Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1956 / 2. szám - Szalatnai Rezső: Séta Reviczky Gyula körül

kesztőségében állandóan felolvasta verseit, oly szépen, mint egy ifjú szavaló. „Ez lesz a legjobb könyvem“ •— mondogatta készülő Reviczky-regényéről, amelyet azonban nem írt meg, a halál megakadályozta ebben. Mó­ricz Virág is állítja, hogy apja egy Revicz­­ky-könyvön dolgozott. Azt hiszem, Móriczot elsősorban Reviczky származása érdekelte, onnan, a különös bölcsőből, akarta megvi­lágítani azt a költőt, aki Vajda Jánossal együtt bevezetője az új magyar költészet­nek. Móricz jól sejtette, hogy Reviczky prob­lémáját éppen az elhagyott s levedlett csa­­­­ládi körből lehet megérteni, a vesztett csa­tából, amelyről oly fájdalmasan énekelt. Iro­dalmi közvéleményünk máig nem értékelte eléggé Reviczky kis­regényét, az „Apai örökség“ címűt. Pedig ez kiváló, hibátlan írásmű s tetejébe olyan hiteles képe a múlt századbeli magyar dzsentri-züllésnek, aminő dokumentumszámba megy irodalmunkban. Komlós jól írja, hogy Revitcky regénye a Valóságot tükrözi, lírája pedig az álmokról beszél, amelyekbe ép a valóság elől mene­kül. Mindössze harmincnégy esztendőt élt s kezdettől fogva haláláig visszafelé nézett. Ahhoz mérte mondanivalóját, amit elhagyott, a tűnő ifjúsághoz, melynek „rózsás nyomát“ zihálva kergeti a századvégi Budapesten. Még­ meglegyint szellője tűnt napoknak, Távol vidékről, hol a rózsa nyit. Virágid, ifjúság, hogy hulladoznak, Hogy szétfoszlanak fényes álmaid, őrizd bár féltve, megfakul a lélek. Minden fohász egy álmot elsodor. Hervasztja napihő, rejteke a szélnek. Mint elhagyott, száraz virágbokor, így énekelt első emlékezésekor. Elért egy döntő stációt, költő lett, akire felfigyeltek. De minden révülete oda torkollott, hogy hiányzik belőle valami erő, ami nyilván meg­volt, amikor világra jött, de útköziben el­tűnt. Hogyan hitesse el a magyar világgal ezt az erőt, a költői őszinteséget? Elérheti ezt ő valaha úgy, ahogy Petőfi elérte? Két­féle írói gyakorlata, a versbeli elvontság és álcázás, s a prózabeli merő realizmus, er­re a keresőre, tépelődőre vall. Prózájával, mint egy lábjegyzettel, hitelesíteni akarta lírai vallomásait. Szavai, szófűzései, sőt mondatai is onnan származnak, ahol költővé érett, a magyar városokból s Budapest lég­köréből. Nem kötődnek egyetlen vidékhez sem, Reviczynek nincs faluja, nem­­ beszél szülőföldről, nemes és tömény egyéni bá­natának verseihez prózája nyújtja a hege­dűkulcsot. Hangja,, a hang színe, az emberi döbbenet, amivel a Reviczky-vers elüt má­sok verseitől, onnan való, a ködbeborult szü­lőföldről, a hajdani Felvidékről. Érdemes an­nak kissé utánanézni. 2. Pőstyénből, a Vág völgyéből, Nagytapol­­csány felé, a Nyitra völgyébe, ma sem ve­zet vasút. Poros társasgépkocsi kapaszko­dott fel Banka és Rado­sna közt az Inovec hátára, onnan le Sárfőre, aztán tovább Nyit­­rabajnára. 1944. júliusában ottjártam, gépko­csin mentünk. Radosnám megnéztük Pázmány szobáit a püspöki kastélyban s a hatalmas gesztenyést a roppant kertben. Minden fa­luban zsibongva rebbentek szét a libák, száz meg száz liba, csak úgy fehérlett tőlük az aranyló por. Sajna, után megálltunk Vitkló­­­con. Itt született Reviczky Gyula. Nem is falu ez, csak egy telep, két kastély. Ez a vidék, a Vág és a Nyitra völgye, tele van ilyen kis kastéllyal. A nyitramegyei föld­­birtokos famíliák igényesen éltek, de nem kifelé, mint a gömöriek és a sárosiak, ma­gukba húzódtak, úri muri nem járta ezen a tájon. Justh Zsigmond híres Naplójának második része nagyszerűen jellemzi ezt a felvidéki nemességet, a nyitraiakat. Vitkó­­con tulajdonképpen csak két földszintes ne­mesi kúria található s ami épületben hoz­zájuk tartozik: a hosszú, fehérre meszelt cselédházak az istállók és fészerek közt, mellettük disznóólak, galambdúc­s kúp alakú barna farakások, károgó tyúkok, totyogó ka­csák s libák. Nyárfák az úton, gyümölcsfák a házak körül. A két kúria közt pöttöm ká­polna vadcserjével körülfutva, mellette fél­rebillent sírkövek, latin felirattal. Nyitrame­­gye monográfiája szerint Vitkóc földesurai a Szulyovszkyak voltak. A milleneumkor, amikor ezt az adatot följegyezték, Vitkóc lakosainak száma kereken száz volt. Dombok közt fekszik Vitkóc, s kelet felé kitágul a csöpp katlan, ott egy patak ka­nyarog délnek, a Nyitrába. Északról idekék­­lik az Inovec csúcsa. A költő születéséről sehol semmi nyom. Mártonvölgyi László még látta itt a szérűben, bedeszkázva s fal­hoz állítva azt a márványtáblát, amely az egyetlen nevezetes vitkóci eseményt meg­örökítette. Ebben a házban született 1855. évi április 9-én revisnyei Reviczky Gyula jeles írónk és költőnk, (­ Budapesten 1889. évi július 11-én), kinek emlékezete a nemzet kegyeletével áldott legyen! Így szólt a márvány szövege (Márton-­­völgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt, 106—113), én már nem találtam ott.

Next