Fehérvári Hiradó, 1880. július-december (1. évfolyam, 55-105. szám)

1880-08-04 / 63. szám

I. évi folyam. A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve: egy évra . . . 6 frt. — kp. Fél évre ... 3 frt. — kr. Negyed évre . . . frt. 50 kr. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. — A lap szellemi részét illető közle­mények, valamint az előfizetési és hirdetési díjak egyenest a ,,Fehérvári Hiradó éj szerkesz­tőségének (Vörösmarty-tér 6-ik sz.) czimzendők. Kéziratok nem küldetnek vissza. 63. szám. Székesfehérvár, 1880. augus­­­ 4. Nyilttérben megjelenő köz­lemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Hirdetmény a 30 kr. bélyeg­díjon felül, minden három ha­sábos petitsor egyszeri beigta­­tásért 4 kr. Többszöri beigtatásért olcsóbban számíttatik. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten: Hasen­­stein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben: Hasenstein & Vog­ler, H. Schatek, Oppelik L. és Mosse Rudolf. Frankfurtban: Daube & Comp. TÁRSADALMI HETILAP. Megjelen hetenként kétszer szerdán és szombaton. A párviadalról, mint társadalmi életünk kóros állapotáról. A párviadal ellen: Vannak az emberi társadalomban kórtünetek, melyeknek or­voslását csak is higgadt megfontolással és az egyik társadalmi tagnak, úgy mint a másiknak gyöngéit és hibáit szemügyre véve, nem kedvezvén sem az egyik, sem a másik félnek, lehet csak eszközölni. Igaz, hogy a párbaj mióta ember létezik a világon, mindig volt és mindig lesz. De hogy azok gyérüljenek, ez azon feladat, a mi fejtegetésünk tárgyát képezi. Szigorúan logikailag véve a párbajt, helytelen és pedig azért, mert az a­ki a másik kihívandó félt a párbajra kénysze­ríti, a legdrágább kincsétől a mivel ren­delkezhetik, az egészségétől, de a legvégső esetben az illetőt az életétől akarja meg­fosztani. Legyen az a becsületsértés nagy vagy kicsiny, mindkét esetben vannak még más módok és eszközök, melyek épen oly jó hatással vannak, a túlságig vitt becsü­letet helyreállítani, mint a véres kimene­telű és gyakran halállal végződő párbajok által azt kiegyenlíteni. Sok tudós elmélkedett már e tárgy fö­lött, sokan helyeselték azt, sokan elvetet­ték a párbajnak minden nemét, és én ezen utóbbiakhoz csatlakozom, csak hogy én ezen elavult középkori intézmény a párbaj helyett egy másik közvetítő eszközhöz nyúlok, mely módosítja mind a kettőt és igy minden véres áldozat nélkül, mind a két fél megelégedésére lehet a dolgot né­zetem szerint rendbe hozni. — Igaz, hogy fordulnak elő az életben olyan gonosz, megátalkodott sértések, hogy akárhogyan taglaljuk a dolgot, másképen mint vérrel majd csaknem lehetetlen a sértést kiegyen­líteni. Egy mód azonban van, hogy itt is a középúton haladva, a biztos kikötőbe érhessünk. Ezen mód az volna, hogy a két fél, kik a­helyett hogy megvívnának, magukat alá­vetnék a békebírák ítéletének és a béke­­bírónak kötelessége volna szigorú ítéletet hozni a sértő fél fölött és az illetőt va­gyonához, vagy a sértés arányához képest érzékeny pénzbeli bírságban elmarasztalni, vagy ha az illető ezen nagyobb pénzbírsá­got megfizetni képtelen volna, minden 5 forint után egy napi fogságot számítva, ülné le az illető börtönben a büntetését. Azon összeg pedig, mely ilyen párbajok után befolyna, azon elnevezés alatt „pár­baj-összeg“ lenne valami jótékony czélra fordítandó; hazánkban legczélszerűbb volna, tekintve a nemes czélt, melyet ezen jóté­kony egylet követ, a „Vörös kereszt“ egy­letre az ily­en párbajok ítéletéből befolyandó összegeket fordítani. — Ha a pénzbírság jó nagy összegre rúgna, ilyen esetben a sértő fél vére, azáltal hogy az erszénye meg­­könnyebülne, egyúttal le is volna hűtve; és tekintve a nemes czélt, melyre fordit­­tatnék, mind a két fél belenyugodhatna a békebírósági ítéletbe. — Hazánkban a­hol a párbajok olyan gyakoriak, hogy majd csak nem veszélyessé válnak, szükséges olyan módokhoz és eszközökhöz nyúlni, melyek képesek lesznek a bajt enyhíteni. Tudok számtalan esetet, hogy egy ha­ragos pillantás párbajt okozott, tudok pedig egy olyan esetet, a­hol az illető csak azért esett a párbajnak áldozatul, mert az illető véletlenül szerette grófi létére a ter­onét, de mert amúgy is szerény körülmények között lévén, takarékos volt és egyszerű elede­lekkel élt, a másik fél pedig őt ezért töb­bek előtt a vendéglőben azon durva sza­vakkal illette, hogy te hiábavaló semmi­házi paraszt ízlésű gróf vagy, a lencse nem grófi gyomorba való. —Ennek kard-párbaj lett a következése és a sértett fél a gróf, kit a szép czim illetett, azon seb és elvér­zés következtében mit a kard testén ejtett meghalt. Sok úri egyén bosszút forral a másik Mi ez utóbbiak tanyájára menjünk, hadd lássuk mint falatoznak a nép töröl metszett gyermekei. Két X lábú asztal körül, fa- vagy szalmaszéken ül a cselédség szine-java, el­­válltan örege, fiatalja, míg az apróbb gyer­­kőczek fatányérjaikkal a konyhában csatan­golnak össze-vissza mázolt orczákkal. Nem kell ezeknek fehér asztalkendő, nem ehinai ezüst nyelű kés. Nézdd milyen futtába ketté szeli a vén kondás madzagon csüngő bicsak­­jával azt a szép fehér czipót, az ürüs meg milyen ügyesen letakaritja fogával a húst a ludnak czombcsontjáról. Rossz étvágyról panaszkodó nagy urak jöjjön ide a te or­szágtok ! tudom, akarva nem akarva is éhezni fogtok. Közbe-közbe nagyot törül mindegyik zsíros ajkamn, azután még nagyobbat kor­­tyant a csikóbőrös kulacs­­é ürmöséből, mely soknál pirositóként működik, némelyik még izzad is bele, pedig nem fül a sarok­ban álló búbos. Ez alatt az asztalok mindegyikénél áll a „béta“ A beszélgetés egyre hangosabbá válik. A göbölyös roppantul sokalja az adót azért is a nemes vármegye végrehajtóit kezdi nem a legszebben dicsérni. A fiatalabbaknál meg Harmat Bandi viszi a szót, aki hatod esztendeig huszároskodott Tab­ányországban. Szépen kiczifrázza a majlandi templom kri­­nolinjának históriáját elmondja mint tekerte Iglóban hosszú bajuszát a derék vastagságú sárgarépára, azt füvestöl kirántván. Senki sem kételkedik a dolog igaz voltában... mert hát meg van obsitja! A lányok meg nagyokat sóhajtva te­kintenek választottjaikra, de az általános figyelem leginkább Bús Bencre és Hajnal Lörinczre irányul, kik mosolyogva dúdolják : „Gyöngyvirágok piros rózsák nem lehet A sok öreg a fébajba nem mehet!“ De mikor aztán Orzsike mondja: „Hájrá Bencze ne kötekedjék ám kelmed, ellen és a párbaj legjobb eszköz az illetőt láb alól eltenni, igy esik sok egyén ezen igazságtalan kóros társadalmi kinövésnek áldozatul. — Igaz, hogy vannak szigorú törvényeink, melyek a párbajt tiltják, de azért mégis szélt­ben, hosszában vereked­nek a hevesvérű lovagok; azért kell olyan lehűtő eszköz, mely a vért mind a két fél részéről lecsillapítja és azon birság, mely szabatik, olyan nemes czélra, mint a „Vö­rös kereszt“ egylet fordittatnék, mely a dolgot a becsületbeli dolgot értem itt na­gyon paralizálja, de fájdalom még hiányzik. Ha a nevelés terén halad az emberiség, haladjon a béketűrés és elnézés terén is, mert ha mindenki mindenen felháborodik és minden emberi gyöngeségeket ostoroz, akkor csak az illető azt mutatja, hogy nem czivilizált ember, és azon egyének, kik a szelíd, jó társadalmi elveket nem követik, afrikai vad emberekké, Zulu-kafferekké válnak és méltán megérdemlik, hogy a tár­sadalmi téren mindenki őket, mint ok nél­küli verekedőket, lovagias nyelven krakel­­lereket megvesse, nem pedig őket rettegje és félve kihívásaiktól, őket mint hősöket, babérkoszorúkkal kitüntesse. Sokrates. TARGZA. Petőfi kiadatlan költeménye.*) Ipigész világ a harczmezőn, Csak én nem vagyok ottan, Ki harczi vágyat annyiszor Éreztem és daloltam. S a vágy, a láng még most is ég, Még most se halt ki bennem, Rohannék és maradni kell, És nem lehet elmennem. A szégyen és a fájdalom kettős könyv­je áztat. Szivemre szállt a fájdalom, Nem, nem, a gyalázat. Oh gyermekem, oh gyermekem, Még meg se vagy születve S szivemre már is kint hozál S gyalázatot fejemre! Ha megleszesz, ha élni fogsz, úgy fogsz-e majd élni, Hogy nevünkről elvész e szenny, Mely most miattad éá! De az soká lesz, addig én, Leszállottam a sirba.... Fejfámra ne legyen az Sötét betűkkel Írva! Jöjjön csak a tavasz! a fák Zöldülni fognak akkor, Az én búmnak fája is Kizöldül a tavaszkor! 133-a­s Bencze. — Életkép. — II. Delet húznak a majorság falában álló harangjával, ebédnél ülnek urak s cselédek. *) Ezen csinos költeményt Majláth Béla közli a „V. U.“-ban. Látogatás Kossuthnál. Dr. Ballagi Aladár a „Vas. Újság“ hatását, melyből Kossuth szavait az osztrák befolyásról Magyarországra itt közöljük. * Középkori kicsiségek kutatókra talál­nak, egy Beatrix korát meglehetősen kiak­názták , de a legújabb események történel­mét, teszem a hatvanas évek kezdetén senki, de egy lélek sem méltatta figyelmére. Pedig minő érdekes volna teljes világításba he­lyezni, mikép szövődött össze e korban a magyar közviszonyok történelme az európai­éval. Szoros kapcsolat van azok között, de nincs a­ki feltüntetné s megismertetné vele a nemzetet. A történelem örök törvények szerint működik, esetlegnek aligha van benne sze­repe ; hajdan „magistra vitae, lux tempo­­rum“-nak nevezték. S valóban, ha megértjük a különböző időszakok vezéreszméi, ha be­hatolunk intézményeink támadása és kifej­lődése történelmébe, ha felfogjuk, minő ha­tással voltak azok a nemzet köz- és magán­életére , úgy kellene lenni, hogy a múlt ilyetén tanulságokat szolgáltatva a jelen számára, a jövőnek valóságos mutató táblája legyen a múlt.... Hanem hát, mondja csak, tud-e vagy egy népet, mely igazán tanult a történelem­ből ? Mert én nem tudok! — Azt mondják, hogy hát tanul a maga kárán. Nem igaz, még a maga kárán sem tanul! Példa rá a mi történelmünk. Magyar ember szegény feje azt hiszi, hogy nem tud megállni a maga lábán. Osztrák mankó kell neki. Pedig nézzük csak a történelmet, mire szolgált a mankó? — Rég olvastam magyar történelmi munkát, de arra még emlékezem, hogy a török, Magyarország te­rületén nem tett állandó foglalást mindaddig wíg­an italok­at a­itoui jitiuuum­ Sixa­­gunkra hagyva, egyedül nemzeti önérze­tünkre támaszkodva, másfél századig ellene tudtunk állani egy világrengető hatalomnak ; de úgyszólván abban a perezben, melyben megérkezik az osztrák „segítség“, elvész Magyarország kétharmada s maradandóan török kézre kerül. Vagy ott van az osztrák ház. Hát az okult e valamit a történelemből? A csehor­szági legújabb események, maga a közös hadsereg létezése, nem nyilván­való tanú­bizonyság , arra nézve, hogy a história reá nézve is inkább csak írott malaszt, mint a tanulság forrása. Minden gyözedelmét ma­— Tegnap könyveket hagyott itt, kezdé Kossuth a társalgást, melyekből látom, hogy a magyar történelemmel foglalkozik. S ugyan melyik korral speczialiter ? — Jelenleg, válaszolom, Nagy Lajos és Mátyás korabeli dolgokat kutatgatok. — Furcsa! (kedvencz szavajárása, mely rendesen egy-egy szép gondolatát előzi meg) nemzetek, melyeknek nincs jövőjük, nagy előszeretettel foglalkoznak a régen­­multtal! hanem... akkor mintha commandó szóra menne, kilódítják a sok széket, asztalt és kezdődik a „hajrá, hajrá!“ Bencze előrántja hársfa furulyáját, Lő­­rincz meg szuflát szőrít bárány bőr dudájába és megkezdik aprogatni azt az igazán za­matos csárdást, melynek hamvát még nem rágta le a divat utálatos férge. Libeg lobog a bö­­ng uj A sarkantyú csattog, peng, A sok kis lány liheg, pirul De sip, duda, tovább zeng! Nemsokára más helyetesíti­ Benczót. Ő is tánczva kerekedik egyetlen Orzsikéjé­­vel, egész öröm nézni, amint összeveri sar­kantyúé bokáját, párja meg bujkál mint könnyű zerge a sürü lombok közt. „Nézzétek,“ mondja számadó uram nagy rátartással: „azt a szép pár cselédet! az ur isten nem egymásnak teremtette-e őket?“ De szép is volt ám mindkettő a pusz­ták gyermekének szabályos vonásai, rózsa­piros ajkai, nyúlánk termete, pödörded fekete bajusza nem egy falon hölgyet bitt volna meghódítani. Nem cserélt volna , a fél vi­lággal sem most midőn melléhez szoríthatta egyetlen jegyesét, mikor betekinthetett ten­gerkék szemeibe és gyönyörködhetett tej- és vérszinüi arczában. A jó kedv nemsokára elharapódzott, hogy Bencze megkezdi a rikkantást is ily formán: „Sárga répa, rósz repeze Ne vess meg kis gelicze!“ Az opsitos Harmat Bandi itt is meg­akarta mutatni a világ próbált voltát, azért nagy nyeglén kurjantó: „Pesten jártam iskolába kuk!“ Még az öregebbek sem igen nézték tétlenül ezt a mulatságos hestoriát, hanem megindulva számadó uram módjára kiki előkapta oldalbordáját, bosszuszáru csizmá­ikra nagyot csapkodva el elzuditák. „Kincs! Nincs! Ad a Krisztus Rátekincs!“ Alig foglalta el Bencze elöbbeni helyét, hogy elfujja a maga nótáját, mely imigy hangzott: „A hodosi számadónak leánya Kék szemének be­fényes a sugára. Istenem mily boldog vagyok, ha látom A legszebb lányt ezen a nagy világon. Szép­e5 maga, szép a neve, szép lányka Elpirul, ha kedves nevét kimondja. Ne pirulj el gyöngy Örzsikém piczikém, Hisz elveszlek szüret után, el besz én!“ Egyszer csak megnyillik az ajtó, me­lyen Kormos urfi a gazdasági írnok surran be, ki oda elöl már megunta a mulatságot és most itt szándékozik élni világát. Régen szúrta már az ő szemét Orzsike szép volta, de még inkább az, hogy nem neki, hanem Benczének hódol. Jól tudta ezt Bencze is, azért egy pillanatra sem téveszté szem elöl a jövevényt, ki egyre inkább kaczérkodott Örzsikével, melynek látására fel-felzúdult kebelében, a féltékenység határt nem ismerő korbácsa egyre jobban ösztökélt. Kormos urfi meglehetősen felöntvén a garatra nem is ügyelt az odújából kivert vadra, nem is igen vigyázott Bencze szikrákat hányó sze­meire, hanem annál többet kacsintott Or­­zsikéébe, ki nem egyszer mondá neki „ifiut ne izéljen!“ (Vége Jcöv.) Házassság boszuból. — Vinczenti regénye. — I. Kiégett, kialudt, kihalt. Egy drámát beszélünk el, mely sok évvel ezelőtt vért és életet kívánt. Van benne egy kis hozzátétel, egy kevés díszítés itt ott egy kis nélkülözhetlen ezieroma, a­mi azonban az írónak jogában áll. * * *

Next