Fehérvári Hiradó, 1880. július-december (1. évfolyam, 55-105. szám)
1880-08-04 / 63. szám
I. évi folyam. A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve: egy évra . . . 6 frt. — kp. Fél évre ... 3 frt. — kr. Negyed évre . . . frt. 50 kr. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. — A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési és hirdetési díjak egyenest a ,,Fehérvári Hiradó éj szerkesztőségének (Vörösmarty-tér 6-ik sz.) czimzendők. Kéziratok nem küldetnek vissza. 63. szám. Székesfehérvár, 1880. augus 4. Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Hirdetmény a 30 kr. bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor egyszeri beigtatásért 4 kr. Többszöri beigtatásért olcsóbban számíttatik. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten: Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben: Hasenstein & Vogler, H. Schatek, Oppelik L. és Mosse Rudolf. Frankfurtban: Daube & Comp. TÁRSADALMI HETILAP. Megjelen hetenként kétszer szerdán és szombaton. A párviadalról, mint társadalmi életünk kóros állapotáról. A párviadal ellen: Vannak az emberi társadalomban kórtünetek, melyeknek orvoslását csak is higgadt megfontolással és az egyik társadalmi tagnak, úgy mint a másiknak gyöngéit és hibáit szemügyre véve, nem kedvezvén sem az egyik, sem a másik félnek, lehet csak eszközölni. Igaz, hogy a párbaj mióta ember létezik a világon, mindig volt és mindig lesz. De hogy azok gyérüljenek, ez azon feladat, a mi fejtegetésünk tárgyát képezi. Szigorúan logikailag véve a párbajt, helytelen és pedig azért, mert az aki a másik kihívandó félt a párbajra kényszeríti, a legdrágább kincsétől a mivel rendelkezhetik, az egészségétől, de a legvégső esetben az illetőt az életétől akarja megfosztani. Legyen az a becsületsértés nagy vagy kicsiny, mindkét esetben vannak még más módok és eszközök, melyek épen oly jó hatással vannak, a túlságig vitt becsületet helyreállítani, mint a véres kimenetelű és gyakran halállal végződő párbajok által azt kiegyenlíteni. Sok tudós elmélkedett már e tárgy fölött, sokan helyeselték azt, sokan elvetették a párbajnak minden nemét, és én ezen utóbbiakhoz csatlakozom, csak hogy én ezen elavult középkori intézmény a párbaj helyett egy másik közvetítő eszközhöz nyúlok, mely módosítja mind a kettőt és igy minden véres áldozat nélkül, mind a két fél megelégedésére lehet a dolgot nézetem szerint rendbe hozni. — Igaz, hogy fordulnak elő az életben olyan gonosz, megátalkodott sértések, hogy akárhogyan taglaljuk a dolgot, másképen mint vérrel majd csaknem lehetetlen a sértést kiegyenlíteni. Egy mód azonban van, hogy itt is a középúton haladva, a biztos kikötőbe érhessünk. Ezen mód az volna, hogy a két fél, kik ahelyett hogy megvívnának, magukat alávetnék a békebírák ítéletének és a békebírónak kötelessége volna szigorú ítéletet hozni a sértő fél fölött és az illetőt vagyonához, vagy a sértés arányához képest érzékeny pénzbeli bírságban elmarasztalni, vagy ha az illető ezen nagyobb pénzbírságot megfizetni képtelen volna, minden 5 forint után egy napi fogságot számítva, ülné le az illető börtönben a büntetését. Azon összeg pedig, mely ilyen párbajok után befolyna, azon elnevezés alatt „párbaj-összeg“ lenne valami jótékony czélra fordítandó; hazánkban legczélszerűbb volna, tekintve a nemes czélt, melyet ezen jótékony egylet követ, a „Vörös kereszt“ egyletre az ilyen párbajok ítéletéből befolyandó összegeket fordítani. — Ha a pénzbírság jó nagy összegre rúgna, ilyen esetben a sértő fél vére, azáltal hogy az erszénye megkönnyebülne, egyúttal le is volna hűtve; és tekintve a nemes czélt, melyre fordittatnék, mind a két fél belenyugodhatna a békebírósági ítéletbe. — Hazánkban ahol a párbajok olyan gyakoriak, hogy majd csak nem veszélyessé válnak, szükséges olyan módokhoz és eszközökhöz nyúlni, melyek képesek lesznek a bajt enyhíteni. Tudok számtalan esetet, hogy egy haragos pillantás párbajt okozott, tudok pedig egy olyan esetet, ahol az illető csak azért esett a párbajnak áldozatul, mert az illető véletlenül szerette grófi létére a teronét, de mert amúgy is szerény körülmények között lévén, takarékos volt és egyszerű eledelekkel élt, a másik fél pedig őt ezért többek előtt a vendéglőben azon durva szavakkal illette, hogy te hiábavaló semmiházi paraszt ízlésű gróf vagy, a lencse nem grófi gyomorba való. —Ennek kard-párbaj lett a következése és a sértett fél a gróf, kit a szép czim illetett, azon seb és elvérzés következtében mit a kard testén ejtett meghalt. Sok úri egyén bosszút forral a másik Mi ez utóbbiak tanyájára menjünk, hadd lássuk mint falatoznak a nép töröl metszett gyermekei. Két X lábú asztal körül, fa- vagy szalmaszéken ül a cselédség szine-java, elválltan örege, fiatalja, míg az apróbb gyerkőczek fatányérjaikkal a konyhában csatangolnak össze-vissza mázolt orczákkal. Nem kell ezeknek fehér asztalkendő, nem ehinai ezüst nyelű kés. Nézdd milyen futtába ketté szeli a vén kondás madzagon csüngő bicsakjával azt a szép fehér czipót, az ürüs meg milyen ügyesen letakaritja fogával a húst a ludnak czombcsontjáról. Rossz étvágyról panaszkodó nagy urak jöjjön ide a te országtok ! tudom, akarva nem akarva is éhezni fogtok. Közbe-közbe nagyot törül mindegyik zsíros ajkamn, azután még nagyobbat kortyant a csikóbőrös kulacsé ürmöséből, mely soknál pirositóként működik, némelyik még izzad is bele, pedig nem fül a sarokban álló búbos. Ez alatt az asztalok mindegyikénél áll a „béta“ A beszélgetés egyre hangosabbá válik. A göbölyös roppantul sokalja az adót azért is a nemes vármegye végrehajtóit kezdi nem a legszebben dicsérni. A fiatalabbaknál meg Harmat Bandi viszi a szót, aki hatod esztendeig huszároskodott Tabányországban. Szépen kiczifrázza a majlandi templom krinolinjának históriáját elmondja mint tekerte Iglóban hosszú bajuszát a derék vastagságú sárgarépára, azt füvestöl kirántván. Senki sem kételkedik a dolog igaz voltában... mert hát meg van obsitja! A lányok meg nagyokat sóhajtva tekintenek választottjaikra, de az általános figyelem leginkább Bús Bencre és Hajnal Lörinczre irányul, kik mosolyogva dúdolják : „Gyöngyvirágok piros rózsák nem lehet A sok öreg a fébajba nem mehet!“ De mikor aztán Orzsike mondja: „Hájrá Bencze ne kötekedjék ám kelmed, ellen és a párbaj legjobb eszköz az illetőt láb alól eltenni, igy esik sok egyén ezen igazságtalan kóros társadalmi kinövésnek áldozatul. — Igaz, hogy vannak szigorú törvényeink, melyek a párbajt tiltják, de azért mégis széltben, hosszában verekednek a hevesvérű lovagok; azért kell olyan lehűtő eszköz, mely a vért mind a két fél részéről lecsillapítja és azon birság, mely szabatik, olyan nemes czélra, mint a „Vörös kereszt“ egylet fordittatnék, mely a dolgot a becsületbeli dolgot értem itt nagyon paralizálja, de fájdalom még hiányzik. Ha a nevelés terén halad az emberiség, haladjon a béketűrés és elnézés terén is, mert ha mindenki mindenen felháborodik és minden emberi gyöngeségeket ostoroz, akkor csak az illető azt mutatja, hogy nem czivilizált ember, és azon egyének, kik a szelíd, jó társadalmi elveket nem követik, afrikai vad emberekké, Zulu-kafferekké válnak és méltán megérdemlik, hogy a társadalmi téren mindenki őket, mint ok nélküli verekedőket, lovagias nyelven krakellereket megvesse, nem pedig őket rettegje és félve kihívásaiktól, őket mint hősöket, babérkoszorúkkal kitüntesse. Sokrates. TARGZA. Petőfi kiadatlan költeménye.*) Ipigész világ a harczmezőn, Csak én nem vagyok ottan, Ki harczi vágyat annyiszor Éreztem és daloltam. S a vágy, a láng még most is ég, Még most se halt ki bennem, Rohannék és maradni kell, És nem lehet elmennem. A szégyen és a fájdalom kettős könyvje áztat. Szivemre szállt a fájdalom, Nem, nem, a gyalázat. Oh gyermekem, oh gyermekem, Még meg se vagy születve S szivemre már is kint hozál S gyalázatot fejemre! Ha megleszesz, ha élni fogsz, úgy fogsz-e majd élni, Hogy nevünkről elvész e szenny, Mely most miattad éá! De az soká lesz, addig én, Leszállottam a sirba.... Fejfámra ne legyen az Sötét betűkkel Írva! Jöjjön csak a tavasz! a fák Zöldülni fognak akkor, Az én búmnak fája is Kizöldül a tavaszkor! 133-as Bencze. — Életkép. — II. Delet húznak a majorság falában álló harangjával, ebédnél ülnek urak s cselédek. *) Ezen csinos költeményt Majláth Béla közli a „V. U.“-ban. Látogatás Kossuthnál. Dr. Ballagi Aladár a „Vas. Újság“ hatását, melyből Kossuth szavait az osztrák befolyásról Magyarországra itt közöljük. * Középkori kicsiségek kutatókra találnak, egy Beatrix korát meglehetősen kiaknázták , de a legújabb események történelmét, teszem a hatvanas évek kezdetén senki, de egy lélek sem méltatta figyelmére. Pedig minő érdekes volna teljes világításba helyezni, mikép szövődött össze e korban a magyar közviszonyok történelme az európaiéval. Szoros kapcsolat van azok között, de nincs aki feltüntetné s megismertetné vele a nemzetet. A történelem örök törvények szerint működik, esetlegnek aligha van benne szerepe ; hajdan „magistra vitae, lux temporum“-nak nevezték. S valóban, ha megértjük a különböző időszakok vezéreszméi, ha behatolunk intézményeink támadása és kifejlődése történelmébe, ha felfogjuk, minő hatással voltak azok a nemzet köz- és magánéletére , úgy kellene lenni, hogy a múlt ilyetén tanulságokat szolgáltatva a jelen számára, a jövőnek valóságos mutató táblája legyen a múlt.... Hanem hát, mondja csak, tud-e vagy egy népet, mely igazán tanult a történelemből ? Mert én nem tudok! — Azt mondják, hogy hát tanul a maga kárán. Nem igaz, még a maga kárán sem tanul! Példa rá a mi történelmünk. Magyar ember szegény feje azt hiszi, hogy nem tud megállni a maga lábán. Osztrák mankó kell neki. Pedig nézzük csak a történelmet, mire szolgált a mankó? — Rég olvastam magyar történelmi munkát, de arra még emlékezem, hogy a török, Magyarország területén nem tett állandó foglalást mindaddig wígan italokat aitoui jitiuuum Sixagunkra hagyva, egyedül nemzeti önérzetünkre támaszkodva, másfél századig ellene tudtunk állani egy világrengető hatalomnak ; de úgyszólván abban a perezben, melyben megérkezik az osztrák „segítség“, elvész Magyarország kétharmada s maradandóan török kézre kerül. Vagy ott van az osztrák ház. Hát az okult e valamit a történelemből? A csehországi legújabb események, maga a közös hadsereg létezése, nem nyilvánvaló tanúbizonyság , arra nézve, hogy a história reá nézve is inkább csak írott malaszt, mint a tanulság forrása. Minden gyözedelmét ma— Tegnap könyveket hagyott itt, kezdé Kossuth a társalgást, melyekből látom, hogy a magyar történelemmel foglalkozik. S ugyan melyik korral speczialiter ? — Jelenleg, válaszolom, Nagy Lajos és Mátyás korabeli dolgokat kutatgatok. — Furcsa! (kedvencz szavajárása, mely rendesen egy-egy szép gondolatát előzi meg) nemzetek, melyeknek nincs jövőjük, nagy előszeretettel foglalkoznak a régenmulttal! hanem... akkor mintha commandó szóra menne, kilódítják a sok széket, asztalt és kezdődik a „hajrá, hajrá!“ Bencze előrántja hársfa furulyáját, Lőrincz meg szuflát szőrít bárány bőr dudájába és megkezdik aprogatni azt az igazán zamatos csárdást, melynek hamvát még nem rágta le a divat utálatos férge. Libeg lobog a böng uj A sarkantyú csattog, peng, A sok kis lány liheg, pirul De sip, duda, tovább zeng! Nemsokára más helyetesíti Benczót. Ő is tánczva kerekedik egyetlen Orzsikéjével, egész öröm nézni, amint összeveri sarkantyúé bokáját, párja meg bujkál mint könnyű zerge a sürü lombok közt. „Nézzétek,“ mondja számadó uram nagy rátartással: „azt a szép pár cselédet! az ur isten nem egymásnak teremtette-e őket?“ De szép is volt ám mindkettő a puszták gyermekének szabályos vonásai, rózsapiros ajkai, nyúlánk termete, pödörded fekete bajusza nem egy falon hölgyet bitt volna meghódítani. Nem cserélt volna , a fél világgal sem most midőn melléhez szoríthatta egyetlen jegyesét, mikor betekinthetett tengerkék szemeibe és gyönyörködhetett tej- és vérszinüi arczában. A jó kedv nemsokára elharapódzott, hogy Bencze megkezdi a rikkantást is ily formán: „Sárga répa, rósz repeze Ne vess meg kis gelicze!“ Az opsitos Harmat Bandi itt is megakarta mutatni a világ próbált voltát, azért nagy nyeglén kurjantó: „Pesten jártam iskolába kuk!“ Még az öregebbek sem igen nézték tétlenül ezt a mulatságos hestoriát, hanem megindulva számadó uram módjára kiki előkapta oldalbordáját, bosszuszáru csizmáikra nagyot csapkodva el elzuditák. „Kincs! Nincs! Ad a Krisztus Rátekincs!“ Alig foglalta el Bencze elöbbeni helyét, hogy elfujja a maga nótáját, mely imigy hangzott: „A hodosi számadónak leánya Kék szemének befényes a sugára. Istenem mily boldog vagyok, ha látom A legszebb lányt ezen a nagy világon. Szépe5 maga, szép a neve, szép lányka Elpirul, ha kedves nevét kimondja. Ne pirulj el gyöngy Örzsikém piczikém, Hisz elveszlek szüret után, el besz én!“ Egyszer csak megnyillik az ajtó, melyen Kormos urfi a gazdasági írnok surran be, ki oda elöl már megunta a mulatságot és most itt szándékozik élni világát. Régen szúrta már az ő szemét Orzsike szép volta, de még inkább az, hogy nem neki, hanem Benczének hódol. Jól tudta ezt Bencze is, azért egy pillanatra sem téveszté szem elöl a jövevényt, ki egyre inkább kaczérkodott Örzsikével, melynek látására fel-felzúdult kebelében, a féltékenység határt nem ismerő korbácsa egyre jobban ösztökélt. Kormos urfi meglehetősen felöntvén a garatra nem is ügyelt az odújából kivert vadra, nem is igen vigyázott Bencze szikrákat hányó szemeire, hanem annál többet kacsintott Orzsikéébe, ki nem egyszer mondá neki „ifiut ne izéljen!“ (Vége Jcöv.) Házassság boszuból. — Vinczenti regénye. — I. Kiégett, kialudt, kihalt. Egy drámát beszélünk el, mely sok évvel ezelőtt vért és életet kívánt. Van benne egy kis hozzátétel, egy kevés díszítés itt ott egy kis nélkülözhetlen ezieroma, ami azonban az írónak jogában áll. * * *