Falvak Dolgozó Népe, 1983 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-12 / 7. (1840.) szám
MEGÉNEKLÜNK, ROMÁNIA Otthonteremtők SZÍNMŰAJÁNLÁS FALUSI MŰKEDVELŐKNEK A Megéneklünk, Románia országos fesztivál legutóbbi szakaszán érdekes színdarab került bemutatásra Marosvásárhelyen. Témaválasztásával, eredetiségével, kidolgozottságával egyaránt figyelmet érdemel. Címe: Ne küldd el, Jancsi. Szerzője hivatásos színész: Kövesdi Nagy József, aki a darabot is rendezte s betanította az általa vezetett marosvásárhelyi szakszervezeti műkedvelő csoportnak. Kövesdi Nagy József időszerű probléma körül zajló eseményt állított színpadra. (Színhely: a postahivatal előtti térség a falu központjában.) Arról szól a darab, hogy a szülőfalu miként hívja haza azokat, akik korábban városi munkalehetőséget kerestek maguknak. A faluból elszármazott ipari munkás hazajön, hogy családi házát eladja. (Jancsi szerepét Gutter Árpád alakította.) Piri, a postáskisasszony (szerepét Szabó Ildikó szövőnő játszotta) azonban meggondolkoztatja Jancsit, aki végül is úgy dönt, hogy nem adja el a szülői házat, hanem végképp hazajön. Ebben segíti a termelőszövetkezet elnöke is. Hiszen a célja az, hogy a fiatalok odahaza találják meg számításaikat. Természetesen minden szerepre és szereplőre külön nem térhetünk ki, Henning Hannelore alakításáról azonban feltétlenül szólnunk kell. Kozmáné megjelenítésével ugyanis ő nyújtotta a legeredetibbet. Kozmáné a tyúkfarmon dolgozik, négy gyermekét maga neveli, mert a férje elhagyta. Városra ment munkát keresni, ám ott főként ivócimborákra talált. Még a gyermektartási díj hazaküldéséről is megfeledkezik. Kozmáné szorgalmasan dolgozik, megmutatja, hogy tekergő, meggondolatlan férje nélkül is fel tudja nevelni gyermekeit. A két női főszereplő, Piri és Kozmáné magatartásában lényeges gondolatot fedezhetünk fel. Mindketten otthon maradnak szülőfalujukban, hiszen nem mehet mindenki városra, itthon is hivatás vár rájuk: az otthonteremtés hivatása. Az élet nekik osztotta ezt a „főszerepet". Piri fiatalon is okosan, józanul mérlegel. S ami ugyancsak lényeges: meg tudja győzni Jancsit, hogy falun is értelmes, emberhez méltó életet lehet élni, ha az ember vállalni tudja az érte való küzdelmet, erőfeszítéseket. A nehézségeket, a feladatokat nem kikerülni kell, hanem megoldani azokat. Szerintem ez a darab alapvető mondanivalója. Ezért is ajánlom a falusi műkedvelők figyelmébe, akik állandóan darabhiánnyal küszködnek. Bármelyik falusi színpadon könnyűszerrel előadható. Addig is, amíg valamelyik művelődési otthonban színre kerül, örömmel nyugtázhatjuk: városi műkedvelők törtek utat egy mindannyiunkat foglalkoztató, időszerű mondanivalójú, mai életérzésről tanúskodó színdarabnak: városi műkedvelők, akiktől a falu világa nem idegen, s akik hivatást látnak abban, hogy — akár városi, akár falusi színpadon lépnek fel, — meggondolkoztassák az embereket. K. KISS FERENC TÉLI FONÓ GEGESEN Geges Maros megyében, a Kis-Küküllő és a Nyárád között, Erdőszentgyörgytől É-ra 14 km-re, Nyárádszeredától DK-re 16 km-re, lankás domboktól övezett kis „katlanban“ fekvő székely falu. Lakóinak száma 1982-ben 470. A múltban ebben a kis faluban is sok érdekes, színes népszokás élt, de a régi szokások egyre gyérülnek. Ezúttal egy már teljesen kihalt szokást, a fonót szeretném itt feleleveníteni. Gegesen is, mint annyi más székely faluban, a fonót kórusnak nevezték. Október végén már előkészítették a kellékeket, a 28-i szüreti vásáron „cifra“, díszesen faragott guzsalyt vásároltak, de egyszerűbbet házilag is készítettek. A kórus két szakaszban zajlott. Novembertől december derekáig, ettől kezdve szünetelt január 6-ig, majd újra beállt és tartott a tél végéig, szombatot és vasárnapot kivéve minden este, 6—7 órától 11—12 óráig. Általában az első időszakban gyapjút, utána csepüt, majd kendert fontak. Gegesen egyszerre több kórus működött, korcsoportonként megoszolva, kórusonként 10—12 résztvevővel. Az aszszonyok utcánként jártak össze, a lányok a falu bármelyik részéből, de szigorúan betartva a korcsopratonkénti hovatartozást. Az idősebb lányok kórusát „nagy kórusnak“, a 17—18 évesekét „középső kórusnak“, míg a 14—16 éves lányokét „csuka kórusnak“ nevezték. A „csuka kórusba“ járó lányoknak a kender csúcsáról származó „hegyescsepűn“, a „csukás, pozdorjás“ csepűn kellett tanulni, gyakorolni a fonást. Ma már az ilyen korú lányok közül jóformán senki se tud fonni. Érdekes volt az a szokás, hogy a megfont csepűből egy gombolyagnyit a fiatal lány elvitt vagy elküldött a Kis-Küküllőhöz, s beledobta a zsilip alá, hogy gyors, ügyes fonóvá váljon. A kórus hangulata általában vidám volt, mókáztak, viccelődtek, énekeltek. A legények kitartóan udvaroltak a lányoknak. Az elejtett orsót a legény felkapta, s azt a lánynak csókkal kellett kiváltania. Ebben a szokásban volt turpisság is, ugyanis az orsó rendszerint annak a legénynek esett a közelébe, aki tetszett a lánynak. Megtörtént az is, hogy a lány szerette volna ugyan kiváltani az orsót, de szégyellte a társaság előtt megcsókolni a legényt. Ilyenkor egy harmadik személy egy hárászkendőt borított rájuk, ezzel elhárítván a váltságdíj megadásának akadályát. Úgy is volt, hogy a lány az orsót nem váltotta ki, mert nem tetszett a fiú. Ezért a legényt az orsót elvitte, s a fonalat a nagy hídra feltekerte. Néha a legények őrölt paprikát szórtak a kályhára, vagy a guzsalyra. A lányok ilyenkor prüszkölés és visítozás közepette kiszaladtak az udvarra, a legények utánuk, egyet havazódtak, majd visszatértek és folytatták a fonást. Egy-egy kórus résztvevői a farsang ideje alatt felöltöztek „maszkurának“, farsangnak és ellátogattak a többi fonóba. A társaságot először mindig valaki bekéreztette, s bent rendszerint a kínálásra előkészített „kénációt“ ellopták, ha a háziak nem voltak éberek, de váltságdíjért (valamivel meg kellett kínálni őket) vissza is adták. A kórusnak nem volt állandó helye, „szerre jártak“, mindennap máshoz. A fonás után, mielőtt hazamentek volna, következett a „kénáció“. Ez általában tészta, kalács, bor vagy főtt, cukrozott kukorica, sütőtök, esetleg héjában sült krumpli volt. A kórus első szakaszának befejezésekor és a szezon végén, tehát egy télen kétszer, megtartották a „virrasztót“, mindig ott, ahol nagyobb helyiség állt rendelkezésükre. Ez lényegében házi mulatság volt, ahol ettek, ittak, énekeltek, sokszor zenészt is fogadtak, s ilyenkor reggelig táncoltak. A vacsorához szükséges ennivalót a lányok, a bort a legények vitték. Gegesen a kórus fokozatosan megszűnt, ezelőtt 7—8 évvel működött az utolsó. GUB JENŐ SZERKESSZÜNK EGYÜTT Életünk a könyvekben, a könyv életünkben Múlt évi felhívásunk sikerén felbuzdulva, újból olvasóinkhoz fordulunk: legyenek segítségünkre szerkesztői munkánkban. Ezúttal nem egy vitaindító cikkhez várunk hozzászólásokat, mint a Kultúra és magatartás címen kibontakozott eszmecsere idején, csupán a témakört jelöljük meg, illetve a megírás módozataival kapcsolatosan fogalmazzuk meg szerkesztői elvárásainkat. A kultúra magatartásformáló, emberi öntudatunkat erősítő, közösségfenntartó szerepét domborította ki elsősorban a tavalyi eszmecsere. Most voltaképpen ezt a meglehetősen tág témakört szeretnék leszűkíteni egy konkrétabb, jobban körülírható területre: életünk a könyvekben, a könyv az életünkben. Hogy miért éppen erre a kérdésre keressük a választ? A legértékesebb könyv is csak akkor teljesítheti hivatását, ha az olvasók körében visszhangra talál. Úgy is fogalmazhatnánk: minden egyes műalkotás valójában attól válik teljessé, hogy a magunk tapasztalatát, friss vagy elfeledett élményrétegeit újrarendezi, új megvilágításba helyezi. Olvasás közben lényegében a magunk belső világát szembesítjük a műalkotás belső világával. S ez a szembesítés vagy megerősít addigi életvitelünk helyességében vagy pedig arra késztet, hogy változtassuk meg életünket. Mert másként érdemesebb, tartalmasabb életvitelünk lehet. Vallomásokat várunk tehát arról, hogy milyen könyvekben fedezték fel olvasóink az életüket, az életünket, s hogy ez a találkozás milyen felismerésekkel gazdagította belső világunkat, életvitelünket. Természetesen nem csupán szépirodalmi művekre gondolunk. Hiszen minden könyv valamiképpen hatni akar az olvasóra, segítőtársunk kíván lenni mindennapi életünkben. És minden hatás, ha tiszta szándékú, erősítés. Nem tartalmi kivonatokat ,ismertetéseket kérünk tehát. Hanem annak az egyszerű, világos megfogalmazását, hogy az utóbbi évek könyvterméséből olvasóinkra milyen művek hatottak a leginkább, s hogy ezek milyen felismeréssel gazdagították az életüket. A beérkező írásokat Szerkesszünk együtt feleim alatt tematikus összeállításokban szeretnék közreadni. Külön a szépirodalmi vonatkozású írásokat ,illetve a politikai és társadalomtudományi, tudományos és mezőgazdasági tárgyú könyvek hasznát megfogalmazó vallomásokat. Hogy első összeállításunkkal mielőbb jelentkezhessünk, arra kérjük olvasóinkat: lehetőleg február folyamán juttassák el írásaikat művelődési rovatunk szerkesztőjéhez, Cseke Péterhez. Címe: 3400 Cluj-Napocaa, str. Gheorgheni nr. 182/30. ANYANYELVÜNK ÉLETÉBŐL Növelhető-e az egyén nyelvi teljesítménye? Számos példával bizonyíthatjuk, hogy a vidéken növekvő gyermekek és ifjak szókincse, nyelvhasználati készsége, azaz nyelvi teljesítménye jelentős mértékben növelhető. Ha valaki mégis kételkedne állításunkban, hadd említsem meg a vidékről induló Arany János, Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Móra Ferenc, Tamási Áron, Illyés Gyula, Veres Péter vagy Kányádi Sándor felbecsülhetetlen irodalmi életművét. Persze nevük mellé száznál is többet sorolhatnék. E kérdés boncolgatásakor hiba lenne megállni a szépirodalom határán, hiszen igen jelentős nyelvi teljesítményt értek el olyan tudósok, műszaki értelmiségiek is, akik életük első 12—18 évét falun vagy mezővárosban töltötték. Például a XVIII. században a Kibédről induló tudós orvos, Mátyus István. Jobbágy szülők gyermeke volt az 1800-ban született feltaláló Jedlik Ányos. Hosszú életében 50 éven át tanította az ifjúságot fizikára és más hasznos tudnivalókra. Itt említhetjük Orbán Balázst, a XIX. század jeles történészét, néprajztudósát, aki hatalmas átfogó művet írt a székely nép múltjáról, szellemi és tárgyi kincseiről. Vagy ki becsülte többre a népnyelvet, a népi kultúrát és művészetet, mint a múlt század második felének kiváló néprajztudósa, Herman Ottó? Az említett művészek, tudósok maradandó értékű szakmunkákkal bizonyították, hogy már gyermekkorukban, majd ifjú korukban fejlett nyelvhasználati készségre tettek szert, s ennek fontos alkotóelemei voltak a néptől tanult szavak, kifejezések, nyelvi fordulatok. Úgy vélem, hogy az elmondottakból is nyilvánvaló: a vidéki életmód nem akadálya az egyéni nyelvi teljesítmény növelésének. Ide kívánkozik az a megfigyelés, hogy a falun kialakult nyelvi környezet nagyon is alkalmas az anyanyelv legértékesebb, legszínesebb rétegeinek az elsajátítására. A földművelő emberek számos esetben a legszemléletesebben, legtömörebben és világosan fejezik ki megfigyeléseiket, gondolataikat. A nyelvi képek kifejező erejüknél fogva szinte rátapadnak a gyermekre, a kis közösség mindegyik tagjára. A nyelvi gazdagodásnak mindig elsőrendű környezete volt a család. A gyermek megszületésétől kezdve hallja az anyanyelv „zenéjét. Nyelvtanulása annyira fokozatos és természetes folyamat, hogy amit a családban vagy a rokonoktól hall, azt sosem unja meg, sosem fárad el tőle. A XX. század és különösen a szocialista társadalmi rendszer mélyreható változásokat vitt véghez falun és városon egyaránt. Napjainkban már egyetlen szülő sem elégedhet meg azzal, hogy gyermeke nyelvi teljesítménye megrekedjen azon a szinten, ami az ő tudatos hozzájárulása nélkül kialakult. A mai ifjúság nyelvi teljesítményét tudatosan kell hogy növelje a szülő, a tanító, a tanár, az oktatómester és mindegyik ifjú saját magának. Milyen útjai, módjai vannak ennek falun és városon? Erre szeretnék rámutatni, ilyen tekintetben kívánok segíteni olvasóimnak. A gyermek tudatos nyelvi nevelése a családban kell hogy elkezdődjék. A szülőnek tudnia kell, hogy a gyermek úgy rögzíti a szavakat, kifejezéseket, nyelvi fordulatokat, ahogy szüleitől és más felnőttektől hallja. Éppen ezért a szülőknek törekedniük kell arra, hogy lehetőleg mindig, még fáradtan is, gondosan, tisztán, erkölcsileg mintaszerűen beszéljenek. Kerülniük kell az idegen szavakat, a hadaró beszédet, a káromkodást. közösen meg kell tanítanunk a gyermeket arra is, hogy a munkások sokan ingáznak és nem navétáznak; a városba naponta járó diákok bérletet váltanak és nem abonamentet; a kőműves meg az ács építőtelepen dolgoznak és nem sántéren. A szülői igényességen múlik, hogy az otthon és az iskola nyelvi környezete szerencsésen kiegészítse egymást. A gyermek meg kell hogy tanulja a román nyelvet, de hiba az, ha keveri a két nyelv szavait. Mind a két nyelvet igényesen kell beszélnie. Nem új megállapítás, hogy könnyebben, eredményesebben tanul idegen nyelvet az olyan egyén, aki jól ismeri az anyanyelve szerkezeti sajátosságait. Tudatosan meg kell ismertetni a gyermekkel minél több gyermekjátékot, népdalt, mesét, mondát, közmondást, szólást stb. Ezeknek megismerése nyelvi élményben részesíti őket, sokoldalúan gazdagítja lelküket. Ma már sokezer földműves, gyári munkás otthonában szép számmal találunk könyveket. A kisgyermeket mézeslépként csalja a képeskönyv, a nagyobbat a lenyűgöző történet. A szülő, a tanító meg a tanár vonzó formát kell hogy keressen az olvasmányok megszerettetésére. Szoktassuk a gyermekeket arra, hogy nyaralás után rokonoknak, barátoknak, pajtásoknak írjanak levelet! Ezáltal javul a fogalmazó készségük, helyesírásuk. Az is a nyelvét gazdagítja, ha felhívjuk a gyermek figyelmét egy-egy szép nyelvi képre, a népi beszéd ízeire. Végül arról is szólnom kell, hogy nemcsak a gyermek nyelvi teljesítménye növelhető, hanem a felnőtteké is. A társaság, a közös munka, az olvasás, a rádió meg a televízió hallgatása mind-mind alkalmat nyújt arra, hogy gazdagítsuk nyelvi ismereteinket, igényesebben, pontosabban fejezzük ki gondolatainkat meg érzelmeinket. MÁRTON BÉLA