Falvak Dolgozó Népe, 1956 (12. évfolyam, 1-53. szám)
1956-10-23 / 43. (494.) szám
1956. október 23., leedd Minten kollaktív gazdaságot a fogjobbak elinvonalára ! NEMCSAK A DOHÁNYRÓL VAN SZÓ!... Nekifelejtkezve kaszál vagy hat ember egy jókora heretábla közepén. Ütemesen hangzik a suhogás, szakavatott kezek irányítják a szerszámokat. Többnyire 60 éves vagy még öregebb kaszások vágják. Közöttük van Tordai János is, ez az inas,a szikár villásbajuszú ember, akit cigányfeketére égetett a nyári nap heve. Most megáll egy percre. Markába köp, majd kaszál fen s közben megereszt egy kurta mondatot is: — Nekem ebből elég volt ! Ezzel már suhintja is tovább a megélezett szerszámot. Nem lehet okát tudni, a munkából vagy pedig más egyébből volt-e neki elege. Megkérdezni pedig nem tanácsos, kaszálás közben nem szokás, nem szabad beszélgetni. Talán majd ha végig érnek e renddel... Számok Addig is elmondom: a maroszentgyörgyi kollektív gazdaság aránylag isebb közösség. Társulásból alakult 1953-ban kollektív gazdasággá. Ma 52 család gazdálkodik a közösben kerek 100 hektár földön, mely birtok tavaly még 47 parcellára volt szabdalva. Közben volt valami tagosításféle, a határ egy részére helyezték a birtokot, de még mindig van legalább 25 parcella. Nyilvántartott munkaerejük — ha csak a számokat nézzük — sok: 73 személy. Állatállományuk viszont nem valami sok: 20 szarvasmarha, amelyből csak 5 fejős, de az öt tehén nem ad naponta 20 liter tejet. Van még 10 lovuk, 80 juhuk és 22 disznójuk. Tavaly 200.000 lejes költséggel új istállót, székházat, anyagraktárt és szekérszint építettek. Igen nagy szükség volt az új épületekre, de nagy adósság is maradt utánuk: 205.000 lej, amelyből eddig csak 13.721 lejt sikerült visszafizetniük. Még ha a cukorrépájuk olyan lett volna, mint tervezték, könnyebben néznék az adósságot, de felét elvitte a víz. A fizetési határidő pedig közeleg, szerű. Egyelőre tehát nagyon nehéz megállapítani, hogy miből fizetnek majd, hiszen általában elég gyenge volt az idei termésük. Kertészetük sincs, ami valami jövedelmet hozzon a házhoz, s ez annál furcsább, mert fölös munkaerővel is rendelkeznek s oly kitűnő piaclehetőségekkel, hogy ahhoz hasonlót csak kevés helyen találni: ott van a szájukban Marosvásárhely, szinte össze vannak már nőve vele. Dehát... — Engem most már nem érdekel, hogy s mint csinálják! — toldja meg iménti mondását Tordai János, amint a rend végére ér. Olyan ember szájából hangzanak el ezek a szavak, aki annak idején éjt napot eggyé tett a kollektíva megszervezéséért. Aki kezdettől fogva legjobb munkása volt a közösnek s az ma is. — Miért nem érdekli ez magát ? kérdem. — Nézze, röviden mondom, nincs most idő a sok beszédre: azért, mert nincs dohányravalóm ! Kölcsönpénzből füstölök ! Nna, érti most már ? ! Ezért ! — Nem. Nem egészen értem... — Hát akkor idehallgasson: középgazda voltam, 10 gyereket neveltem a három hektáromból. Én tudom hogyan. Én tudom mennyit rongyoskodtam velük együtt, meg szaladgáltam felesbérletek után, hogy legyen kenyér a háznál. De mindig volt dohányravalóm, érti mi az ? ! S rám se hederítve tovább vágja, vágja a rendet, tudtomra adván ezzel, hogy a maga részéről be is fejezte a diskurzust. Opris Gheorghe elnöktől is kérdem: miért akar Tordai kilépni a kollektívából? Erre ő elmondja, hogy bizony nemcsak Tordai akar! Hasonló kérést adtak az irodára Molnár József és Bordos Sándor — szintén volt középparasztok. Aztán Veress Jolán meg Tőkés Sándor is. Az indok ez: nincsenek megelégedve az osztással (1,80 kiló kenyérgabona jutott a 40 százalékos osztásnál egy munkaegységre). S főként amiatt zúgolódnak, hogy az idén csak egyszer — májusban — osztottak pénzelőleget, akkor is csak 3 lett egy munkaegységre. Hogy nem oszthattak többször és többet, annak az elnök szerint oka az átlagnál gyengébb terméshozam is, de csak részben. A fő baj az, hogy sok a nyilvántartott, de igen kevés a tényleges munkaerő a kollektívában. Hogy is állunk hát ezzel ? Itt függ a falon a tagok teljesítményének a kimutatása szeptember 15-ig, beszéljen az helyettem: I. csoport: felelőse Görgényi József, idei munkateljesítménye 205 munkaegység. Csoportja 24 tagja közül egynek sincs a 200-on felül. Hat ember ugyan meghaladta valamivel a százat, másik hat viszont a 25 egység alatt vagy alig valamivel fölötte mozog. S vannak — főként a feleségek, — akik csak 3—4 napot dolgoztak az idén a közösben. II. csoport: felelőse Bóni Dénes, munkatelesítménye 232 munkaegység. Csoportjának 20 tagja közül heten megközelítették az ötven egységet, hatan a 25 egységet s itt is vannak 3—4 napos eredmények. III. csoport: felelőse Tordai János, aki azért akarja most otthagyni a kollektív gazdaságot, mert nincsen dohányra valója. Pedig az ő egyéni teljesítménye 242 munkanapegység. Csoportja 24 tagjának teljesítménye viszont nagyjából és lényegében megegyezik az I. csoportéval. Milyen kiutat látnak ebből a helyzetből ? Opris elnök nem tud erre határozott választ adni. Panaszkodik amiatt, hogy notórius lusták vannak köztük akik ráadásul nagyszájuak is s akikkel egyszerűen nem tudnak mire menni, így a Tordai-félék aztán dolgozhatnak annyit, hogy akár belszakadhatnak, akkor sem jut előbbre a gazdaság. Csakhogy az elnök is mindjárt hozzáteszi, hogy az ilyen Tordai-féle jódolgú emberekkel is rengeteg baj van ám ! Hogy tudniillik örökké elégedetlenkednek. Azoknak soha semmi sincsen jól. Azok mindig és mindennel szemben bizalmatlanok. Azok nem akarták az építkezést. Azok nem akarták a tengerimalac-tenyészetet. Mert ilyen a természetük, ilyen a középparaszti természet... Érzem, hogy őszintén mondja mindezt az elnök, hogy fáj neki a kollektíva szegénysége s képes lenne éjszakáit is feláldozni rá, hogy segítsen a bajokon. De azt is érzem, hogy a bajok felsorolásánál ez az ember nem igen képes tovább jutni. És mégcsak nem is elsősorban ő ezért a hibás, hanem valaki, valakik azok közül is, akik nincsenek jelen a beszélgetésünknél- Konkrét segítséget! Benyitok az egyik legilletékesebb fórumhoz a marosrajoni néptanács mezőgazdasági osztályának kollektív gazdaságokkal foglalkozó alosztályára. Egy Tordai nevezetű elvtárs fogad, ő az alosztály vezetője. Mint rögtön kiderül, éppen marosszentgyörgyi illetőségű s rokona a szóban forgó Tordai Jánosnak. Dicséretükre legyen mondva az alosztály dolgozóinak, tudnak itt mindent a marosszentgyörgyi kollektíva ügyes-bajos dolgairól. Igazán, még azt is tudják, melyik táblán mennyi hereszénájuk termett s milyen minőségű, meg hogy szeptemberben mennyit szaporítottak a fehér egerek. Ifjabb Tordai pedig arra is emlékszik, hogy rokona, idős Tordai János annak idején magángazda korában 240 mázsa cukorrépát termesztett egy holdon. De arra a kérdésre, hogy végülis miért akar hát kilépni Tordai a kollektívából, itt is ilyenszerű válaszokat kapok: „Hát, mert makacs!“ Különben a rajon számtalanszor elemezte már az illető kollektíva helyzetét, amelynek megvolna rá a lehetősége, hogy jobban is fejlődjön. Az elnök jó elvtárs, megbízható s bár nem értett a mezőgazdálkodáshoz, mikor odatették, igyekszik elsajátítani az elsajátítani valókat. „Tordai meg — különben ez köztudomású — ilyen, mert középparaszt". .. Itt lenne hát a nyitja a dolognak? Hogy Tordai és az ilyen tordaiak javíthatatlanok lennének, mert középparasztok voltak? Nem ott van-e inkább a baj, hogy talán túl sok az általános elemzés, az általános irányítás, az általános segítségadás, az általános megyőzés, a sajátos ügyek általános intézése — de annál kevesebb a konkrét segítség? Úgy érzem, itt a bajt Újra Marosszentgyörgyön vagyok. A kollektivisták szedik a cukorrépát. A területet családoknak parcellázták ki s egyesek már készen vannak vele, mások még hozzá sem kezdtek. Tordai is elvégezte az ő parcelláját és beleállt egy másikba, amelyiknek a gazdájáról azt sem tudják, hová lett. Szerettem volna tőle bővebben megtudni elhatározásának okát. De csupán ennyit mondott: — Megvárom, amíg mindent betakarítunk, aztán kilépek. Nincs más megoldásom. Azt hiszem, végülis Koncz János, a kollektíva párttitkára tapintott leginkább a lényegre: — Meg kell azért érteni Tordait meg általában a volt középgazdákat is — mondja. — Mert ezek nemcsak normát túlteljesíteni tudnak, de jól dolgoznak. Hát ne fájna az nekik, hogy előrehaladás helyett mi visszafelé megyünk? Hiszen az nálunk a szokás, hogy mikor meleg van azért nem dolgozik a tagoknak egy része, mikor hideg van meg azért. A vezetőség is tehetetlenül nézi az ilyesmit. Ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondani, tagságunk 60 százalékának nem szívügye a kollektíva , még akkor se, ha szóban örökösen mellette agitál. Elmondja aztán, hogy ott van Fülöp András, aki a cséplés befejezésétől a cukorrépaszedés kezdéséig tájára se ment a kollektívának. Vagy Csokucza Sándor, aki olyan erős legény, mint egy medve s ugyancsak szokott az IMSZ-tagságával hencegni, de egy kaszavágást se csinált az idén, helyette a 60 éves öregek vágták, köztük Tordai is. Oltyán Dénes sincs még 26 éves és ő se kaszált, a felesége meg egyáltalán nem dolgozik a kollektívában. Olyan tag van itt elég, aki ha malomba, vagy ide-oda el kell menni, rögtön kapható, hiszen ezért is munkaegység jár, de a nehéz munkából mindegyre kimentik magukat. Belterjes gazdálkodást ! Aztán csak odajön Tordai is és a továbbiakban már a párttitkárral ketten mondják, hogy mit kellett volna itt tenni ahhoz, hogy ma gazdagabbak legyenek s hogy ma egy családban legyen az egész falu, ahogy annak idején elgondolták. A különbség csak annyi kettejük mondanivalója között, hogy a titkár mint jövőbeli teendőket is sorolja, Tordai pedig múlt időben beszél, mint akit nem érdekel, hogy lesz, mint lesz ezután. — Legalább 10 hektáron zöldséget termeszthetnénk — mondja a titkár —, ha a munkaerőt helyesen osztanánk be s ha valóban helyes felvilágosító munka lenne. Százezreket hozna ez! Igen, százezreket. Itt van a trágyázás is: ezek a földek 10, meg 15 év óta nem kaptak egy villa trágyát. Nem bizony, csoda, hogy még teremnek valamit! Annyi trágyát hordhattunk volna Vásárhelyről a cukorgyártól, a hizlaldától, meg más állattartó intézményektől, hogy akár háromszor is leteríthettük volna már az összes földjeinket. A gépállomás szinte mindent elvégez, az igák mehetnének a trágyához. Dehát az ördög se törődik nálunk ilyesmivel. — Igen, ha trágyáztunk volna —veszi át Tordai a szót — olyan másodtermesztést lehetett volna itt folytatni, ami pénzt hozott volna a kollektívának minden évben. Vethettünk volna tarlóba téli karfiolt, spenótot, zöldbabot, salátát meg egyebeket. A közeli város mindent felemészt, mindent jó pénzzel megfizet. A magángazdák ma is így csinálnak, meg a kollektivisták nagy része is a 25 úr parcellán. De a a közösben kit érdekelt ilyesmi? — Meg lehetne próbálkozni a méhészettel is — sorolja megint Koncz —, meg a szárnyastenyésztéssel, ahogy a tengeri malacokkal megpróbálkoztunk s lám, sikerült. Ha ezek se lettek volna az idén, nem tudom miből fizettünk volna adósságot. 50.000 lej bevételünk volt belőle. Szerezzenek érvényt a párt politikájának ! Min múlott, hogy nem így csinálták? Annyi tény, hogy nem Tordai Jánoson és nem Koncz Jánoson. És nem is csak kizárólag azokon a tagokon, akik ma hanyagul dolgoznak. Hanem múlott az általánosan történő felsőbb irányításon, meg az ugyancsak általános, a csak felső utasításokra váró helyi vezetésen is. Múlott azon, hogy az eláltalánosodott, eljelszavasodott formalitásokon alapuló helyi és rajoni vezetés félt mindenféle merészebb javaslattól, főként akkor, ha tordaijánosok, illetve volt középparasztok szájából hangzottak el azok. Múlott olyasmin, hogy drága pénzen juhászt fogadtak, noha van elég hozzáértő emberük a kollektívában. Bizony, ezekért nincs Tordai Jánosnak dohányravalója ! ★ Szívesebben írtam volna a kollektíva kedves tengerimalackáiról. Könnyebb, hangulatosabb lett volna az írás, lehetett volna dicsekedni is vele és javasolni, próbálják csak más kollektívákban is, mert kifizetődő, elviszik a kórházak 27 lejért darabját. A tagok egymáshoz és általában a kollektívához való viszonyulását boncolgatni már bonyolult dolog, „kényes“ ügy, ahogy magunk között gyakran szoktuk az ilyesmit nevezni. Pedig akkor ártanánk leginkábba mezőgazdasági termelés ügyének és általában a falu szocialista átalakításának, ha elhallgatnánk ezeket az ügyeket. Sajnos, az a látszat, mintha a Maros rajoni néptanács említett alosztályán még mindig félnének beszélni a „kényes" dolgokról, mintha nem ismernék az RMP KV-nek a mezőgazdaság szocialista átalakításával kapcsolatos júliusi határozatát s nem tartanák szükségesnek az abban felsorolt intézkedés valóraváltását. Igaza van Tordainak, hogy tenni kell valamit! Nagyon is elég volt a formális munkaszervezésből és irányításból, elég volt a széthúzásból. De abban már nincsen igaza, hogy az a helyes megoldás, ha visszahúzódik. Nem! Ott a közösben kell megoldani az ő dohányravalójának ügyét, amely nem is csak dohányügy, hanem a kollektív gazdaság sürgős megjavításának az ügye, minden kollektivista személyes ügye. Úgy, ahogy Koncz Jánossal ketten elmondták. HAJAS ISTVÁN FALVAK DOLGOZÓ NÉPE Volna mód az okulásra Az elmúlt hetekben, pontosabban a két utolsó hét alatt, mintegy 170 taggal gyarapodott a Szalonta rajoni Tenke község két társulása. Figyelemre méltó, hogy az új tagok jelentős hányada az „Augusztus 23“ társulásba kéri felvételét. Még olyanok is, akiknek parcellája a „Petőfi” társulás földjéhez esik közelebb. A magyarázata igen egyszerű. Az „Augusztus 23” társulás most őszön lett négyesztendős s a négy esztendő mindegyikét egy-egy előbbretett lépés jellemzi. Mindjárt első évben 84 hektárt leszerződtek a gépállomással, gépi művelésre. A közgyűlés határozata alapján : a traktor egybeszántotta a mezsgyéket. Az első betakarítás már a közösen végzett munka előnyét igazolta. Mert nemcsak a mezsgyék egybeszántása által nyert területtöbblet miatt lett bőségesebb a társultak hektárhozama, hanem azáltal is, hogy minden tag idejében végezhette a földgondozást egész évben, még azok is, akiknek nem volt saját igájuk. Úgy döntöttek volt a megalakulás után rögvest, hogy minden munkát közösen végeznek, vetéstől betakarításig. A másnak végzett munka megtérítésére bevezették a munkaegységet. Évről évre növekedett a termésátlag. Most két esztendeje — tehát amikor a tulajdonképpeni első közös munka termését takarították be, 1840 kg árpa, 3700 kg tengeri, 20 000 kg cukorrépa átlagtermésük lett. A tavaly, amikor már még jobban, nagyobb területen alkalmazhatták a vetésforgót, az agrotechnikát, árpából 3500, tengeriből 4500, cukorrépából 22.000 kg termett egy-egy hektáron- Idén, az aszályos nyár ellenére is búzából például 1577 kg termett átlagosan. A terméseredmények mellett a társultak egyéb, állandó pénzforrást is létesítettek, 3 és fél hektáros öntözéses kertészet formájában. Az öntözéshez két motort vásároltak, a termékek értékesítésére pedig elárusítósátrat építettek a piacon. Jól jövedelmezett a kertészet, több mint 80.000 lett eddig, s a pénzzel jól is gazdálkodtak. Kifizették belőle a kertészetben alkalmazott idegen munkaerőt, letudták belőle a mezőgazdasági banktól felvett kölcsönt, 100—100 lejt osztottak a tagoknak és 10.000 lejt letétbe helyeztek autóvásárlásra ! A még megmaradt összegből 4000 lejt műtrágyára, 1500 lejt pedig lóhere-vetőmagra tettek félre. Most két éve még 1980 lejt ért a közös vagyon, ma már 23.270 lej értékű mezőgazdasági felszerelésük van. A bankban levő pénzalap 1034 lejről 10.000-re emelkedett.A szemlátomást gyarapodó társulás nemcsak vagyonban, hanem tagságban is szaporodott. A kezdetben levő 82 család száma több mint kétszeresére növekedett. Sokan léptek be egész földjükkel, mint Kondor Ferenc, Biró András, Köteles János, Jámbor Ferenc és sokan mások. Mi a helyzet ugyanakkor a „Petőfi“ társulásban ? Való, hogy ez a társulás két évvel fiatalabb a másiknál. De való az is, hogy ebben a társulásban nem is tettek és tesznek meg mindent, hogy tanuljanak az „Augusztus 23”-beliek tapasztalatából. Noha meggyőződtek a mezsgyenélküli föld és közös munka előnyéről, mégsem határozták el magukat hasonló munkaszervezésre. Gépi munkát se szerződtek, s a vetésen kívül, mindent külön végeznek, ki mikor akarja s ki mikor... tudja. Mert mindössze 6 pár igája van a társulásnak s ezzel nemcsak a közösben levő huszonegynéhány hektárt, hanem a kiintlevő 42 hektárt is megdolgozzák. (Az újonnan belépett tagok földje nincs beleszámítva). Ebben a tényben keresendő gyengeségük oka, hogy a még kintlevő földet sokkal több gonddal művelik meg a közös rovására. Ez a kétfelé végzett munka megmutatja eredményét: tengeriből 1300 kilóval, cukorrépából 67 mázsával termett kevesebb átlagosan, mint az „Augusztus 23“ társulásban. Pedig ideje volna követniük az „Augusztus 23“ társulás példáját minden téren, hogy az eddigivel sokkal szebb eredményt érjenek el. Pellengérre a közvagyon fosztogatóival! Az önbetörő boltos Sötét némaságba burkolózott a falu. Éjfél is elmúlt. Az ablakokban rég kihunytak a fények, s megszűnt a kutyacsaholás is. Teljes a mozdulatlanság. S ekkor... Ekkor óvatosan kinyílik egy kapuajtó. Valaki kikémlel az útra. Miután meggyőződött, hogy sehol senki, kilép s a kerítés mellett tova oson. A szövetkezeti bolthelyiségnél megáll. Körülnéz, fülel. Semmi lesz. Gyorsan az ajtóhoz lép, s kulccsal simán, zajtalanul feltárja az ajtót. Ha valaki látná ezt a settenkedő férfit, szentül hinné, hogy betörő, s már-már tolvajt is kiáltana. Azonban... Nézzük meg figyelmesen ezt az embert. — Hiszen ez Lukács Sándor, a szövetkezet boltkezelője! De mit keres itt ilyen szokatlan időben? Ki tudja. Talán nem rendezett el valami új árut nappal, s lelkiismerete nem hagyta nyugodni... De nicsak, mi történik ? Lukács napvilágnál sohasem tesz ilyet, nekirugaszkodva feldönti a pultot! Aztán lázas sietséggel lerángatja a polcokról a végvásznakat, szöveteket! Mindent össze-vissza dobál, riskását és valami folyadékot önt végig a földön... Mi történik itt ? Megőrült ez az ember ! Holdkorossá lett ? Most a kasszából egyfejeseket, s más aprópénzt szór szét az üzletben. Utána halk üvegcsörömpölés jelzi, hogy belülről kinyomták az ablakot ? ! Majd Lukács feldúlt arccal kipattan az ajtón, gyors, kapkodó mozdulattal bezárja, s helyreteszi a keresztvasat. Sietős léptekkel elindul, nem, nem haza, hanem Györgypál Alberték portája felé. A házigazda Udvarhelyre készül, megrakott fásszekérrel. Lukács — az előző esti megegyezés értelmében — vele tart. „Orvosságért megy’” a városba. A történet folytatása rövid, de velős: reggel Keményfalváról futár érkezik lélekszakadva a patikához: — Jöjjön Lukács azonnal haza, az éjjel betörtek a szövetkezetbe! A hívott, műfelháborodással nyargal a faluba, ahol már megjelentek az illetékes hatósági közegek is. Terepszemle, vizsgálat, keresztkérdések, bizonyítékok és kiderül — többek között — hogy Lukács és felesége gyakran hordtak haza lakásukra különböző árukat. S hogy április elején már 5101 fej hiánya volt. A felelősségre vonás elöl a sikkasztó boltkezelő számára már csak egyetlen kibúvó kínálkozott: betörést szimulálni, megrendezni, hogy rablók jártak a szövetkezetben. Tényleg rablás történt. Csakhogy ez Lukács Sándor műve, aki azt hitte, míg a világ rabolhatja a kezére és becsületére bízott közvagyont. Hogy ebből a téves és káros hitéből kivetkőzzön, az udvarhelyi népbiróságtól egy esztendei „gondolkodási“ időt kapott. A börtönben. (Sz. J.) Mi történt a nagyvilágban? Ismét győzött a tárgyalások politikája Egészségtelen és visszás helyzet volt, hogy több mint tíz esztendővel a második világháború befejezése után is hadiállapot volt a Szovjetunió és Japán között. A világ közvéleménye tud róla, hogy nem a Szovjetunión múlott ennek az áldatlan állapotnak ily hosszú időre való fennállása. A szovjet fél évekre visszamenőleg számtalanszor javasolta, kezdeményezte: békés tárgyalások útján tereljék helyes mederbe a szovjet-japán viszonyt. Ezt kívánta mindkét nép érdeke, meg a nemzetközi béke és biztonság, de főleg a távolkeleti helyzet ügye. Japán részről éveken át süket fülekre, gyakran pedig gáncsoskodásra találtak a szovjet tárgyalási javaslatok. Ebben persze könyökig benne volt az amerikai külpolitika keze is. Dehát a szovjet és a japán nép törekvéseinek, valamint a békés tárgyalások politikájának végül is beértek első gyümölcsei : a múlt héten több megszakítás után újrafelvett szovjet-japán tárgyalások eredménnyel végződtek. A tárgyalások folytatására maga a japán miniszterelnök — Iciro Hatoyama — érkezett Moszkvába. Vele együtt vett részt a tárgyalásban Iciro Kono, japán földművelésügyi miniszter és Simici Macumoto, kamarai képviselő. Szovjet részről Bulganyin, Hruscsov, Mikoján, Gromiko és Fedorenko elvtársak tárgyaltak a japán államférfiakkal. A kölcsönös megértés és együttműködés légkörében lefolyt tárgyalások közös nyilatkozat aláírásával értek véget. A nyilatkozatban a két fél leszögezi, hogy az okmány érvénybelépésének napján (vagyis a parlamenti jóváhagyás pillanatában) megszűnik a hadiállapot a Szovjetunió és Japán között, helyreáll közöttük a béke és a jószomszédi baráti viszony. A két ország újra felveszi egymással a diplomáciai és konzuli kapcsolatokat. Az aláírók kötelezettséget vállaltak, hogy országaik kapcsolataiban az ENSZ alapokmányának elveihez igazodnak s a vitás nemzetközi kérdéseket békés uton oldják meg oly módon, hogy ne veszélyeztessék a nemzetközi békét és biztonságot és az igazságot. A felek megfogadták, hogy tiszteletben tartják egymás szuverenitását és függetlenségét. A közlemény leszögezi, hogy a Szovjetunió támogatja Japán felvételét az ENSZ-be, szabadon bocsátja és hazatelepíti a Szovjetunióban elítélt összes japán állampolgárokat. A Szovjetunió békepolitikájához híven és abban a törekvésében, hogy a maga részéről minden akadályt elhárítson a tárgyalások sikerének útjából, lemondott minden jóvátételi igényéről Japánnal szemben és ezzel egyidejűleg — szem előtt tartva a japán állam érdekeit — hozzájárul a Habomai szigetek és Szikotan sziget Japánnak való átadásához, azzal a feltétellel, hogy a fenti szigetek tényleges átadására csak a szovjet-japán békeszerződés megkötése után kerüljön sor. Ez a szovjet-japán megegyezés a tárgyalások politikájának újabb győzelme és egyben ékesszóló bizonyítéka annak, hogy a Szovjetunió a legnagyobb erőfeszítésektől sem riad viszsza, amikor a nemzetközi béke és biztonság ügyéről van szó. RÖVIDEN MAGYAR KORMÁNY- ÉS PÁRTKÜLDÖTTSÉG tartózkodik Jugoszláviában, amely több napon át őszinte baráti és elvtársi légkörű megbeszéléseket folytatott a jugoszláv vezetőkkel, köztük Joszip Broz Titoval. A magyar küldöttség amely a belgrádi megbeszélések után országlátogató körútra indult — a következő elvtársakból áll: Perer Ernő, Hegedűs András, Apró Antal, Kádár János és Kovács István. Ők KÉT NAPIG TARTÓZKODOTT VARSÓBAN az elmúlt hét végén a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának küldöttsége, amely elvtársi megbeszéléseket folytatott a Lengyel Egyesült Munkáspárt KB tagjaival. Az SZKP KB küldöttségének Hruscsov, Kaganovics, Mikoján és Molotov elvtársak voltak a tagjai. A két párt képviselői a tanácskozásokon megegyeztek abban, hogy a LEMP KB Politikai Irodájának küldöttsége Moszkvába utazik, hogy az SZKP KB Elnökségével megvitassák a politikai és gazdasági együttműködés további elmélyítésének kérdéseit, s hogy megszilárdítsák az SZKP és a LEMP barátságát és testvéri együttműködését. NAGY IMRE LEVELET INTÉZETT aagyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségéhez, amelyben a többi között közli, hogy egyetért a párt politikai fővonalával és kéri párttagságának rendezését. Az MDP KV Politikai Bizottsága október 13-án elhatározta, hogy hatálytalanítja az 1955 novemberi határozatot, amely Nagy Imrét kizárta a párt soraiból, mert jóllehet, követett el politikai hibákat, ezek nem tették indokolttá a pártból való kizárását. ★ Moszkvába Érkezett muhammed Daud afgán miniszterelnök. Ezzel az afgán kormányfő a szovjet kormány meghívásának tett eleget. ★ VARSÓBAN ÖSSZEÜLT a LEMP KB VIII. plenáris ülése, amelynek napirendjén politikai, gazdasági, valamint szervezeti és káderkérdések szerepelnek. A plenáris ülés kooptálta a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságába Gomulkát, Spychalskit, Loga-Soninskit és Kliszkot. GÉPPISZTOLYOS BANDITÁK rablótámadását hiúsították meg a budapest-szombathely-zalaegerszegi útvonalon közlekedő személyszállító repülőgépen a magyar államvédelmi hatóságok. A banditák be akartak törni a pilótafülkébe, hogy a repülőgéppel együtt külföldre szökjenek. Minthogy az állambiztonsági szervek a lakosságtól kapott értesülésből tudtak a merénylet tervéről, az utasok között két államvédelmi tiszt is volt, akik veszélyes tűzharc után fent a levegőben ártalmatlanná tették a négy fegyveres bandita támadását. A rendes utasoknak semmi bajuk sem történt s a repülőgépnek se esett komolyabb baja. •z AMERIKA NEM SZÁLLÍT több katonai nehézfelszerelést Jugoszláviának. Viszont a Jugoszláviába irányuló élelmiszerszállítást, valamint a régebben tervbe vett szokásos könnyű katonai felszerelés szállítását folytatják. A jugoszláv külügyminisztérium szóvivőjének ezzel kapcsolatos nyilatkozatában a többi között hangsúlyozta, hogy ez az amerikai intézkedés nem fogja befolyásolni Jugoszlávia és Egyesült Államok jövőbeni ágár, az jóviszo- Ne csak ígérgessék a válogatott vetőmagot Az őszi száraz idő kedvezett a betakarításnak. Kukorica, krumpli, napraforgó hamar, s jó körülmények között kerülhetett pincébe, padlásra. De ami kedvezett a betakarításnak, nem kedvezett az őszi magágykészítésnek. A száraz, kemény földet nagyon nehéz volt szántani. Az október 9—10-i kiadós eső azonban megpuhította a földet, s most nálunk is mindenki igyekszik szántani, vetni. Október végére be is akarjuk ezt a munkát fejezni. Csak egy a baj, hogy nincs mindenkinek megfelelő vetőmagja. A néptanács ugyan összeírta, hogy kinek van szüksége rá s megígérték, hogy cserébe adnak válogatott vetőmagot. De az ígéret ígéret maradt, s ezt nem vethetjük a földbe. A néptanács sürgesse hát a válogatott vetőmagot, mert ha nem kapja meg időben akinek szüksége van rá, hiába igyekszünk. A tervezett időre, a jelenleg kialakult jó feltételek mellett nem tudjuk a földbe vetni a jövő évi kenyér magját. BENDA JÓZSEF nádasi levelező (Temesvár tartomány) 14 Jugoszláviai noteszemből TIZENHAT NAPOT TÖLTÖTTEM Jugoszláviában. Élményekben gazdag, felejthetetlen napokat. Sietek kijelenteni: a vendéglátó jugoszlávok mindent elkövettek, hogy jól érezzük magunkat szép országukban. Még most is a fülemben csengenek a jugoszláv turista vállalat képviselőjének, tize Poznarnak szavaz: ,,Köszöntjük az első román turistacsoportot országunkban kellemes szórakozást, hasznos utat kívánunk". Sokan mondhatják, hiszen ezek kötelességből mondott udvarias szavaik. Lehet. De a mi számunkra sokat jelentett az ahogyan mondták e szavakat. Később Szarajevóban, majd Dubrovnyikban, Cetinjében, Szplitben, a Plitvicei tavaknál s Zágrábban is ugyanilyen egyszerű, de őszinte szeretettel fűtött udvariassággal fogadtak bennünket. A Jugoszláviában eltöltött idő alatt meggyőződtünk, hogy akkor érezheti magát valóban jól az idegen, ha a csodálatosan szép tájak szemlélődése mellett lépten-nyomon érzi a vendéglátók figyelmességét, szeretetét. Most, hogy lapozgatom jegyzeteimet, nehezen tudom eldönteni, Jugoszlávia melyik része szerettette meg jobban magát. Hiszen olyan sok természeti szépség halmozódott fel e baráti országban. Még azokon a helyeken is, ahol sem az Adria kék vize, sem a magas, égbeszökő hegyek nem színesítik meg a tájakat, az idegennek ismeretlen vidék sok meglepetéssel kedveskedik. BELGRÁDBAN a város feltűnő tisztaságát csodáltuk meg elsősorban. S következett a másik felfedezés: mindjárt az első este megállapítottuk, hogy rendkívül nagy az idegenforgalom a városban. Külföldi autók suhannak az utakon, lépten-nyomon idegen szó csendül füledbe. Noha a városnak mindössze 600.000 lakosa van, mégis mindjárt az első találkozáskor azt a benyomást kelti az idegenben, hogy egy nagy világváros utcáit járja. Ne gondoljuk, hogy a zajos közlekedés, avagy a lármás emberek keltik ezt a benyomást. Szó sincs róla. Hiszen Belgrádban az autók nem tülkölnek, az emberek jókedvűek, de nem hivalkodnak vidámságukkal. Különös élményt nyújt Belgrád este. A város központjában közlekedő autóbuszok, trolibuszok — villamosok csak a külvárosokban közlekednek — fényesen kivilágítva rohannak a széles utakon. Az utcákat a neonfényes világítás nappali fénybe bontja. A kirakatok nem annyira díszesek, mint a mi üzleteink, de erősen ki vannak világítva. Belgrádban nagyon sok történelmi emlék, múzeum beszél a szerb nép hősies múltjáról. Végigsétáltunk az úgynevezett Kalemegdanon, a Szávára, Dunára tekintő vár omladozó falai között, ahol 500 évvel ezelőtt Hunyadi János futásra kényszerítette a törököket. MENNYIRE MÁS KÉPET MUTAT SZARAJEVÓ. Igaz, a város mindöszsze 155.000 lelket számlál, de a forgalom nem tűnik kisebbnek mint Belgrádban. Valóban a város méreteihez számítva nagy itt az idegenforgalom. A Kelet és a Nyugat találkozása vonzza a külföldi látogatót e városba. Szarajevó egykori török negyedében mintegy 100 mecset karcsú tornya, minarett emlékeztet arra, hogy évszázadokkal ezelőtt a törökök hódító hadjáratuk során e vidéket is útjukba ejtették. Az úgynevezett Bastázsia töröknegyed szomszédságában építették fel Szarajevó új épületeit. A színház épületét, az egyetemeket, az egészségügyi intézetet, a népi könyvtárat, és valamivel távolabb Délkelet-Európa egyik legszebb állomásépületét. Szarajevóban — mint Jugoszlávia legtöbb városában — nagyon sok történelmi emlékkel találkozik a látogató. Ebben a városban követte el Gavrilo Princip szerb hazafi emlékezetes hőstettét: revolverrel rálőtt Ferencz Ferdinand osztrák-magyar trónörökösre. Több volt ez mint egy revolverlövés, az ifjú forradalmár gyarmati sorsban tartott népe nevében cselekedett, amikor revolverlövéssel tiltakozott az elnyomás ellen. SZARAJEVÓBÓL DUBROVNYIKBA mentünk. Felé után találkoztunk az olajfákkal, fügefákkal, oleanderekkel s ahogy a tenger felé közeledtünk, pálmák, citrom- és narancsfák köszöntöttek bennünket. Már többször hallottam, hogy Dubrovnyik az Adria gyöngye. Valóban az. A XII.—XIII. században épült házaival, a város körül futó várfalakkal, a város partjait simogató tengerrel csodálatos látványt nyújt Dubrovnyik . Sok érdekességet hallottam e vidékről. Többek között azt is, hogy 15 éve nem hullott hó ezen a tájon. Hogy még novemberben is fürödnek a tenger vizében. Hallottam, hogy a klasszikus műveket, operákat a város terein adják elő, hiszen az évszázados épületek, a római birodalom építészeinek művészi képességeit dicsérő szobrok, élő díszletként szerepelhetnek a művekben. Csodálatos élményekkel gazdagszik az ember a Dubrovnyik-Szpliti után. Az országút állandóan a tenger vize mellett kanyarog egyik hegyről le, a másikra fel. Képzeljük magunk elé a képet: az országút egyik oldalát olajfák és fügefák szegélyezik, s felettük 2000 méter magasságú hegyek, kőrengetegek őrködnek, az út másik oldalán pedig a csodálatosan szelíd, kékvizű Adria csábítgatja az utas szemét... SZPLITBEN LÁTTUK az első sárga leveleket, de 11 órakor már vígan lubickoltunk a tengerben. Nagyon érdekesek az utóbbi időben épített tömbházak. Élénk színekre, pirosra, zöldre festik. Az erkélyeket ugyancsak színes, főként kék függönyök borítják be. Sokat időztünk a pálmákkal díszített kikötőben. A sok személy- és teherszállító hajó egymás után kanyarodik a rakpart felé. A rakodónál hallottunk görög, orosz, olasz, magyar, francia román és még mit tudom hányféle beszédet. A római birodalom múltjával ismerkedni szándékszó idegen sok mindent megtudhat Szplitben. Hiszen Diocletianus római császár a III. században itt építette palotáját. A császári palota épületeinek nagy része sértetlenül heverte ki az évszázadok viharát, a történelem sokszor kegyetlen eseményeit. Megcsodáltuk a császári palota művészien fanárr , vágott szobrait, oszlopait, aranyozott díszítéseit, Diocletianus mauzóleumát őrző, emberi kezű szfinkszet. Késő éjszaka búcsúzkodtam el a tengertől. Nehezemre esett az elválás. Érthető- Nagyon sok kellemes órát köszönhetek a tengernek... Búcsút intettem a bársonyos víznek, a hatalmas hajóknak, a nagylevelű pálmáknak, a sokat, de jogosan csodált Dalmáciának... ZÁGRÁB VOLT UTUNK következő állomása. Egy napot töltöttünk a városban, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megismerkedjünk Zágráb mozgalmas életével. Különösen élénk kulturélet van a városban. Akadémia, nagyon sok képtár, múzeum, színház s még sok minden bizonyítja, hogy Zágráb megérdemli tisztségét. Belgrád után a legnagyobb, legismertebb város Jugoszláviában. Nagyon sok mindenről szeretnék még írni. De a sorok figyelmeztetnek: rövidebben. Írni szeretnék a fenyvesek között megbúvó Plitvicei tórendszer megejtő szépségéről, Cetinje Itáliára emlékeztető vidékéről, az uj városok sokat sejtető építkezéseiről, de... talán még később szó lesz róluk... Élményeimet röviden igy foglalhatom össze: nagyon szép ország Jugoszlávia. SZEKERES LAJOS VÁROSOK im. Szarajevói látkép