Falusi Gazda, 1866. július-december (6. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)
1866-09-19 / 12. szám
90 azt hívén, hogy Isten műve ellen minden óv s ellenszerek ábrándos képzelmek, sőt hatás nélkül enyésznek el! Később belátták gazdáink, hogy e ragályt is úgy mint más betegséget, óvszerekkel lehet, sőt kell is megelőzni, vagy legalább menetében gátolni. Bende szerint 100 évvel ezelőtt a marhavészt Sileziában eczetbe vegyitett terra sigillataval (Bolus), mint sikeres óvszerrel mellőzték. Ugyanakkor honunkban, üveg- vagy fémlemezzel addig súrolták a marha nyelvén mutatkozó mérges pattanásokat, mig az nem vérzett; foghagymát, mirhát, aloét és rutát erős boreczetben áztatván, a marha nyelvét megmosták, sőt nyeldeklőibe is öntvén ama folyadékot. — Később a tudós külhoni orvosok felkarolták a marhák beoltását, mely a vészben elhulló állat véréből, nyálkból és százrétü paczal hasonmennyiségü vegyitékéből állván, az egészséges marha vele beoltandó; ép oly tüt használván, milyen a bárányok himlőoltásánál szükséges, itt is, mint ott az állat fülhegye oltassék be ; — minthogy három tizedév előtt ez óvszernek buzgó apostolai támadtak, de a leküzdhetetlen előitéletek ismételve háttérbe szorították alkalmazását, pedig közeleg már azon idő, melyben azon sikeres oltanyag, minden haladásra törekvő népek közt, ép úgy, mint a torzító himlő elleni oltás, érvényre fog jutni. Egyedüli s tán legbiztosabb marhavész elleni rendszer volna hazánkban az: „állatbiztosítás11 életbeléptetése, e védszer a ragályt ugyan menetében nem gátolná, de igen csekély áldozat mellett állattenyésztőink részére a vész idején, ha nem is teljes, legalább mérsékelt kárpótlást biztosítana. Az állatbiztosítás angol, franczia, porosz s egyéb államokban tűrhető sikerrel foganatosíttatott. Hazánkban minden biztosítás közt első helyen állana az emberek életbiztosítása, utána következnék a vagyon- s állatbiztosítás, míg az első csak lassan terjedhet népünk közt, addig ez utóbbi biztosítások állandósításáról szó sem lehetvén, főleg ily mostoha, pénztelen viszonyok közt. Az állatbiztosítás mikéntje a nemzet szilárd elhatározásán felül némi áldozatot is vonna maga után. Felteszem, minden állattenyésztő annyiszor mennyiszer a a szükség kívánná, biztosítás czime alatt fizet egyes marhája után 5 forintot, a hozzávetőleg 7 millió létszámú hazai szarvasmarhák után begyülne 35 milliónyi pénzösszeg, mely községenkint a marhák számához aránylag lévén felosztandó, s kamatozna a vész bekövetkeztéig, midőn a kár egész, fél vagy negyedrészben téríttetnék meg. Hazánk állatbiztosításáról egyelőre ily rendszert óhajtanék létesíteni, lehet, hogy az a külhoni biztosítások alapelveitől merőben eltérő, hasonló eljárás csakis a vész által okozandó károkra szorítkoznék. 1709-ik év óta Európaszerte a mai napig 55 marhavész-esetet jelöltek fel szaktudósaink, a felidézett ragály esetekből, egész Európát illetőleg kiemelendők: 1709-től 1719-ig először Orosz, Lengyel, Oláh, Moldva, Magyarországokban 300,000, 1711-ben Angliában és Hollandban az önkint levágott, s elhullottak száma 600,000 és így az első marhavész kiütésére 7 év alatt 900.000 darab elesett szarvasmarha; azóta sem szünetel a kíméletlen ragály, sőt egyesektől vagy birodalmaktól roppant áldozatokat ragad el, anélkül, hogy távolítására megközelítő gyógyszer fedeztetett volna fel, azon ezer- meg ezerféle gyógymódok, melyek eddigelé alkalmazvák, végeredményükben sikertelenek maradtak, tehát a marhavész ellen biztos gyógyszert ajánlani charlalán eljárás volna, tanúsítja a legújabban dúló marhavész, mely nemcsak hazánk gulyáit gyéríti, egyesek istállóit üríti, hanem Európaszerte újólag pusztít, oly annyira, hogy a földmivelés is sújtva, sőt feltartóztatva leend. Angliában legújabb hivatalos jelentés folytán a vész kiütött 203,350 darab marhán, lebunkóztatott 39,487 darab, 120,834 darab felgyógyult 28,656 darab, jóllehet a vész szűnni kezd, mégis hetenkint 6000 s több kóreset fordul elő az országban. Teljesen megnyugtató szaktudós orvosaink s tapasztalt gazdáink azon helyes nézete, hogy marhavész alkalmával gyógyszert nem kell használni, hanem a kór menetének szigorú elkülönzéssel lehetőleg útját állani. Az elkülönzési elvet felette helyeseljük, fájdalom, az eljárásnál töméntelen ellentétekre akadunk, hiába zárjuk el bármelyik község, járás vagy megye beteg marháit, ha a velebánók egymással folytonos érintkezésben vannak! Eredménytelen alkotjuk a legüdvösebb törvényeket az iránt, hogy a beteg marhát eltitkolni nem szabad, a hullát rögtön elásni kell, kik annak bőrét, faggyát, húsát, vagy a beteg állat tejét árulni merik, a törvény szigorának súlya alá esnek. Sikeretlen állíttatik fel, azon rendszabály, hogy bármi gazdasági tárgy, főleg szálastakarmány s szalasj-féle marhavészes helyről egészségesre át ne vitessék. Mellőzve azt, hogy a hivatalközegek több helyütt a legszigorúbb rendeletet sem veszik betű szerint, könnyelmű elnézés, egyéni s más mellékes tekintetek nem gyéren szerepelnek; őszinte bevallva, népünkben minden jó és hasznos iránt nagy a hajlam, de az ilyen elkülönzési rendszabályoknak egyáltalán nem barátja, a mi tagosítatlan birtokokon alig kivihető, egyebütt pedig ily ellenvetések merülnek fel : a közös legeltetés, kereskedési s gazdasági közlekedés, a marhaüzlet, szabad vásározás megszűnvén, nagy hátrányára lenne a gazdászatnak. Téves fogalom az, mintha istállós marha a marhavész pusztitásinak kevésbbé volna alávetve, s igy az „elkülönzés“ legsikeresebb neme tán Európa bármelyik államaiban sem létezik oly tökéletes s virágzó állapotbeli istállózás, mint épen Holland s Angol honokban, hol épen most dühöng legkíméletlenebbül a keleti marhavész, széltében, hosszában áldozatul ragadván a czimeres istállós marhát, mely tán soha más állattal érintkezésbe nem jött. Az elkülönzési rendszabályok pontos megtartása mellett népünk érdekeinek előmozdítására is ezen tervvel lépek a nyilvánosság elé: Állíttassanak fel hazaszerte községi „Allatkórodák melyek feladata: községenkint félre eső helyen a szükséghez képest istállók épitése, hová a vész idejében minden gyanús marha befogadtassék, velők az