Fehérvári Hiradó, 1880. január-június (1. évfolyam, 1-54. szám)
1880-02-21 / 16. szám
I. évi folyam. gj-------------------------------------------Lp A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve: Egy évre ..... 6 frt. — kr. Fél évre..................3 frt. — kr. Negyed évre ... I frt. 50 kr. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. — A lap szellemi részét illető közlemények a ,,Fehérvári Híradó“ szerkesztőségének (Vörösmarty-tér 6-iksz ) czimrendek; — a lap ára, hirdetmények és a hirdetményi díjak Szummer Kálmán „Vörösmarty“ czimü könyvnyomdájában vétetnek fel. Kéziratok nem küldetnek vissza. ^ TÁRSADALMI HETILAP. II_ szám, 1880. február 21. --------------------------------------'e Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Hirdetmény a bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor: megrendelőinktől 4 — nem megrendelőinktől 6 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten : Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben: Hasenstein & Vogler, H. Schatek, Oppelik L. és Mosse Rudolf. Frankfurtban: Daube & Comp. oi__________________________Hí Megjelen hetenként kétszer szerdán és szombaton. Pusztulunk, veszünk. A nyelv tükre azon népnek, mely beszéli. Belőle megláthatjuk, mit akar, hová törekszik, mily hajlama van, mit szeret és gyakorol leginkább, szóval, miben áll saját képi élete és vágya. Amint a nyelv különböző időben változik, visszatükrözi a nép elő- vagy hátramenetelét, erejét vagy lankadását, élénkségét vagy dermedt állapotát. Ha igazak ezek, s mikről a gondolkozó hamar meggyőzheti magát, hogy a nyelv a népnek legbenső kedélyét, elrejtett történetét, legrégibb fejlődését, szóval egész érzése, gondolkodása, képzelete és élete módját magában foglalja, következik, hogy változván a nyelv, változnia kell vele s általa a népnek is. Mi a nyelvet összezagyválja és keveri, idegenszervvel és rokontalannal vegyíti, s annak tiszta folyamát bármi módon zavarja, mind annak szinte befolyása van a nép megzavarására és önmagábeli fejlődése gátlására. Önkényt foly ebből, hogy ha a nép nem akarja elveszteni azt, miáltal nép, ha minden sajátságait meg akarja őrzeni, úgy semmire sem kell annyira ügyelni, mint arra, hogy nyelve ki ne veszszen és el ne korcsuljon, hanem eredeti tisztaságát és bélyegét megtartsa. A nyelv kiveszése és elfajulása sokképen történhetik. Leggonoszabb pedig és mindennél szégyenletesebb azon állapot, ha a nép, sajátját megvetve, idegennel és külföldivel kaczérkodik, s ez által kétnemű korcsosa leszen és semmiségbe hanyatlik, miért aztán a nyelvnek is keserűen kell lakolnia. Ha valamely nép oly bátor, hogy egyik vagy másik idegen nyelvet előkelő s mintegy úri nyelvévé teszi és mindenhol avval él, azt használja, az nem tudja többé miben rejlik nemzeti éltének szelleme, hol vannak azon nagyszerű szentségei, melyekben ereje, uralmának tettei és pa-tele van németséggel, s ellene minden óvszert megkísértünk, de többnyire sikertelenül, mert épen arra gondolunk leghanyagabban, mi a legerősebb terjesztője a ragálynak: a beszédre. A német nyelvem csevegés szeretete bennünket az elkorcsosodás ösvényéig vitt. S mig társalgásainkból a német nyelvet ki nem irtjuk, mig oly sokan lesznek, kik magyar létekre oly örömest beszélnek egymás közt német nyelven, és e nyelv szükségnélküli használatát nemzet elleni bűnnek nem érzendik, addig sok ok van aggódni a nemzet szilárdságáért. Nekünk a magyar nyelvet életnyelvévé kell tennünk, azaz oly nyelvvé, mely társalgásunknak, egymás közti legbizalmasabb eszmecseréinknek egyedüli tolmácsa legyen. Mert a társalgás s általában az élet az, hol a nyelv csodalékony hatást gyakorolhat a nemzetre. Nyelvünknek életnyelvévé kell lennie, azaz minden szóbeli foglalkozásaink közt és kivált a két nem közötti társalgásban használtatnia, ha vele s általa magyarságunk megszilárdulását óhajtjuk. Fájdalom, épen e tekintetben kétségbeejtőleg szomorúan állunk. Poseidon. I.. ái-hoz .M halványarczu szerelmes kis leány ! Gondolsz-e — mondd meg — csak néha is rám? Ládd én mindig rólad gondolkozom, Ébren s alva felöled álmodom. Velem lebegsz szép báli ruhádban Mint liliom tavaszi pompában: Szól a zene ... karjaim közt tartlak... Oh hogy ez igy örökké nem tarhat! Majd elnézlek, ablakodban ülve , mint el vagy ábránba merülve. Elmerengsz... oh merre szárnyal lelked ? Angyalok közt, társaid közt repked. Ha kertem virági közt járdalok, Minden virágnál csak rád gondolok... Hát te gondolsz-e olykor-olykor rám? Halványarcza ábrándos szép leány! Icarus. Női hűség. — Történeti Albes Ecalóo. — XI. (Vége.) Végre megérkezett a dél. Annuntiata és Theresa hozták a fogoly ebédjét, s míg az étkezett, ágyneműit szedték fel s vitték ki a börtönből. Augustino és Guilielmo ismét a folyosó elején beszélgettek. Kis idő múlva ismét megjelent a két leány, nagy sietséggel hozta a tiszta lepellel és héjjal bevont paplant és vánkost csinosan összehajtva. — Theresa azonnal visszatért, de Annuntiata az ágyat rendbehozni s az edények után várakozni még ott maradt. Alig jelent meg ezután Annuntiata edényeivel a folyosóban, midőn a két börtönőr az ajtót becsukva, Annuntiata után sietett. Frangepánnak a szabadulás reménye s ösztöne nem engedett időt arra, hogy szabadítójának kiléte felől gondolkodjék, ennélfogva gyorsan a dologhoz ráncsainak hatalma alapszik, az elenyészni és idegen járom alá hajolni indult. Ha valamely nép eléggé szerencsétlen egyik vagy másik idegen nyelvbe szeretni, az önmagát és sajátságait készül elveszíteni és más idegenné átalakulni. Legyen azután a megszeretett nyelvszomszéd nép nyelve, úgy önkényt megyen azon veszélynek, hogy a nemzet, mely nyelvével meghóditá, alkalom mutatkozván, fegyverrel is uralma alá hajtsa. Ily balga nép nem gondolta meg, miképen isten a nyelvkülönbséget nem puszta jó kedvéből, hanem azért teremtő, hogy különböző népek létezzenek és mindegyik saját módja szerint fejlődvén, kölcsönös egymásra hatás és verseny által segéljék elő az egész emberiség ügyét. És így, ki egy álladalom és vallás, egy uralkodó nép és nyelvről beszél, az természet ellenit beszél, isten örök akarata ellen szegül és az ő rendét törekszik megzavarni, szegénynyé, egyhangúvá tenni az ő változatosnak és sokszerűnek teremtett világát. Az ilyen egy czélra dolgozik a hóditóval, a zsarnokkal, ki a népeket összeigázni és a szellem szabad mozgalmait bilincseivel fékezni akarja. Azért minden népnek, mely sajátságait és önnemzetiségét szereti, törvénynyé kell tennie, hogy szomszéd élő nép nyelvét ne beszélje, különben lerombolja azon sorompókat, melyekkel isten a népeket egymástól oly mély bölcsességgel választotta el. Sajnos, hogy nemzetünk ezen utóbbi népek sorába tartozik. Eszméljünk föl valahára és lássuk át, hogy bennünket ezen divatromlás felé vezet, és kivált a közénk befurakodott német nyelv meghozza reánk a végpusztulást. Mennyit ártott nemzetünknek a német nyelv, beszélik történeteink, és láthatjuk mai nap, midőn egész levegőnk, különösen a felsőbb körökben, látott. A vánkost, majd a paplant összetapogatva, ollót, borotvát, egy rövid tört, kásznói öltöny s azt ígért álfejet azonnal megtalálta. Az ollót megragadnia, s szakállát, bajuszát lenyitni s megborotválkoznia egy perez műve volt. Aztán vállaira omló szép fekete haját fonta be nagy hirtelenséggel, majd a női öltönyöket vonta nagy hirtelenséggel magára. Ekként átalakulva ruháit helyezte el a felkalpagozott álfejjel az ágyon, akként, mintha maga feküdnék ott, ő pedig fel s alá járt igen soká, s végre az ajtó mögé állott, türelmetlenül várva az estét. Végre megérkezett az, s Frangepán Annuntiata és Theresa hangját vélte hallani, amint dalolva jöttek. Aztán a kulcslyukon keresztül halvány fény vetődött szobájába. Erről megtudta, hogy a börtönfolyosó lámpáit gyújtogatják meg. Majd jött az őrjárat s az őrök állíttattak fel. Midőn az őrjárat elléptetett, csörgött a kulcs csomó, s a felnyílt ajtón Guilielmo feje tekintett be, aztán visszavonult, bebocsátván a két leányt. Signor Augusztino hátrább állt s a fekvő alakot észrevevén a félhomályban, e kérdést intéző társához: — Mi lelte a foglyot, még fekszik? Guilielmo vállat vont, — aztán szokásuk szerint a folyosó elejére mentek beszélgetni, míg a két leány benn időzött. Annuntiata s Therese egyenesen az ágy előtti asztalhoz mentek és lerakták edényeiket. Erre az ajtó mögött álló Frangepán lassan betette az ajtót, mintha magától csukódott volna be. A két nő visszatekintett, aztán beszélgetni kezdtek, mintha a fekvő Frangepánhoz intéznék kérdéseiket, majd lámpát gyújtottak, úgy állítván, hogy árnya az ágyra vetődött. A folyosón hirtelen nagy csörömpölés esett, azután káromkodás és a két börtönőr szitkozódása hallatszott. Az ál Giuseppe ugyanis fel- s alá járván a folyosón, alabárdjával szándékos ügyetlenségből leütötte a lámpát, mire az egész folyosót nagy sötétség lepte el. — Annuntiata! hé Annuntiata ! hozd ki a lámpát gyorsan,— szólt signor Guilielmo. Annuntiata e szóra kitárta a börtönajtót s nagy sebességgel felragadván a lámpát az asztalról, a folyosóra rohant; de az ajtó küszöbén szándékosan Elmúlt a carneval, a szó valódi ,caro vale‘ — Isten veled hús! — értelmében; mert elmúlt a nap, melyen vigalom közt szoktak búcsút venni a hústól. S vele meghalt a farsang! Valóban nagy halott.— Mennyi árva maradt utána, kiknek még annyi szükségük lett volna anyai szeretetre, kiknek jövőjéről, egy férj alakjában, rövid élete miatt nem gondoskodhatott kellőleg. Gyászolják is sokan, nagyon sokan. A kesergők azonban fájdalmukat új mulatságba akarják megbotolván, felbukott, egyszersmind a lámpát, is a padlóhoz vágta. — Oh ügyetlen! kiáltott fel most ismét Guilielmo, s Augustino signorral elkezdték a szegény Annuntiatát lehordani. — Gyorsan signor! gyorsan! súgta Frangepánné férje fülébe most, s megragadván annak karját, gyors de nesztelen léptekkel halad végig vele a folyosón, mindenütt a lámpa helyével átellenis fal mellett, Guilielmo lakása felé. — Eredjetek gyorsan, hozzatok lámpát alulról! szólt ismét nem kevés boszankodással Guilielmo. Annuntiata már akkor talpon volt és Theresaék után futott. Guilielmo lakása előtt teljes fegyverzetben várakozott a különben szolgálaton kívüli Marco, ki miután vele Annuntiata s Theresa kezet fogtak, Frangepánt karjára ölté, ezt súgván neki:—Bátorság signor! kövessen. Míg Annuntiata és Theresa evett gyorsasággal siettek viszsza Frangepán elhagyott börtöne felé, magokkal vivén Guilielmo lámpáját is, addig István urával feltartóztattan ment át minden őr előtt, egészen ki a Canal grandeig. Őt majd minden őr ismerte, s tudta, hogy nővére a szép Annuntiatának jó barátnője,eként szabadon bocsáták midőn egy hölgy alakkal karján ment át elöttök. Mig az ál Marco urával a Canal grandeig ment, hol rögtön egy gondolába szálltak, addig Frangepán börtöne is a szokott módon becsukatott. Annuntiata és Theresa ugyanis a lámpával egyenesen a börtönbe léptek, őket követték az ajtóig signor Guilielmo és Augustino, de midőn betekintve a fekvő alakot azon helyzetben látták az ágyon, mint előbb, kibocsátván a lámpát s edényeket hozó két nőt, az ajtót becsukták, s azután a folyosó lámpájának helyére ijesztették, el nem mulasztván az őrt ügyetlenségéért megfenyegetni. Az előre siető Annuntiata és Theresa megvárták mig Guilielmo haza érkezett, aztán Theresa felkérte, hogy kisérnék el öt lakásáig s illetőleg vennének részt náluk egy szerény lakomán, minthogy születés napja van. Guilielmo előbb ellenkezett, később Annuntiata kérésére s beleegyezett. Annuntiata tehát előre küldé mondván, hogy még némi kis elintézni valója van. Fővárosi levél. — Korcsolya-egylet. —