Fehérvári Hiradó, 1880. július-december (1. évfolyam, 55-105. szám)

1880-07-10 / 56. szám

I. évi folyam. 56. szám. Székesfehérvár, 1880. julius 10.­­A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve. Egy évre ... 6 frt. — kr. Fél évre . . . 3 frt. — kr. Negyed évre . . 1 frt. 50 kr Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. — A lap szellemi részét illető közle­mények, valamint az előfizetési és hirdetési díjak egyenest a ,,Fehérvári Híradó“ szerkesz­tőségének (Vörösmarty-tér 6-ik sz.) czimzendők. Kéziratok nem küldetnek vissza. TÁRSADALMI HETILAP. Megjelen hetenként kétszer szerdán és szombaton. -----------------­Nyílttérben megjelenő köz­lemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Hirdetmény a 30 kr. bélyeg­díjon felül, minden három ha­sábos petitsor egyszeri beigta­­tásért 4 kr. Többszöri beigtatásért olcsóbban számittatik. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten: Hasen- Stein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben : Hasenstein & Vog­ler, H. Schatek, Oppelik L. és Mosse Rudolf. Frankfurtban: Daube Le Coxnp. ____________________fb A polgári- és a katonai pálya. Nincsen fényesebb, dicsteljesebb, mint a katonai pálya. Védeni a hon határait, békéjét; őrizni a polgárok nyugalmát, munkájok gyümöl­csét: ez hivatása a katonának. S ki ne tartana szépnek, dicsőnek ily hivatást? Testi épség, férfi erő, bátorság: ezek a katona jellegző tulajdonai. S ki ne hajolna meg ezek előtt? Az egyenruha, mely csínja és tisztasá­gával jó benyomást szül, már maga impo­nál. Hátha még viselője magasabb rangot foglal el és mellét érdemjel díszíti, minő tiszteletet parancsoló csak megjelenése is. A társaságokban szívesen látott vendég, még az úgynevezett „magas körökben“ is salonképesnek tekintik. Sőt a nők előtt is előnyös megkülönböztetésben részesül. A katonai pálya ennyi fényoldalához já­rul, hogy jövőjük nemcsak biztosítva van, hanem bizonyos (a polgári pályákhoz vi­szonyítva meglehetősen kevés) képesített­ség kimutatása után biztos előléptetésre, emelkedésre számíthatnak, s a szolgálati idő által szabályozott sorrendből nem szo­rítja ki őket pártfogolás, mint a polgári pályán, hol annyi érdemetlen léha előzi meg a rokonság, barátság, születés, s ki tudja minő kétes szolgálatok révén a hiva­tottakat, kik közül e miatt számosan el­vesznek mind magukra, mind az emberi­ségre nézve. Ezen kecsegtető előnyök azok, a­mikért a katonai pálya nagy vonzerővel bír, s a­mikért különösen a szülők óhajtják gyer­mekeiket e pályára neveltetni. Ha a szülők nem reményük, hogy gyermekek — tehet­ség, szorgalom vagy pártfogó hiányában — a polgári pályán kedvező állásra ver­gődhessek, katonának szánják, mivel itt biztos kenyér, könnyű élet, magas rang és talán dicsőség is várja őket. De én a katonai pálya minden fényol­dalai mellett is azt mondom, hogy a pol­gári pálya — legyen az egyén szellemi vagy kézi munkás—előttem fontosabb és na­gyobb. Fényben, csillogásban szegényebb amannál; de üdvösebb az emberiségre és áldásban gazdagabb. A katona csak eszköz felsőbbek kezében jóra, roszra; a zsarnok felhasználhatja né­pek kiirtására, szabadság elnyomására is; nyomában vér és tűz, gyász és halál; ér­demül róják fel neki minél több életet élt. A polgár: a munka, haladás, művelődés, szabadság, béke képviselője. Az a csendes, dicsőséget ritkán termő, érdemrenddel nem jutalmazott munka, a­mit a polgár íróasztalánál, műtermében, tanszékén, műhelyében vagy az eke mellett végez, előbbre viszi az emberiséget a ha­ladás útján, gyarapítja a jólétet, terjeszti a felvilágosodást. Keze munkája után áldás fakad, öröm virul. A polgár munkája egye­síti az emberiséget közös törekvésre, ki­békíti a politikusok által összeveszített népeket s előkészíti azon boldog kort, mely most még csak az ábrándozók agyában van, midőn az emberiség a műveltség oly fokára jut, hogy belátja, miként a népek érdeke nem az egymás elleni harcz, hanem a testvéries együttélés, a művelődésben való versenyzés, a világbéke. Az emberiség nagy czélját tartva sze­münk előtt, a polgári pályának kell el­sőbbséget adnunk a katonai felett. Nemzeti szempontból talán ellenkezőre kellene serkenteni az ifjúságot, hogy t. i. a hadseregben is foglaljon tért és ott a magyar szellemnek legyen terjesztője. Ez kétségkívül hazafias czélzat. De még ilyen irányzatból is nehéz a katonai pályára utalni az ifjúságot akkor, mikor a katona­kötelezettség határai különben is a leg­szélsőbb határig kiterjesztettek, s a had­sereg tartása emészti az ország jövedelmé­nek nagy részét. A hit és a­meddig a törvény hona védel­mére szólít, az állja meg helyét férfiasan, töltse be kötelességét. Ennek teljesítésével azonban térjen vissza polgári foglalkozá­sához, alapítson családot, mert különösen nekünk magyaroknak mindenek felett sza­porodnunk és vagyonosodnunk kell. Productív erőkre, munkás kezekre van szükségünk, mert ezek hiánya okozza egyik Lilla—igy nevezte mint nejét — rózsáit, el­fordult tőle, mint sok mástól, kikhez semmi frigy nem kötötte s uj kéj után leselkedett. Szegény Lilla csak eltűrt házi bútorrá lett férje házánál, mit eleinte nem sejtett, mert férje óvatos volt kalandjaiban. Csaknem egyévi távollét után visszatértek a főváros zajába s Lilla szüleihez vágyott, de férje határozottan kimondá, hogy ha paraszt szü­leihez vágyik, vesszen örökre keblükön. Ilyen sértő kifejezések, szemrehányások mind-mind gyakoriabbakká lettek. Egykor szemére hányta a boldogtalan nő kéjelgő férjének, hogy őt mellőzi, hogy mulatságokba társas körökbe nem viszi. Köszönje meg asszonyom! mondá a férj dühös kifakadással—ha mint első cse­lédemet, eltűröm házamnál. Azt,csak nem kívánhatja, hogy én Kendery Álmos egy pimasz szabó leányát mint feleségemet mu­tassam be barátim előtt. Önt birni akartam s erre csak az esküvő szolgált hidul, ön mint ágyasom s nem mint nem ismeretes a világ előtt. Ejtjük ? Ahhoz tartsa magát, vagy útra indulhat a nyomor elé—tévé utána gúnyosan s fütyörészve távozott. E nyilatkozat egész iszonyatosságban leplezte fel Lilla előtt saját helyzetét. Azon­nal irt szüleinek, de választ soha nem ka­pott, mert a házbeli cselédek mind az ő kémjei voltak, kik minden mozdulatát szem­mel tartották, minden levelét elsikkasztották, minden utána tudakozót elutasítottak, így telt az idő kínos rabságban. Végre a sok bú, férjétől és ellene bőszitett cselé­dektől szenvedett méltatlanság megtörte ere­jét s nagy beteg jön. Majd négy hónapig nyomta az ágyat, elhagyatva, ápoló nélkül, s kínos halálra szánva, úgy, hogy sokszor az­­ sem volt, ki csepp vizet nyújtott volna az ország szegénységét s egyesek nyomorát. — A katona fegyvere megvédheti külellen­­ség ellen az országot, kiterjesztheti ennek határait; de a mi virágzóvá, hatalmassá és boldoggá teheti, az egyedül — a polgár munkája. Tobak Benő. TARCZA. ZESégi nótám. Jpejh bel gyöngy volt a világom, Mikor Csalóközben jártam: Szőke barna lyányt öleltem Egy karcsút meg is szerettem. Megszerettem, s hejh azóta Nincsen szivem nyugovóba Meg-megszúrja a fájdalom S vérzik érted kis angyalom. Rá írt én itt nem lelhetek Azért hozzád visszamegyek, Visszamegyek Csalóközbe Hogy szivem sebét kötözd be. Borongó. E a n g k ó x. ív. Ki várhatna egy korhadt vén fától fiatal lombokat s ízletes gyümölcsöt? Ki­­ reménylene egy romba dőlt csárda repede­zett kemenezéjétől enyhítő meleget? Ki szá­mítana zuzos tél idején illatos virágokra? Lehetett-e szerelmet,­­állandóságot várni, re­ményleni Kendery Álmostól, kinek keble kiégett vulkán, kinek jelleme ingatag náci volt? Mindjárt összekelésük után falusi jó­szágra vitte szégyenlett feleségét. Az élve­zet első mámorában kedvelte azt, kedvét is kereste; de mint a ronda hernyó megmász­­sza a virágot s betaocskolván kelyhét, oda- s hagyja: Kendery Álmos is, mihelyt letépte ! Megkésett levél a fővárosból. Julius 7-én 1880. Megérdemlem, hogy összeteremtsen a szerkesztő ur---- Ott voltam a nemz. szín­ház nézői között, mikor a magyar drámai művészet jövendőbeli csillagai ragyogtatták fényüket s elmulasztom önt e nagy esemény­ről értesíteni.... Pedig hát a mi édes Fe­hérvárunk is adott egy ilyen csillagot a szi­­nészeti iskolának s méltán remélhetjük, hogy dicsőségének sugaraiból elég jut majdan e városnak is. — Engedje meg a szerkesztő úr, hogy elkövetett hibámat — úgy a­hogy — helyre­üthessem. Isten látja lelkemet, hogy csak a lapja iránt való meleg érdeklődésem okozta, hogy tudósításommal — elkéstem. — Két álló hétig szüntelen azzal foglalkoztam, hogy miképen is kezdjem én azt a czikket, melyre az a roppant dicsőség várakozik, hogy elseje le­gyen azoknak a magasztaló hymnusoknak, melyek a magyar Tháliát egy kiváló pap­nőjének fényes diadalait fogják hirdetni. E dicsőségtől elestem ugyan, de azért nem bírná el a lelkem, hogy visszhangját ne adjam annak a hízelgő czikkecskének, menyivel Csintalan barátom elibém vágott. Fölteszem a tek. szerkesztő úr hírlap irói tapintatáról, hogy már­is eltalálta, kiről szól az én megkésett levelem? No, ha eltalálta, tudja meg más is, hogy Medgyasszay Eveline kisasz­­szonyról beszélek, kire igazán büszke lehet az a bizonyos Fehérvár, mely nem igen szo­kott törődni azzal, ha egyik-másik gyermeke kiválik a mindennapi emberek közül s a tehetsége révén szerzett dicsőséget híven meg­osztja szülővárosával! A magyar hazának legparányibb hely­sége is több érdeklődést tanúsít szülötte iránt, mint az a büszke város, melynek oly dicső a múltja s oly szegényes a jelene. — Azaz, hogy bocsánat!.... Hiszen csak nem rég olvashattuk, hogy a nemes város megülni készül jeles fiának Horváth István történettudósnak századik szü­epedő nyelvére. Oh hányszor megsiratta ballépését, hogy feláldozta a valót a hiúsá­gért; hányszor elgondolta, mily boldog le­hetne egy egyszerű földmives, vagy mes­terember ölén; hányszor sóhajtott, hogy nem hallgatott atyja bölcs tanácsára s anyja álomképeit bálványolta! Nem tudott meghalni, mert a végzet iszonyúbb kínokra tartotta fenn. Farsang végnapjai voltak minden ház­nál zene és mulatság. Kendery Almos is budai palotájába gyűjtötte a város bélyeg­zett hölgyeit és férfiúit s nagy lakomát rendezett számukra; de Lilla ki volt tiltva e körből is s magányából hallgatta a zene hangját, a vigadók ujjongásait s lelke ke­serűséggel telt el. Összeszedte végerejét s férje szobájába sietett, hogy térdre omolva kérje miként űzze el házától. Reszketve nyitotta fel az ajtót s férjét ott találta; de a mit látott, az csaknem őrültté tette. Visz­­szatántorodott s futni készült, de férje nyo­mon követte s összegörcsösített öklével oly erősen sújtott feje tetejére, hogy a boldog­talan áldozat egy tompa hörgéssel ájultan zuhant a terem szőnyegére. A nő fájdalmas nyögését hangos kaczaj kisérte a mellékszobából. Midőn magához tért, midőn felvánszorgott, nem sirt, nem panaszlott, hanem szobájába sietett, lemosta az arczára aludt vért, azután öltözött s egy mellékajtón kisuhant szobájából, le a lép­csőn, ki a kapun s ott mint megriasztott őzike, melyet csaholó ebek vettek űzőbe, neki iramodott és futott ki a városból futott Berkeny felé. A csípősen üvöltő februáriusi szél kibontotta öltözetét, de ő nem érzett hideget, kibontotta hajfonatékát s kavargatta a levegőben, de ő nem gondolt hajdiszére; a léptei által felvert varjak ijesztő károgás­letése napját. — Az újság örömmel regisz­trálta, hogy nagyban folynak az előmunká­latok, a főváros napisajtója is tudomást vett a hírről, de azóta mit sem hallhatunk a kü­lönben is megkésett ünnepély felől, melyet talán — úgy látszik — újabb száz esztendő múltán fog rendezni a mi drága Fehérvárunk! De hát mit akarok én az emlékünne­pély­­y­el?... Hiszen — istennek hála—Med­gyasszay kisasszony nem szorult reá, hogy szülővárosa bármiféle ünnepélyt rendezzen a tiszteletére, s ha kíván is valamit, legfö­­lebb azt kívánhatja, hogy ismerje el buzgó törekvéseit, méltányolja kitűnő tehetségét, szóval érdeklődjék iránta. Eddigelé nem volt módjában Székesfe­hérvárnak, hogy a nagyreményű kisasszonyt pártfogásában részeltesse. Ezután lesz! Nem vindikálom magamnak az eszme apaságát, melynek ezúttal szószólója leszek, s örömest elismerem, hogy azt Csintalan barátom penditte meg, kinek ezért szívesen gratulálok. Azt az eszmét értem, hogy a fehér­vári színház leendő igazgatója Ge­rő­ff­y Andor úr, kínálja meg a kis­asszonyt lehetőleg előnyös szer­ződéssel. Ezt ép úgy megkívánja az igazgató érdeke, mint a város reputácziója! S én szeretem hinni, hogy Geröffy beérendi ezzel a jóakaró figyelmeztetéssel s nem teszi kí­vánatossá, hogy reá a közönség pressiót gyakoroljon. Én nem ismerem a Medgyasszay kis­asszony intenczióit s meglehet, hogy ő visz­­sza fogná utasítani a Geröffy úr ajánlatát, de mindazonáltal szükségesnek és méltá­nyosnak tartom, hogy az igazgató úr köte­lességének eleget tegyen és a kisasszony szerződtetését megkísértse. Mert hát kötelessége ez Geröffi úrnak, mely alól ki nem vonhatja magát, ha Székes­­fehérváron boldogulni akar! Nem is gondolok arra, hogy Geröffy úr saját érdekeit szem elöl téveszti s e bi­zalmas felszólítást mellőzni fogja. De ha mégis úgy esnek, elodázhatlan kötelessége leend Fehérvár közönségének, hogy Geröffi úrtól a Medgyasszay kisasszony szerződte­tését megkövetelje. A pressiónak van módja elég s hiszem, hogy a fehérvári sajtó tudni fogja, micsoda eszközökhöz nyúljon___ Nem kivánom, hogy engem conpetens fórumnak tekintsen a fehérvári közönség s sál reppentek fel az út melletti zuzos fák­ról, de ő nem ismert félelmet; a varjak károgása által felriasztott nyúl szűkölve osontott át az utón, de ő nem döbbent meg mert nagyobb volt a vész, mit kebelében vitt, ijesztőbb volt a szörnyeteg, mely elöl menekült. (Vége kön.) Ott a, kósza___ (Ajánlva K...n K...lysT.......r Gy..a barátaimnak.) a kósza felhők mögött Ott reng az én csillagom, Oda röppen árva lelkem Szép, csendes esthajnalon. Odaint szép égi mátkám Dicsfénynyel telt őrszeme, Lelkesítő sugalattal Ott erősit szelleme. S érzi lelkem, hogy nemesbült: Szép s nagy után sóvárog.... A sugallat lelkes hangját Olykor ti is halljátok. S midőn száz meg száz nemes szív Osztja fönnkelt érzetem, A komor elhagyatottság Önsúlyát nem érezem. De ha sötét felhők mögé Rejtőzik el csillagom, Hajh! akkor az árvaságtól Panaszkodik, sir­dalom?... Budán, 1880. márcz havában a Gellérthegyen. Örrengó.

Next