Falvak Dolgozó Népe, 1956 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1956-10-23 / 43. (494.) szám

1956. október 23., leedd Minten k­ollaktív gazdaságot a fogjobbak elinvonalára ! NEMCSAK A DOHÁNYRÓL VAN SZÓ!... Nekifelejtkezve kaszál vagy hat ember egy jókora heretábla közepén. Ütemesen hangzik a suhogás, szaka­vatott kezek irányítják a szerszámo­kat. Többnyire 60 éves vagy még öre­gebb kaszások vágják. Közöttük van Tordai János is, ez az inas,a szikár villásbajuszú ember, akit cigányfeke­tére égetett a nyári nap heve. Most megáll egy percre. Markába köp, majd kaszál fen s közben megereszt egy kurta mondatot is: — Nekem ebből elég volt ! Ezzel már suhintja is tovább a meg­élezett szerszámot. Nem lehet okát tudni, a munkából vagy pedig más egyébből volt-e neki elege. Megkér­dezni pedig nem tanácsos, kaszálás közben nem szokás, nem szabad be­szélgetni. Talán majd ha végig érnek e renddel... Számok Addig is elmondom: a maroszent­g­yörgyi kollektív gazdaság aránylag isebb közösség. Társulásból alakult 1953-ban kollektív gazdasággá. Ma 52 család gazdálkodik a közösben kerek 100 hektár földön, mely birtok tavaly még 47 parcellára volt szabdalva. Közbe­n volt valami tagosításféle, a ha­­tár egy részére helyezték a birtokot, de még mindig van legalább 25 parcella. Nyilvántartott munkaerejük — ha csak a számokat nézzük — sok: 73 személy. Állatállományuk viszont nem valami sok: 20 szarvasmarha, amely­ből csak 5 fejős, de az öt tehén nem ad naponta 20 liter tejet. Van még 10 lovuk, 80 juhuk és 22 disznójuk. Ta­valy 200.000 lejes költséggel új istál­lót, székházat, anyagraktárt és sze­kérszint építettek. Igen nagy szükség volt az új épületekre, de nagy adós­ság is maradt utánuk: 205.000 lej,­ a­­melyből eddig csak 13.721 lejt sike­rült visszafizetniük. Még ha a cukor­répájuk olyan lett volna, mint tervez­ték, könnyebben néznék az adósságot, de felét elvitte a víz. A fizetési határ­idő pedig közeleg, szerű­. Egyelőre tehát nagyon nehéz megállapítani, hogy miből fizetnek majd, hiszen álta­lában elég gyenge volt az idei termé­sük. Kertészetük sincs, ami valami jövedelmet hozzon a házhoz, s ez an­nál furcsább, mert fölös munkaerővel is rendelkeznek s oly kitűnő piaclehe­tőségekkel, hogy ahhoz hasonlót csak kevés helyen találni: ott van a szájuk­ban Marosvásárhely, szinte össze van­nak már nőve vele. Dehát... — Engem most már nem érdekel, hogy s mint csinálják! — toldja meg iménti mondását Tordai János, amint a rend végére ér. Olyan ember szájából hangzanak el ezek a szavak, aki annak idején éjt napot eggyé tett a kollektíva meg­szervezéséért. Aki kezdettől fogva legjobb munkása volt a közösnek s az ma is. — Miért nem érdekli ez magát ? kérdem. — Nézze, röviden mondom, nincs most idő a sok beszédre: azért, mert nincs dohányravalóm ! Kölcsönpénz­ből füstölök ! Nna, érti most már ? ! Ezért ! — Nem. Nem egészen értem... — Hát akkor idehallgasson: közép­gazda voltam, 10 gyereket neveltem a három hektáromból. Én tudom ho­gyan. Én tudom mennyit rongyoskod­­tam velük együtt, meg szaladgáltam felesbérletek után, hogy legyen kenyér a háznál. De mindig volt dohányrava­lóm, érti mi az ? ! S rám se hederítve tovább vágja, vágja a rendet, tudtomra adván ezzel, hogy a maga részéről be is fejezte a diskurzust. Opris Gheorghe elnöktől is kérdem: miért akar Tordai kilépni a kollektívából? Erre ő elmondja, hogy bizony nemcsak Tordai akar! Hasonló kérést adtak az irodára Molnár József és Bordos Sándor — szintén volt kö­zépparasztok. Aztán Veress Jolán meg Tőkés Sándor is. Az indok ez: nincse­nek megelégedve az osztással (1,80 kiló kenyérgabona jutott a 40 száza­lékos osztásnál egy munkaegységre). S főként amiatt zúgolódnak, hogy az idén csak egyszer — májusban — osz­tottak pénzelőleget, akkor is csak 3 lett egy munkaegységre. Hogy nem oszthattak többször és többet, an­nak az elnök szerint oka az átlagnál gyengébb terméshozam is, de csak részben. A fő baj az, hogy sok a nyil­vántartott, de igen kevés a tényleges munkaerő a kollektívában. Hogy is állunk hát ezzel ? Itt függ a falon a tagok teljesítményének a ki­mutatása szeptember 15-ig, beszéljen az helyettem: I. csoport: felelőse Görgényi Jó­zsef, idei munkateljesítménye 205 mun­kaegység. Csoportja 24 tagja közül egynek sincs a 200-on felül. Hat em­ber ugyan meghaladta valamivel a százat, másik hat viszont a 25 egység alatt vagy alig valamivel fölötte mo­zog. S vannak — főként a feleségek, — akik csak 3—4 napot dolgoztak az idén a közösben. II. csoport: felelőse Bóni Dénes, munkatelesítménye 232 munkaegység. Csoportjának 20 tagja közül heten megközelítették az ötven egységet, ha­tan a 25 egységet s itt is vannak 3—4 napos eredmények. III. csoport: felelőse Tordai János, aki azért akarja most otthagyni a kollektív gazdaságot, mert nincsen dohányra valója. Pedig az ő egyéni teljesítménye 242 munkanapegység. Csoportja 24 tagjának teljesítménye viszont nagyjából és lényegében meg­­egyezik az I. csoportéval. Milyen kiutat látnak ebből a hely­zetből ? Opris elnök nem tud erre határozott választ adni. Panaszkodik amiatt, hogy notórius lusták vannak köztük akik ráadásul nagyszájuak is s akik­kel egyszerűen nem tudnak mire men­ni, így a Tordai-félék aztán dolgoz­hatnak annyit, hogy akár belszakad­hatnak, akkor sem jut előbbre a gaz­daság. Csakhogy az elnök is mindjárt hozzáteszi, hogy az ilyen Tordai-féle jódolgú emberekkel is rengeteg baj van ám ! Hogy tudniillik örökké elé­gedetlenkednek. Azoknak soha semmi sincsen jól. Azok mindig és minden­nel szemben bizalmatlanok. Azok nem akarták az építkezést. Azok nem akar­ták a tengerimalac-tenyészetet. Mert ilyen a természetük, ilyen a középpa­raszti természet... Érzem, hogy őszintén mondja mind­ezt az elnök, hogy fáj neki a kollektí­va szegénysége s képes lenne éjsza­káit is feláldozni rá, hogy segítsen a bajokon. De azt is érzem, hogy a ba­jok felsorolásánál ez az ember nem igen képes tovább jutni. És mégcsak nem is elsősorban ő ezért a hibás, ha­nem valaki, valakik azok közül is, a­­kik nincsenek jelen a beszélgetésünk­nél- Konkrét segítséget! Benyitok az egyik legilletékesebb fó­rumhoz a maros­rajoni néptanács me­zőgazdasági osztályának kollektív gaz­daságokkal foglalkozó alosztályára. Egy Tordai nevezetű elvtárs fogad, ő az alosztály vezetője. Mint rögtön ki­derül, éppen marosszentgyörgyi ille­tőségű s rokona a szóban forgó Tordai Jánosnak. Dicséretükre legyen mondva az alosztály dolgozóinak, tudnak itt mindent a marosszentgyörgyi kollektí­va ügyes-bajos dolgairól. Igazán, még azt is tudják, melyik táblán mennyi he­­reszénájuk termett s milyen minőségű, meg hogy szeptemberben mennyit sza­porítottak a fehér egerek. Ifjabb Tor­dai pedig arra is emlékszik, hogy ro­kona, idős Tordai János annak idején magángazda korában 240 mázsa cu­korrépát termesztett egy holdon. De arra a kérdésre, hogy végülis miért akar hát kilépni Tordai a kollektívából, itt is ilyenszerű válaszokat kapok: „Hát, mert makacs!“ Különben a ra­jon számtalanszor elemezte már az illető kollektíva helyzetét, amelynek megvolna rá a lehetősége, hogy job­ban is fejlődjön. Az elnök jó elvtárs, megbízható s bár nem értett a me­zőgazdálkodáshoz, mikor odatették, igyekszik elsajátítani az elsajátítani valókat. „Tordai meg — különben ez köztudomású — ilyen, mert középpa­raszt". .. Itt lenne hát a nyitja a dolognak? Hogy Tordai és az ilyen tordaiak ja­víthatatlanok lennének, mert középpa­rasztok voltak? Nem ott van-e inkább a baj, hogy talán túl sok az általá­nos elemzés, az általános irányítás, az általános segítségadás, az álta­­lános megyőzés, a sajátos ügyek általános intézése — de annál keve­sebb a konkrét segítség? Úgy érzem, itt a bajt Újra Marosszentgyörgyön vagyok. A kollektivisták szedik a cukorré­pát. A területet családoknak parcelláz­ták ki s egyesek már készen vannak vele, mások még hozzá sem kezdtek. Tordai is elvégezte az ő parcelláját és beleállt egy másikba, amelyiknek a gazdájáról azt sem tudják, hová lett. Szerettem volna tőle bővebben meg­tudni elhatározásának okát. De csu­pán ennyit mondott: — Megvárom, amíg mindent betaka­rítunk, aztán kilépek. Nincs más meg­oldásom. Azt hiszem, végülis Koncz János, a kollektíva párttitkára tapintott legin­kább a lényegre: — Meg kell azért érteni Tordait meg általában a volt középgazdákat is — mondja. — Mert ezek nemcsak normát túlteljesíteni tudnak, de jól dolgoznak. Hát ne fájna az nekik, hogy előrehaladás helyett mi visszafelé me­gyünk? Hiszen az nálunk a szokás, hogy mikor meleg van azért nem dol­gozik a tagoknak egy része, mikor hi­deg van meg azért. A vezetőség is te­hetetlenül nézi az ilyesmit. Ha őszin­ték akarunk lenni, azt kell mondani, tagságunk 60 százalékának nem szív­ügye a kollektíva , még akkor se, ha szóban örökösen mellette agitál. Elmondja aztán, hogy ott van Fülöp András, aki a cséplés befejezésétől a cukorrépaszedés kezdéséig tájára se ment a kollektívának. Vagy Csokucza Sándor, aki olyan erős legény, mint egy medve s ugyancsak szokott az IMSZ-tagságával hencegni, de egy ka­szavágást se csinált az idén, helyette a 60 éves öregek vágták, köztük Tor­dai is. Oltyán Dénes sincs még 26 éves és ő se kaszált, a felesége meg egyáltalán nem dolgozik a kollektívá­ban. Olyan tag van itt elég, aki ha malomba, vagy ide-oda el kell menni, rögtön kapható, hiszen ezért is mun­kaegység jár, de a nehéz munkából mindegyre kimentik magukat. Belterjes gazdálkodást ! Aztán csak odajön Tordai is és a to­vábbiakban már a párttitkárral ketten mondják, hogy mit kellett volna itt tenni ahhoz, hogy ma gazdagabbak legyenek s hogy ma egy családban le­gyen az egész falu, ahogy annak ide­jén elgondolták. A különbség csak annyi kettejük mondanivalója kö­zött, hogy a titkár mint jövőbeli te­endőket is sorolja, Tordai pedig múlt időben beszél, mint akit nem érdekel, hogy lesz, mint lesz ezután. — Legalább 10 hektáron zöldséget termeszthetnénk — mondja a titkár —, ha a munkaerőt helyesen oszta­nánk be s ha valóban helyes felvilágo­sító munka lenne. Százezreket hozna ez! Igen, százezreket. Itt van a trá­gyázás is: ezek a földek 10, meg 15 év óta nem kaptak egy villa trágyát. Nem bizony, csoda, hogy még terem­nek valamit! Annyi trágyát hordhat­tunk volna Vásárhelyről a cukorgyár­tól, a hizlaldától, meg más állattar­tó intézményektől, hogy akár három­szor is leteríthettük volna már az összes földjeinket. A gépállomás szin­te mindent elvégez, az igák mehetné­nek a trágyához. Dehát az ördög se törődik nálunk ilyesmivel. — Igen, ha trágyáztunk volna —­­veszi át Tordai a szót — olyan má­sodtermesztést lehetett volna itt foly­tatni, ami pénzt hozott volna a kollek­tívának minden évben. Vethettünk vol­na tarlóba téli karfiolt, spenótot, zöld­babot, salátát meg egyebeket. A közeli város mindent felemészt, mindent jó pénzzel megfizet. A magángazdák ma is így csinálnak, meg a kollektivisták nagy része is a 25 úr parcellán. De a a közösben kit érdekelt ilyesmi? — Meg lehetne próbálkozni a mé­hészettel is — sorolja megint Koncz —, meg a szárnyastenyésztéssel, a­­hogy a tengeri malacokkal megpróbál­koztunk s lám, sikerült. Ha ezek se lettek volna az idén, nem tudom mi­ből fizettünk volna adósságot. 50.000 lej bevételünk volt belőle. Szerezzenek érvényt a párt politikájának ! Min múlott, hogy nem így csinál­ták? Annyi tény, hogy nem Tordai Jánoson és nem Koncz Jánoson. És nem is csak kizárólag azokon a tago­kon, akik ma hanyagul dolgoznak. Hanem múlott az általánosan történő felsőbb irányításon, meg az ugyan­csak általános, a csak felső utasítások­ra váró helyi vezetésen is. Múlott azon, hogy az eláltalánosodott, eljelszava­­sodott formalitásokon alapuló helyi és rajoni vezetés félt mindenféle me­részebb javaslattól, főként akkor, ha tordaijánosok, illetve volt középpa­rasztok szájából hangzottak el azok. Múlott olyasmin, hogy drága pénzen juhászt fogadtak, noha van elég hoz­záértő emberük a kollektívában. Bi­zony, ezekért nincs Tordai Jánosnak dohányravalója ! ★ Szívesebben írtam volna a kollektíva kedves tengerimalackáiról. Könnyebb, hangulatosabb lett volna az írás, le­hetett volna dicsekedni is vele és ja­vasolni, próbálják­ csak más kollektí­vákban is, mert kifizetődő, elviszik a kórházak 27 lejért darabját. A tagok egymáshoz és általában a kollektívá­hoz való viszonyulását boncolgatni már bonyolult dolog, „kényes“ ügy, ahogy magunk között gyakran szok­tuk az ilyesmit nevezni. Pedig akkor ártanánk leginkább­­a mezőgazdasági termelés ügyének és általában a falu szocialista átalakításának, ha elhall­gatnánk ezeket az ügyeket. Sajnos, az a látszat, mintha a Maros rajoni nép­tanács említett alosztályán még min­dig félnének beszélni a „kényes" dol­gokról, mintha nem ismernék az RMP KV-nek a mezőgazdaság szocialista átalakításával kapcsolatos júliusi ha­tározatát s nem tartanák szükséges­nek az abban felsorolt intézkedés valóraváltását. Igaza van Tordainak, hogy tenni kell valamit! Nagyon is elég volt a formális munkaszervezés­ből és irányításból, elég volt a szét­húzásból. De abban már nincsen iga­za, hogy az a helyes megoldás, ha visszahúzódik. Nem! Ott a közösben kell megoldani az ő dohányravalójá­­nak ügyét, amely nem is csak do­hány­ügy, hanem a kollektív gazda­ság sürgős megjavításának az ügye, minden kollektivista személyes ügye. Úgy, ahogy Koncz Jánossal ketten el­mondták. HAJAS ISTVÁN FALVAK DOLGOZÓ NÉPE Volna mód az okulásra Az elmúlt hetekben, pontosabban a két utolsó hét alatt, mintegy 170 tag­gal gyarapodott a Szalonta rajoni Tenke község két társulása. Figyelem­re méltó, hogy az új tagok jelentős hányada az „Augusztus 23“ társulás­ba kéri felvételét. Még olyanok is, akiknek parcellája a „Petőfi” társulás földjéhez esik közelebb. A magyará­zata igen egyszerű. Az „Augusztus 23” társulás most őszön lett négyesztendős s a négy esztendő mindegyikét egy-egy előbbre­­tett lépés jellemzi. Mindjárt első év­ben 84 hektárt leszerződtek a gépál­lomással, gépi művelésre. A közgyűlés határozata alapján : a traktor egybe­szántotta a mezsgyéket. Az első beta­karítás már a közösen végzett munka előnyét igazolta. Mert nemcsak a mezsgyék egybeszántása által nyert területtöbblet miatt lett bőségesebb a társultak hektárhozama, hanem azál­tal is, hogy minden tag idejében vé­gezhette a földgondozást egész évben, még azok is, akiknek nem volt saját igájuk. Úgy döntöttek volt a megala­kulás után rögvest, hogy minden munkát közösen végeznek, vetéstől betakarításig. A másnak végzett mun­ka megtérítésére bevezették a munka­egységet. Évről évre növekedett a termésátlag. Most két esztendeje — tehát amikor a tulajdonképpeni első közös munka ter­mését takarították be, 1840 kg árpa, 3700 kg tengeri, 20 000 kg cukorrépa átlagtermésük lett. A tavaly, ami­kor már még jobban, nagyobb terü­leten alkalmazhatták a vetésforgót, az agrotechnikát, árpából 3500, tenge­riből 4500, cukorrépából 22.000 kg ter­mett egy-egy hektáron- Idén, az aszá­lyos nyár ellenére is búzából példá­ul 1577 kg termett átlagosan. A terméseredmények mellett a tár­sultak egyéb, állandó pénzforrást is létesítettek, 3 és fél hektáros öntözé­ses kertészet formájában. Az öntözés­hez két motort vásároltak, a termé­kek értékesítésére pedig elárusítósátrat építettek a piacon. Jól jövedelmezett a kertészet, több mint 80.000 lett ed­dig, s a pénzzel jól is gazdálkodtak. Kifizették belőle a kertészetben alkal­mazott idegen munkaerőt, letudták belőle a mezőgazdasági banktól fel­vett kölcsönt, 100—100 lejt osztottak a tagoknak és 10.000 lejt letétbe he­lyeztek autóvásárlásra ! A még meg­maradt összegből 4000 lejt műtrágyá­ra, 1500 lejt pedig lóhere-vetőmagra tettek félre. Most két éve még 1980 lejt ért a közös vagyon, ma már 23.270 lej ér­tékű mezőgazdasági felszerelésük van. A bankban levő pénzalap 1034 lejről 10.000-re emelkedett.­­A szemlátomást gyarapodó társulás nemcsak vagyon­ban, hanem tagságban is szaporodott. A kezdetben levő 82 család száma több mint kétszeresére növekedett. Sokan léptek be egész földjükkel, mint Kondor Ferenc, Biró András, Köteles János, Jámbor Ferenc és sokan mások. Mi a helyzet ugyanakkor a „Petőfi“ társulásban ? Való, hogy ez a társulás két évvel fiatalabb a másiknál. De való az is, hogy ebben a társulásban nem is tet­tek és tesznek meg mindent, hogy ta­nuljanak az „Augusztus 23”-beliek ta­pasztalatából. Noha meggyőződtek a mezsgyenélküli föld és közös munka előnyéről, mégsem határozták el ma­gukat hasonló munkaszervezésre. Gépi munkát se szerződtek, s a vetésen kí­vül, mindent külön végeznek, ki mi­kor akarja s ki mikor... tudja. Mert mindössze 6 pár igája van a társulás­nak s ezzel nemcsak a közösben levő huszonegynéhány hektárt, hanem a kiintlevő 42 hektárt is megdolgozzák. (Az újonnan belépett tagok földje nincs beleszámítva). Ebben a tényben keresendő gyengeségük oka, hogy a még kintlevő földet sokkal több gond­dal művelik meg a közös rovására. Ez a kétfelé végzett munka megmutatja eredményét: tengeriből 1300 kilóval, cukorrépából 67 mázsával termett ke­vesebb átlagosan, mint az „Augusz­tus 23“ társulásban. Pedig ideje volna követniük az „Au­gusztus 23“ társulás példáját minden téren, hogy az eddigivel sokkal szebb eredményt érjenek el. Pellengérre a közvagyon fosztogatóival! Az ön­betörő boltos Sötét némaságba burkolózott a falu. Éjfél is elmúlt. Az ablakokban rég ki­hunytak a fények, s megszűnt a kutya­­csaholás is. Teljes a mozdulatlanság. S ekkor... Ekkor óvatosan kinyílik egy kapu­ajtó. Valaki kikémlel az útra. Miután meggyőződött, hogy sehol senki, ki­lép s a kerítés mellett tova oson. A szövetkezeti bolthelyiségnél megáll. Körülnéz, fülel. Semmi lesz. Gyorsan az ajtóhoz lép, s kulccsal simán, zaj­talanul feltárja az ajtót. Ha valaki látná ezt a settenkedő férfit, szentül hinné, hogy betörő, s már-már tolvajt is kiáltana. Azonban... Nézzük meg figyelmesen ezt az em­bert. — Hiszen ez Lukács Sándor, a szövetkezet boltkezelője! De mit ke­res itt ilyen szokatlan időben? Ki tud­ja. Talán nem rendezett el valami új árut nappal, s lelkiismerete nem hagyta nyugodni... De nicsak, mi történik ? Lukács napvilágnál sohasem tesz ilyet, neki­rugaszkodva feldönti a pultot! Aztán lázas sietséggel lerángatja a polcokról a vég­vásznakat, szöveteket! Mindent össze-vissza dobál, riskását és valami folyadékot önt végig a földön... Mi történik itt ? Megőrült ez az ember ! Holdkorossá lett ? Most a kasszából egyfejeseket, s más aprópénzt szór szét az üzletben. Utána halk üvegcsö­römpölés jelzi, hogy belülről kinyom­ták az ablakot ? ! Majd Lukács feldúlt arccal kipattan az ajtón, gyors, kap­kodó mozdulattal bezárja, s helyrete­szi a keresztvasat. Sietős léptekkel el­indul, nem, nem haza, hanem György­­pál Alberték portája felé. A házigazda Udvarhelyre készül, megrakott fássze­kérrel. Lukács — az előző esti meg­egyezés értelmében — vele tart. „Or­vosságért megy’” a városba. A történet folytatása rövid, de ve­lős: reggel Keményfalváról futár ér­kezik lélekszakadva a patikához: — Jöjjön Lukács azonnal haza, az éjjel betörtek a szövetkezetbe! A hívott, műfelháborodással nyargal a faluba, ahol már megjelentek az illetékes ha­tósági közegek is. Terepszemle, vizs­gálat, keresztkérdések, bizonyítékok és kiderül — többek között — hogy Lukács és felesége gyakran hordtak haza lakásukra különböző árukat. S hogy április elején már 5101 fej hiá­nya volt. A felelősségre vonás elöl a sikkasztó boltkezelő számára már csak egyetlen kibúvó kínálkozott: be­törést szimulálni, megrendezni, hogy rablók jártak a szövetkezetben. Tényleg rablás történt. Csakhogy ez Lukács Sándor műve, aki azt hitte, míg a világ rabolhatja a kezére és becsületére bízott közvagyont. Hogy ebből a téves és káros hitéből kivet­kőzzön, az udvarhelyi népbiróságtól egy esztendei „gondolkodási“ időt ka­pott. A börtönben. (Sz. J.) Mi történt a nagyvilágban? Ismét győzött a tárgyalások politikája Egészségtelen és visszás helyzet volt, hogy több mint tíz esztendővel a második világháború befejezése után is hadiállapot volt a Szovjetunió és Japán között. A világ közvéleménye tud róla, hogy nem a Szovjetunión múlott ennek az áldatlan állapotnak ily hosszú időre való fennállása. A szovjet fél évekre visszamenőleg szám­talanszor javasolta, kezdeményezte: békés tárgyalások útján tereljék he­lyes mederbe a szovjet-japán viszonyt. Ezt kívánta mindkét nép érdeke, meg a nemzetközi béke és biztonság, de főleg a távolkeleti helyzet ügye. Ja­pán részről éveken át süket fülekre, gyakran pedig gáncsoskodásra talál­tak a szovjet tárgyalási javaslatok. Ebben persze könyökig benne volt az amerikai külpolitika keze is. Dehát a szovjet és a japán nép törek­véseinek, valamint a békés tárgyalások politikájának végül is beértek első gyü­mölcsei : a múlt héten több megsza­kítás után újrafelvett szovjet-japán tárgyalások eredménnyel végződtek. A tárgyalások folytatására maga a japán miniszterelnök — Iciro Hato­­yama — érkezett Moszkvába. Vele együtt vett részt a tárgyalásban Iciro Kono, japán földművelésügyi minisz­ter és Sim­ici Macumoto, kamarai kép­viselő. Szovjet részről Bulganyin, Hruscsov, Mikoján, Gromiko és Fedo­renko elvtársak tárgyaltak a japán államférfiakkal. A kölcsönös megértés és együttmű­ködés légkörében lefolyt tárgyalások közös nyilatkozat aláírásával értek véget. A nyilatkozatban a két fél le­szögezi, hogy az okmány érvénybelé­pésének napján (vagyis a parlamenti jóváhagyás pillanatában) megszűnik a hadiállapot a Szovjetunió és Japán között, helyreáll közöttük a béke és a jószomszédi baráti viszony. A két or­szág újra felveszi egymással a diplo­máciai és konzuli kapcsolatokat. Az aláírók kötelezettséget vállaltak, hogy országaik kapcsolataiban az ENSZ alapokmányának elveihez igazodnak s a vitás nemzetközi kérdéseket békés uton oldják meg oly módon, hogy ne veszélyeztessék a nemzetközi békét és biztonságot és az igazságot. A felek megfogadták, hogy tiszteletben tartják egymás szuverenitását és függetlensé­gét. A közlemény leszögezi, hogy a Szovjetunió támogatja Japán felvéte­lét az ENSZ-be, szabadon bocsátja és hazatelepíti a Szovjetunióban elítélt összes japán állampolgárokat. A Szov­jetunió békepolitikájához híven és ab­ban a törekvésében, hogy a maga ré­széről minden akadályt elhárítson a tárgyalások sikerének útjából, lemon­dott minden jóvátételi igényéről Ja­pánnal szemben és ezzel egyidejűleg — szem előtt tartva a japán állam ér­dekeit — hozzájárul a Habomai szige­tek és Szikotan sziget Japánnak való átadásához, azzal a feltétellel, hogy a fenti szigetek tényleges­ átadására csak a szovjet-japán békeszerződés megkötése után kerüljön sor. Ez a szovjet-japán megegyezés a tárgyalások politikájának újabb győ­zelme és egyben ékesszóló bizonyítéka annak, hogy a Szovjetunió a legna­gyobb erőfeszítésektől sem riad visz­­sza, amikor a nemzetközi béke és biz­­tonság ügyéről van szó. RÖVIDEN MAGYAR KORMÁNY- ÉS PÁRTKÜL­­DÖTTSÉG tartózkodik Jugoszláviában, amely több napon­ át őszinte baráti és elvtársi légkörű megbeszéléseket foly­tatott a jugoszláv vezetőkkel, köztük Joszip Broz Titoval. A magyar kül­döttség amely a belgrádi megbeszé­lések után országlátogató körútra in­dult — a következő elvtársakból áll: Perer Ernő, Hegedűs András, Apró Antal, Kádár János és Kovács István. Ő­k KÉT NAPIG TARTÓZKODOTT VARSÓBAN az elmúlt hét végén a Szovjetunió Kommunista Pártja Köz­ponti Bizottságának küldöttsége, a­­mely elvtársi megbeszéléseket folyta­tott a Lengyel Egyesült Munkáspárt KB tagjaival. Az SZKP KB küldöttsé­gének Hruscsov, Kaganovics, Mikoján és Molotov elvtársak voltak a tagjai. A két párt képviselői a tanácskozáso­kon megegyeztek abban, hogy a LEMP KB Politikai Irodájának kül­döttsége Moszkvába utazik, hogy az SZKP KB Elnökségével megvitassák a politikai és gazdasági együttműkö­dés további elmélyítésének kérdéseit, s hogy megszilárdítsák az SZKP és a LEMP barátságát és testvéri együtt­működését.­­ NAGY IMRE LEVELET INTÉZETT a­­­­agyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségéhez, amelyben a többi kö­zött közli, hogy egyetért a párt poli­tikai fővonalával és kéri párttagságá­nak rendezését. Az MDP KV Politikai Bizottsága október 13-án elhatározta, hogy hatálytalanítja az 1955 novem­beri határozatot, amely Nagy Imrét kizárta a párt soraiból, mert jóllehet, követett el politikai hibákat, ezek nem tették indokolttá a pártból való kizárását.­­ ★ Moszkvába Érkezett mu­­hammed Daud afgán miniszterelnök. Ezzel az afgán kormányfő a szovjet kormány meghívásának tett eleget. ★ VARSÓBAN ÖSSZEÜLT a LEMP KB VIII. plenáris ülése, amelynek na­pirendjén politikai, gazdasági, valamint szervezeti és káderkérdések szerepel­nek. A plenáris ülés kooptálta a Len­­gyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságába Gomulkát, Spychalskit, Loga-Soninskit és Kliszkot. GÉPPISZTOLYOS BANDITÁK rab­lótámadását hiúsították meg a buda­­pest-szombathely-zalaegerszegi útvo­nalon közlekedő személyszállító repü­lőgépen a magyar államvédelmi ha­tóságok. A banditák be akartak törni a pilótafülkébe, hogy a repülőgéppel együtt külföldre szökjenek. Minthogy az állambiztonsági szervek a lakos­ságtól kapott értesülésből tudtak a merénylet tervéről, az utasok között két államvédelmi tiszt is volt, akik veszélyes tűzharc után fent a levegő­ben ártalmatlanná tették a négy fegyveres bandita támadását. A ren­des utasoknak semmi bajuk sem tör­tént s a repülőgépnek se esett komo­lyabb baja. •z AMERIKA NEM SZÁLLÍT több ka­­tonai nehézfelszerelést Jugoszláviá­­nak. Viszont a Jugoszláviába irá­­nyuló élelmiszerszállítást, valamint a régebben tervbe vett szokásos könnyű katonai felszerelés szállítását folytat­­ják. A jugoszláv külügyminisztérium szóvivőjének ezzel kapcsolatos nyilat­­kozatában a többi között hangsúlyoz­­ta, hogy ez az amerikai intézkedés nem fogja befolyásolni Jugoszlávia és Egyesült Államok jövőbeni ágár, az jóviszo- Ne csak ígérgessék a válogatott vetőmagot Az őszi száraz idő kedvezett a be­takarításnak. Kukorica, krumpli, nap­raforgó hamar, s jó körülmények kö­zött kerülhetett pincébe, padlásra. De ami kedvezett a betakarításnak, nem­ kedvezett az őszi magágykészítésnek. A száraz, kemény földet nagyon ne­héz volt szántani. Az október 9—10-i kiadós eső azonban megpuhította a földet, s most nálunk is mindenki igyekszik szántani, vetni. Október végére be is akarjuk ezt a munkát fe­jezni. Csak egy a baj, hogy nincs mindenkinek megfelelő vetőmagja. A néptanács ugyan összeírta, hogy ki­nek van szüksége rá s megígérték, hogy cserébe adnak válogatott vető­magot. De az ígéret ígéret maradt, s ezt nem vethetjük a földbe. A nép­tanács sürgesse hát a válogatott ve­tőmagot, mert ha nem kapja meg időben akinek szüksége van rá, hiába igyekszünk. A tervezett időre, a jelen­leg kialakult jó feltételek mellett nem tudjuk a földbe vetni a jövő évi kenyér magját. BENDA JÓZSEF nádasi levelező (Temesvár tartomány) 1­4 Jugoszláviai noteszemből TIZENHAT NAPOT TÖLTÖTTEM Jugoszláviában. Élményekben gazdag, felejthetetlen napokat. Sietek kijelen­teni: a vendéglátó jugoszlávok min­dent elkövettek, hogy jól érezzük ma­gunkat szép országukban. Még most is a fülemben csengenek a jugoszláv turista vállalat képviselőjének, tize Poznarnak szavaz: ,,Köszöntjük az első román turistacsoportot országunkban kellemes szórakozást, hasznos utat kí­vánunk". Sokan mondhatják, hiszen ezek kötelességből mondott udvarias szavaik. Lehet. De a mi számunkra so­kat jelentett az ahogyan mondták e szavakat. Később Szarajevóban, majd Dubrovnyikban, Cetinjében, Szplitben, a Plitvicei tavaknál s Zágrábban is ugyanilyen egyszerű, de őszinte szere­tettel fűtött udvariassággal fogadtak bennünket. A Jugoszláviában eltöltött idő alatt meggyőződtünk, hogy akkor érezheti magát valóban jól az idegen, ha a csodálatosan szép tájak szemlé­lődése mellett lépten-nyomon érzi a vendéglátók figyelmességét, szeretetét. Most, hogy lapozgatom jegyzetei­met, nehezen tudom eldönteni, Jugo­szlávia melyik része szerettette meg jobban magát. Hiszen olyan sok ter­mészeti szépség halmozódott fel e ba­ráti országban. Még azokon a helye­ken is, ahol sem az Adria kék vize, sem a magas, égbeszökő hegyek nem színesítik meg a tájakat, az idegennek ismeretlen vidék sok meglepetéssel kedveskedik. BELGRÁDBAN a város feltűnő tisztaságát csodáltuk meg elsősorban. S következett a másik felfedezés: mindjárt az első este megállapítottuk, hogy rendkívül nagy az idegenforga­lom a városban. Külföldi autók suhan­nak az utakon, lépten-nyomon idegen szó csendül füledbe. Noha a városnak mindössze 600.000 lakosa van, mégis mindjárt az első találkozáskor azt a benyomást kelti az idegenben, hogy egy nagy világváros utcáit járja. Ne gon­doljuk, hogy a zajos közlekedés, avagy a lármás emberek keltik ezt a benyo­mást. Szó sincs róla. Hiszen Belgrád­­ban az autók nem tülkölnek, az em­berek jókedvűek, de nem hivalkodnak vidámságukkal. Különös élményt nyújt Belgrád este. A város központjában közlekedő autóbuszok, trolibuszok — villamosok csak a külvárosokban közlekednek — fényesen kivilágítva rohannak a széles utakon. Az utcákat a neonfényes vilá­gítás nappali fénybe bontja. A kira­katok nem annyira díszesek, mint a mi üzleteink, de erősen ki vannak vi­lágítva. Belgrádban nagyon sok történelmi emlék, múzeum beszél a szerb nép hősies múltjáról. Végigsétáltunk az úgynevezett Kalemegdanon, a Szává­ra, Dunára tekintő vár omladozó falai között, ahol 500 évvel ezelőtt Hunyadi János futásra kényszerítette a törökö­ket. MENNYIRE MÁS KÉPET MUTAT SZARAJEVÓ. Igaz, a város mindösz­­sze 155.000 lelket számlál, de a forga­lom nem tűnik kisebbnek mint Bel­grádban. Valóban a város méreteihez számítva nagy itt az idegenforgalom. A Kelet és a Nyugat találkozása vonz­za a külföldi látogatót e városba. Sza­rajevó egykori török negyedében mint­egy 100 mecset karcsú tornya, mina­­rett emlékeztet arra, hogy évszázadok­kal ezelőtt a törökök hódító hadjára­tuk során e vidéket is útjukba ejtették. Az úgynevezett Bastázsia töröknegyed szomszédságában építették fel Sza­rajevó új épületeit. A színház épületét, az egyetemeket, az egészségügyi inté­zetet, a népi könyvtárat, és valamivel távolabb Délkelet-Európa egyik leg­szebb állomásépületét. Szarajevóban — mint Jugoszlávia legtöbb városában — nagyon sok tör­ténelmi emlékkel találkozik a látoga­tó. Ebben a városban követte el Gav­rilo Princip szerb hazafi emlékezetes hőstettét: revolverrel rálőtt Ferencz Ferdinand osztrák-magyar trónörökös­re. Több volt ez mint egy revolverlö­­vés, az ifjú forradalmár gyarmati sorsban tartott népe nevében cseleke­dett, amikor revolverlövéssel tiltako­zott az elnyomás ellen. SZARAJEVÓBÓL DUBROVNYIK­­BA mentünk. Felé után találkoztunk az olajfákkal, fügefákkal, oleanderek­­kel s ahogy a tenger felé közeledtünk, pálmák, citrom- és narancsfák köszön­töttek bennünket. Már többször hallottam, hogy Dub­­rovnyik az Adria gyöngye. Valóban az. A XII.—XIII. században épült házai­val, a város körül futó várfalakkal, a város partjait simogató tengerrel cso­dálatos látványt nyújt Dubrovnyik . Sok érdekességet hallottam e vidékről. Többek között azt is, hogy 15 éve nem hullott hó ezen a tájon. Hogy még novemberben is fürödnek a tenger vi­zében. Hallottam, hogy a klasszikus műveket, operákat a város terein ad­ják elő, hiszen az évszázados épüle­tek, a római birodalom építészeinek művészi képességeit dicsérő szobrok, élő díszletként szerepelhetnek a mű­vekben. Csodálatos élményekkel gazdagszik az ember a Dubrovnyik-Szpliti után. Az országút állandóan a tenger vize mellett kanyarog egyik hegyről le, a másikra fel. Képzeljük magunk elé a képet: az országút egyik oldalát olaj­fák és fügefák szegélyezik, s felettük 2000 méter magasságú hegyek, kőren­­getegek őrködnek, az út másik oldalán pedig a csodálatosan szelíd, kékvizű Adria csábítgatja az utas szemét... SZPLITBEN LÁTTUK az első sár­ga leveleket, de 11 órakor már vígan lubickoltunk a tengerben. Nagyon ér­dekesek az utóbbi időben épített tömb­házak. Élénk színekre, pirosra, zöldre festik. Az erkélyeket ugyancsak szí­nes, főként kék függönyök borítják be. Sokat időztünk a pálmákkal díszített kikötőben. A sok személy- és teher­szállító hajó egymás után kanyarodik a rakpart felé. A rakodónál hallottunk görög, orosz, olasz, magyar, francia román és még mit tudom hányféle be­szédet. A római birodalom múltjával ismer­kedni szándékszó idegen sok mindent megtudhat Szplitben. Hiszen Diocle­­tianus római császár a III. században itt építette palotáját. A császári pa­lota épületeinek nagy része sértet­lenül heverte ki az évszázadok viha­rát, a történelem sokszor kegyetlen eseményeit. Megcsodáltuk a császári palota művészien fa­­n­árr , vágott szobrait, osz­lopait, aranyozott dí­szítéseit, Diocletianus mauzóleumát őrző, em­beri kezű szfinkszet. Késő éjszaka bú­­csúzkodtam el a ten­gertől. Nehezemre esett az elválás. Érthető- Nagyon sok kellemes órát köszönhetek a tengernek... Búcsút in­tettem a bársonyos víznek, a hatalmas ha­jóknak, a nagylevelű pálmáknak, a sokat, de jogosan csodált Dalmáciának... ZÁGRÁB VOLT U­­TUNK következő ál­lomása. Egy napot töltöttünk a városban, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy meg­ismerkedjünk Zágráb mozgalmas életével. Különösen élénk kul­­turélet van a város­ban. Akadémia, na­gyon sok képtár, mú­zeum, színház s még sok minden bizonyítja, hogy Zágráb megér­demli tisztségét. Bel­grád után a legna­gyobb, legismertebb város Jugoszlá­viában. Nagyon sok mindenről szeretnék még írni. De a sorok figyelmeztetnek: rövidebben. Írni szeretnék a fenyvesek között megbúvó Plitvicei tórendszer megejtő szépségéről, Cetinje Itáliára emlékeztető vidékéről, az uj városok sokat sejtető építkezéseiről, de... talán még később szó lesz róluk... Élményeimet röviden igy foglalha­tom össze: nagyon szép ország Jugo­szlávia. SZEKERES LAJOS V­ÁROSOK im. Szarajevói látkép

Next