Falvak Dolgozó Népe, 1983 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1983-02-12 / 7. (1840.) szám

MEGÉNEKLÜNK, ROMÁNIA Otthonteremtők SZÍNMŰAJÁNLÁS FALUSI MŰKEDVELŐKNEK A Megéneklünk, Románia országos fesztivál legutóbbi szakaszán érdekes színdarab került bemutatásra Marosvásár­helyen. Témaválasztásával, eredetiségével, kidolgozottságával egyaránt figyelmet ér­demel. Címe: Ne küldd el, Jancsi. Szerző­je hivatásos színész: Kövesdi Nagy József, aki a darabot is rendezte s betanította az általa vezetett marosvásárhelyi szakszer­vezeti műkedvelő csoportnak. Kövesdi Nagy József időszerű problé­ma körül zajló eseményt állított színpadra. (Színhely: a postahivatal előtti térség a falu központjában.) Arról szól a darab, hogy a szülőfalu miként hívja haza azo­kat, akik korábban városi munkalehetősé­get kerestek maguknak. A faluból elszár­mazott ipari munkás hazajön, hogy csa­ládi házát eladja. (Jancsi szerepét Gutter Árpád alakította.) Piri, a postáskisasszony (szerepét Szabó Ildikó szövőnő játszotta) azonban meggondolkoztatja Jancsit, aki végül is úgy dönt, hogy nem adja el a szülői házat, hanem végképp hazajön. Ebben segíti a termelőszövetkezet elnöke is. Hiszen a célja az, hogy a fiatalok o­­dahaza találják meg számításaikat. Természetesen minden szerepre és sze­replőre külön nem térhetünk ki, Henning Hannelore alakításáról azonban feltétle­nül szólnunk kell. Kozmáné megjelenítésé­vel ugyanis ő nyújtotta a legeredetibbet. Kozmáné a tyúkfarmon dolgozik, négy gyermekét maga neveli, mert a férje el­hagyta. Városra ment munkát keresni, ám ott főként ivócimborákra talált. Még a gyermektartási díj hazaküldéséről is meg­feledkezik. Kozmáné szorgalmasan dolgo­zik, megmutatja, hogy tekergő, meggon­dolatlan férje nélkül is fel tudja nevelni gyermekeit. A két női főszereplő, Piri és Kozmáné magatartásában lényeges gondolatot fe­dezhetünk fel. Mindketten otthon marad­nak szülőfalujukban, hiszen nem mehet mindenki városra, itthon is hivatás vár rá­juk: az otthonteremtés hivatása. Az élet nekik osztotta ezt a „főszerepet". Piri fia­talon is okosan, józanul mérlegel. S ami ugyancsak lényeges: meg tudja győzni Jancsit, hogy falun is értelmes, emberhez méltó életet lehet élni, ha az ember vál­lalni tudja az érte való küzdelmet, erőfe­szítéseket. A nehézségeket, a feladatokat nem kikerülni kell, hanem megoldani azo­kat. Szerintem ez a darab alapvető monda­nivalója. Ezért is ajánlom a falusi műkedvelők fi­gyelmébe, akik állandóan darabhiánnyal küszködnek. Bármelyik falusi színpadon könnyűszerrel előadható. Addig is, amíg valamelyik művelődési otthonban színre kerül, örömmel nyugtáz­hatjuk: városi műkedvelők törtek utat egy mindannyiunkat foglalkoztató, időszerű mondanivalójú, mai életérzésről tanúsko­dó színdarabnak: városi műkedvelők, a­­kiktől a falu világa nem idegen, s akik hi­vatást látnak abban, hogy — akár városi, akár falusi színpadon lépnek fel, — meg­­gondolkoztassák az embereket. K. KISS FERENC TÉLI FONÓ GEGESEN Geges Maros megyében, a Kis-Kü­­küllő és a Nyárád között, Erdőszent­­györgytől É-ra 14 km-re, Nyárádszere­­dától DK-re 16 km-re, lan­kás dombok­tól övezett kis „katlanban“ fekvő szé­kely falu. Lakóinak száma 1982-ben 470. A múlt­ban ebben a kis faluban is sok érdekes, színes népszokás élt, de a régi szoká­sok egyre gyérülnek. Ezúttal egy már teljesen kihalt szokást, a fonót szeret­ném itt feleleveníteni. Gegesen is, mint annyi más székely faluban, a fonót kórusnak nevezték. Október végén már előkészítették a kel­lékeket, a 28-i szüreti vásáron „cifra“, díszesen faragott guzsalyt vásároltak, de egyszerűbbet házilag is készítettek. A kórus két szakaszban zajlott. No­vembertől december derekáig, ettől kezdve szünetelt január 6-ig, majd új­ra beállt és tartott a tél végéig, szomba­tot és vasárnapot kivéve minden este, 6—7 órától 11—12 óráig. Általában az első időszakban gyapjút, utána csepüt, majd kendert fontak. Gegesen egyszerre több kórus műkö­dött, korcsoportonként megoszolva, kó­rusonként 10—12 résztvevővel. Az asz­­szonyok utcánként jártak össze, a lá­nyok a falu bármelyik részéből, de szi­gorúan betartva a korcsopratonkénti hovatartozást. Az idősebb lányok kóru­sát „nagy kórusnak“, a 17—18 évese­két „középső kórusnak“, míg a 14—16 éves lányokét „csuka kórusnak“ nevez­ték. A „csuka kórusba“ járó lányoknak a kender csúcsáról származó „hegyes­­csepűn“, a „csukás, pozdorjás“ csepűn kellett tanulni, gyakorolni a fonást. Ma már az ilyen korú lányok közül jófor­mán senki se tud fonni. Érdekes volt az a szokás, hogy a megfont csepűből egy gombolyagnyit a fiatal lány elvitt vagy elküldött a Kis-Küküllőhöz, s beledob­ta a zsilip alá, hogy gyors, ügyes fonó­vá váljon. A kórus hangulata általában vidám volt, mókáztak, viccelődtek, énekeltek. A legények kitartóan udvaroltak a lá­nyoknak. Az elejtett orsót a legény fel­kapta, s azt a lánynak csókkal kellett kiváltania. Ebben a szokásban volt tur­pisság is, ugyanis az orsó rendszerint annak a legénynek esett a közelébe, aki tetszett a lánynak. Megtörtént az is, hogy a lány szerette volna ugyan kivál­tani az orsót, de szégyellte a társaság előtt megcsókolni a legényt. Ilyenkor egy harmadik személy egy hárászken­­dőt borított rájuk, ezzel elhárítván a váltságdíj megadásának akadályát. Úgy is volt, hogy a lány az orsót nem váltotta ki, mert nem tetszett a fiú. E­­zért a legényt az­ orsót elvitte, s a fona­lat a nagy hídra feltekerte. Néha a le­gények őrölt paprikát szórtak a kályhá­ra, vagy a guzsalyra. A lányok ilyenkor prüszkölés és visítozás közepette kisza­ladtak az udvarra, a legények utánuk, egyet havazódtak, majd visszatértek és folytatták a fonást. Egy-egy kórus résztvevői a farsang ideje alatt felöltöztek „maszkurának“, farsangnak és ellátogattak a többi fo­nóba. A társaságot először mindig vala­ki bekéreztette, s bent rendszerint a kínálásra előkészített „kénációt“ ellop­ták, ha a háziak nem voltak éberek, de váltságdíjért (valamivel meg kellett kí­nálni őket) vissza is adták. A kórusnak nem volt állandó helye, „szerre jártak“, mindennap máshoz. A fonás után, mielőtt hazamentek volna, következett a „kénáció“. Ez általában tészta, kalács, bor vagy főtt, cukrozott kukorica, sütőtök, esetleg héjában sült krumpli volt. A kórus első szakaszának befejezése­kor és a szezon végén, tehát egy télen kétszer, megtartották a „virrasztót“, mindig ott, ahol nagyobb helyiség állt rendelkezésükre. Ez lényegében házi mulatság volt, ahol ettek, ittak, énekel­tek, sokszor zenészt is fogadtak, s ilyen­kor reggelig táncoltak. A vacsorához szükséges ennivalót a lányok, a bort a legények vitték. Gegesen a kórus fokozatosan meg­szűnt, ezelőtt 7—8 évvel működött az utolsó. GUB JENŐ SZERKESSZÜNK EGYÜTT Életünk a könyvekben, a könyv életünkben Múlt évi felhívásunk sikerén felbuzdulva, újból olvasóinkhoz fordu­lunk: legyenek segítségünkre szerkesztői munkánkban. Ezúttal nem egy vi­taindító cikkhez várunk hozzászólásokat, mint a Kultúra és magatartás címen kibontakozott eszmecsere idején, csupán a témakört jelöljük meg, illetve a megírás módozataival kapcsolatosan fogalmazzuk meg szerkesztői elvárásainkat. A kultúra magatartásformáló, emberi öntudatunkat erősítő, közösségfenntartó szerepét domborította ki elsősorban a tavalyi eszmecse­re. Most voltaképpen ezt a meglehetősen tág témakört szeretnék leszűkíte­ni egy konkrétabb, jobban körülírható területre: életünk a könyvekben, a könyv az életünkben. Hogy miért éppen erre a kérdésre keressük a választ? A legértékesebb könyv is csak akkor teljesítheti hivatását, ha az olva­sók körében visszhangra talál. Úgy is fogalmazhatnánk: minden egyes műalkotás valójában attól válik teljessé, hogy a magunk tapasztalatát, friss vagy elfeledett élményrétegeit újrarendezi, új megvilágításba helyezi. Olva­sás közben lényegében a magunk belső világát szembesítjük a műalkotás belső világával. S ez a szembesítés vagy megerősít addigi életvitelünk he­lyességében vagy pedig arra késztet, hogy változtassuk meg életünket. Mert másként érdemesebb, tartalmasabb életvitelünk lehet. Vallomásokat várunk tehát arról, hogy milyen könyvekben fedezték fel olvasóink az életüket, az életünket, s hogy ez a találkozás milyen fel­ismerésekkel gazdagította belső világunkat, életvitelünket. Természetesen nem csupán szépirodalmi művekre gondolunk. Hiszen minden könyv vala­miképpen hatni akar az olvasóra, segítőtársunk kíván lenni mindennapi életünkben. És minden hatás, ha tiszta szándékú, erősítés. Nem tartalmi kivonatokat ,ismertetéseket kérünk tehát. Hanem annak az egyszerű, világos megfogalmazását, hogy az utóbbi évek könyvtermésé­ből olvasóinkra milyen művek hatottak a leginkább, s hogy ezek milyen felismeréssel gazdagították az életüket. A beérkező írásokat Szerkesszünk együtt feleim alatt tematikus össze­állításokban szeretnék közreadni. Külön a szépirodalmi vonatkozású íráso­kat ,illetve a politikai és társadalomtudományi, tudományos és mezőgaz­dasági tárgyú könyvek hasznát megfogalmazó vallomásokat. Hogy első összeállításunkkal mielőbb jelentkezhessünk, arra kérjük olvasóinkat: le­hetőleg február folyamán juttassák el írásaikat művelődési rovatunk szer­kesztőjéhez, Cseke Péterhez. Címe: 3400 Cluj-Napocaa, str. Gheorgheni nr. 182/30. ANYANYELVÜNK ÉLETÉBŐL Növelhető-e az egyén nyelvi teljesítménye? Számos példával bizonyíthatjuk, hogy a vidéken növekvő gyermekek és ifjak szókincse, nyelvhasználati készsége, azaz nyelvi teljesítménye jelentős mér­tékben növelhető. Ha valaki mégis ké­telkedne állításunkban, hadd említsem meg a vidékről induló Arany János, Pe­tőfi Sándor, Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Móra Ferenc, Tamási Áron, Illyés Gyula, Veres Péter vagy Kányádi Sándor felbecsülhetetlen irodalmi élet­művét. Persze nevük mellé száznál is többet sorolhatnék. E kérdés boncol­gatásakor hiba lenne megállni a szép­­irodalom határán, hiszen igen jelentős nyelvi teljesítményt értek el olyan tu­dósok, műszaki értelmiségiek is, akik életük első 12—18 évét falun vagy me­zővárosban töltötték. Például a XVIII. században a Kibédről induló tudós or­vos, Mátyus István. Jobbágy szülők gyermeke volt az 1800-ban született feltaláló Jedlik Ányos. Hosszú életében 50 éven át tanította az ifjúságot fizi­kára és más hasznos tudnivalókra. Itt említhetjük Orbán Balázst, a XIX. szá­zad jeles történészét, néprajztudósát, aki hatalmas átfogó művet írt a szé­kely nép múltjáról, szellemi és tárgyi kincseiről. Vagy ki becsülte többre a népnyelvet, a népi kultúrát és művé­szetet, mint a múlt század második fe­lének kiváló néprajztudósa, Herman Ottó? Az említett művészek, tudósok maradandó értékű szakmunkákkal bi­zonyították, hogy már gyermekkoruk­ban, majd ifjú korukban fejlett nyelvhasználati készségre tettek szert, s ennek fontos alkotóelemei voltak a néptől tanult szavak, kifejezések, nyel­vi fordulatok. Úgy vélem, hogy az elmondottakból is nyilvánvaló: a vidéki életmód nem akadálya az egyéni nyelvi teljesítmény növelésének. Ide kívánkozik az a meg­figyelés, hogy a falun kialakult nyelvi környezet nagyon is alkalmas az anya­nyelv legértékesebb, legszínesebb réte­geinek az elsajátítására. A földművelő emberek számos esetben a legszemléle­tesebben, legtömörebben és világosan fejezik ki megfigyeléseiket, gondola­taikat. A nyelvi képek kifejező erejük­nél fogva szinte rátapadnak a gyer­mekre, a kis közösség mindegyik tag­jára. A nyelvi gazdagodásnak mindig elsőrendű környezete volt a család. A gyermek megszületésétől kezdve hallja az anyanyelv „zenéjét. Nyelvtanulása annyira fokozatos és természetes fo­lyamat, hogy amit a családban vagy a rokonoktól hall, azt sosem unja meg, sosem fárad el tőle. A XX. század és különösen a szocialista társadalmi rendszer mélyreható változásokat vitt véghez falun és városon egyaránt. Napjainkban már egyetlen szülő sem elégedhet meg azzal, hogy gyermeke nyelvi teljesítménye megrekedjen azon a szinten, ami az ő tudatos hozzájáru­lása nélkül kialakult. A mai ifjúság nyelvi teljesítményét tudatosan kell hogy növelje a szülő, a tanító, a tanár, az oktatómester és mindegyik ifjú saját magának. Milyen útjai, módjai vannak ennek falun és városon? Erre szeretnék rá­mutatni, ilyen tekintetben kívánok se­gíteni olvasóimnak. A gyermek tudatos nyelvi nevelése a családban kell hogy elkezdődjék. A szülőnek tudnia kell, hogy a gyermek úgy rögzíti a szavakat, kifejezéseket, nyelvi fordulatokat, ahogy szüleitől és más felnőttektől hallja. Éppen ezért a szülőknek törekedniük kell arra, hogy lehetőleg mindig, még fáradtan is, gon­dosan, tisztán, erkölcsileg mintaszerű­en beszéljenek. Kerülniük kell az ide­gen szavakat, a hadaró beszédet, a ká­romkodást. közösen meg kell taníta­nunk a gyermeket arra is, hogy a mun­kások sokan ingáznak és nem navétáz­­nak; a városba naponta járó diákok bérletet váltanak és nem abonamentet; a kőműves meg az ács építőtelepen dolgoznak és nem sántéren. A szülői igényességen múlik, hogy az otthon és az iskola nyelvi környezete szerencsésen kiegészítse egymást. A gyermek meg kell hogy tanulja a ro­mán nyelvet, de hiba az, ha keveri a két nyelv szavait. Mind a két nyelvet igényesen kell beszélnie. Nem új meg­állapítás, hogy könnyebben, eredmé­nyesebben tanul idegen nyelvet az olyan egyén, aki jól ismeri az anya­nyelve szerkezeti sajátosságait. Tuda­tosan meg kell ismertetni a gyermek­kel minél több gyermekjátékot, nép­dalt, mesét, mondát, közmondást, szó­lást stb. Ezeknek megismerése nyelvi élményben részesíti őket, sokoldalúan gazdagítja lelküket. Ma már sokezer földműves, gyári munkás otthonában szép számmal találunk könyveket. A kisgyermeket mézeslépként csalja a képeskönyv, a nagyobbat a lenyűgöző történet. A szülő, a tanító meg a tanár vonzó formát kell hogy keressen az ol­vasmányok megszerettetésére. Szoktas­suk a gyermekeket arra, hogy nyaralás után rokonoknak, barátoknak, pajtá­soknak írjanak levelet! Ezáltal javul a fogalmazó készségük, helyesírásuk. Az is a nyelvét gazdagítja, ha fel­hívjuk a gyermek figyelmét egy-egy szép nyelvi képre, a népi beszéd ízeire. Végül arról is szólnom kell, hogy nem­csak a gyermek nyelvi teljesítménye növelhető, hanem a felnőtteké is. A társaság, a közös munka, az olvasás, a rádió meg a televízió hallgatása mind-mind alkalmat nyújt arra, hogy gazdagítsuk nyelvi ismereteinket, igé­nyesebben, pontosabban fejezzük ki gondolatainkat meg érzelmeinket. MÁRTON BÉLA

Next