franz Fiedler — a szabadságharc katonája, élt 32 évet­. Egyszer eljött két társam, T. és V„ hogy meglátogassa a síro­mat. Nagyon vártam jövetelüket. És nyomban ezzel a kérdéssel támadtam rájuk: Aleksszel mi történt? Meg kell hagyni, eleinte egészen megrökönyödtek, mivel a saját sírom mellett találkoz­tak velem. Amikor azonban megismerték a helyzetet, újra meg­jött a szavuk, és elmesélték, hogy azt a civil ruhás sebesültet otthagyták a Segesvár szélén levő házban, a szekeret és a két ökröt pedig odaadták a sebesült ápolása fejében. Mivel azon­ban te voltál a legrosszabb állapotban, mondták, téged bekö­töztünk, és lovas kocsin kivittünk az osztrákok gyűrűjéből. Én félbeszakítottam elbeszélésüket, megeskettem őket, hogy meg­őrzik a titkot, és bevallottam nekik: ,Az az ember, akit meg­mentettek, Petőfi Sándor volt.” Nem hitték el, ők csak őr­nagyi egyenruhában tudták elképzelni. 1853 májusában végre visszatért V. bajtársam. — Mondd meg, mi van Aleksszel? — rontottam rá. — Elvitték a muszkák! — bajtársamnak olyan komor volt a képe, mintha Petőfi halálát közölte volna. — Hurrá! — ugrottam fel, megfeledkezve a cson­ka lábamról. — Ó­él! Remény van arra, hogy visszatér, mert mégis kicsúszott a kamarilla kezéből.­ Akkor bizakodó, életvidám lettem. Feleségül vettem Sarol­tát, az egyik legszebb és legbátrabb nőt a világon. Róla azt be­szélték, hogy Dávid király nemzetségéből való, és mindenki el­hitte ezt, kivéve engem. Nekem visszaadta az életet, én pedig, a magányos, összetört ember, felvettem az ő elesett férjének a nevét, és a férje lettem.” Dédapámat a katolikus családja kitagadta. Ő azonban magyar maradt. Falusi Ottó Pál­­. Sándor József könyve elkészült, megjelent, szerepel a Pe­tőfiről szóló munkák bibliográfiájában, de elveszettnek tartot­ták. Balajthy András és Aknai Tibor magyar kutatók nemrég megtalálták a szóban forgó könyvet, és elvitték Burjátiába. 2. Aleksz­e Alekszandr Sztyepanovics Petrovics (Petőfi). 3. A Segesvár környéki események más résztvevői is rámutat­nak arra, hogy Petőfi három ujját levágták. Érdekes és fontos az a tény, hogy a harc végén heves vihar támadt. A magyar meteorológusok kutatásai igazolják, hogy 1849. július 34-én he­ves vihar tört ki Segesvár környékén. Ez a látszólag jelenték­telen tény hitelessé teszi az elbeszélő tanúbizonyságát. 4. Balajthy András magyar kutató a moszkvai Hadtörténelmi Levéltárban nemrég megtalálta az orosz parancsnokságnak a sebesült Petőfi gyógykezeléséről és Oroszországba szállításáról szóló jelentését. 23

Next