Fehérvári Hiradó, 1883. január-június (4. évfolyam, 1-24. szám)

1883-04-22 / 16. szám

IV. évfolyam. Székesfehérvár, 1883. április 22. A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve . Egy évre ... 4 frt. Fél évre.... 2 frt. Negyed évre . 1 frt. Egy szám ára. 8 kr. s A lap szellemi részét­­ illető közlemények a szerkesztőséghez (me­­gyeház-utcza 8. szám)­­ intézendők. Késiratok vissza nem adatnak. ; VEGYESTARTALMU HETILAP. lv£eg'jelen, minden, vasárnap. 16. szám. : A lap anyagi részét i­s illető közlemények elő- ; fizetési, hirdetési pén­­­­zek a kiadóhivatalhoz : (megyeház-utcza 8. sz.) intézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak.­­ Nyilttér sora 20 kr.­­ ! Bélyegdíj a hirdetések­­ után 30 kr. Előfizetési pénzek elfogadtatnak a „Fehérvári Hiradó“ kiadóhivatalában s minden postahivatalnál.— Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban. Budapesten Goldberger V. A. hirdetési irodájában, Haasenstein és Voglernél. Bécsben Hausenstein és Voglernél, H. Schaleknál, Oppelik L.-nél, Y. Hrdlicka, Mosse Rudolfnál, M. Dukesnél. Frankfurtban Daube & Comp.-nál Hamburgban Steiner Adolfnál Párisban Mosse Rudolfnál. Az állmatns intell ipzsápz­áltatásifa. A rémes tett, melynek a magyar bírói kar feje és dísze áldozatul esett, sok ideig fogja még foglalkoztatni a mélyen megilletődött közvéle­ményt és ráirányozza a sajtó s a jogi körök figyelmét büntető igazságszolgáltatásunkra is. A megdöbbenés és ijedelem első lecsillapulta után nem egy oldalról merül föl a kérdés, mi oka azon mélyen elszomorító jelenségnek, hogy a bűntettek és bűntettesek száma rohamosan sza­porodik Magyarországon s egyetlen nap sem múlik el véres drámák és nagy elvetemültségről tanúskodó gonosztettek nélkül? E kérdéssel behatóan kell foglalkozni. S ha meg akarunk felelni rá, foglalkoznunk kell oly fontos tényezővel is, mint a büntető-igaz­ságszolgáltatás. Az Egyetértés, mely múlt szá­mának első vezérczikkében igazságszolgáltatá­sunk bajaival foglalkozik, többek között ezeket írja: „Társadalmunk olyan, mint a nyugati nemzeteké. A bűntények statisztikája mind tömeg, mind minőség tekintetében nem igen különbözik se az angol, se a német, se a fran­­czia, se az osztrák, se az olasz statisztikától. S annak daczára nálunk példátlanul enyhék a büntetések. Az egész világ polgáriasult államai közt nálunk kell legkevésbbé félni a gonosztevő uraknak. A­mely tényért másutt halál, depor­­táczió, gályarabság, életfogytiglani börtön a büntetés, azon tények legnagyobb része nálunk csak pár évi fogsággal büntettetik tényleg-gya­­korta. S tán még rosszabbul állunk a kisebb büntetések kiszabásánál. Csalások, hűtlen ke­zelések, hamis bukások, szemérem elleni bűn­tettek és vétségek, becsület és személyes épség elleni sérelmek legnagyobb része nálunk csak tréfaszámba megy.“ Annyival inkább aláírjuk laptársunk e vé­leményét, mivel egyik közelebbi vezérczikkünk­­ben röviden mi is utaltunk arra, hogy a túl­ságosan enyhe büntetések, melyek nálunk főleg a felsőbb bíróságok által bizonyos bűntettekre kiszabatnak, épen nem alkalmasak megfélemlíteni a társadalom salakját. A huma­nizmusnak minden téren barátjai vagyunk s ezt számtalan felszólalásunkkal bizonyítottuk. De az bizonyára teljes félreismerése a humanizmus követelményeinek, ha nálunk a gonosztevőkkel­ enyhébben bánnak, mint bármely más polgária­sult államban. A sok példa közül csak kettőt említünk föl a legutóbbi napokból. Egy vidéki város köz­­tiszteletben álló tanácsnokát valaki boszúból leszúrja az utczán, életveszélyes sebeket ejt rajta, úgy hogy felgyógyulása csak jelentékeny idő múlva következik be. A királyi tábla más­fél évre szállítja le az első bíróságnak három évre szóló büntetését. Egy másik esetben a tettes leönti áldozata arczát szalmiak-szeszszel, úgy hogy ez elveszti egyik szemét, míg a másik majdnem teljesen hasznavehetetlenné válik. A királyi tábla egy évre szállítja le az első bíró­ság által 2 esztendőben megállapított büntetést. Melyik államban találunk hasonló enyhe­ségre a büntetések kiszabásában? A sajtó utján az ítéletek nyilvánosságra jönnek, a társadalom bűnre hajlandó elemei is olvashatják és bizo­nyára nem riasztatnak el, ha az a tudat érlelő­dik meg bennük, hogy egy-két évi fogság árán kiheverhetik az elkövetendő bűntettért kisza­bandó büntetést. Ilyen körülmények között ne csodálkozzunk azon, hogy a bűntények száma egyre emelkedik Magyarországon, és hogy senki élete és vagyona perezre sincs biztonságban az ország fővárosában sem. Magyarország már azért is kedvezőtlen helyzetben van több európai állammal szemben, mivel nem szállíthatja el messze földre gonosztevőit, mint pl. Franczia­­ország, Anglia, Oroszország stb. Valóban nincs tehát indokolva semmivel sem, hogy a gonosz­tevők, kik kiszabadulásuk után nálunk az or­szágban maradnak és újra fenyegetik a társa­dalmat, még hasonlíthatlanul enyhébben bün­tetessenek mint egyebütt. Ez az ál-humanizmus már megtermette keserű gyümölcseit és meg fogja teremni még fokozottabb mérvben, ha továbbra is uralgó marad büntető igazságszolgáltatásunkban. Eddig a „Pesti Hírlap.* És teljes igaz­sága van. Nem óhajtom én vissza a régi idők kínzószereit és kegyetlenségeit, mindenesetre szigorúbb és a bűntényhez mértebb büntetése­ket kell szabni. Emlékezem, midőn fiatal koromban Kőrö­sön hetivásárok alkalmával a városház előtti téren vágták a botra ítélt rabokat. A botnak csattogása s a rabnak jajgatása a bámészkodó tömegből többeket elriasztott a bűntény elkö­vetésétől, mint ha ma azt olvassa, hogy ez vagy amaz öt vagy tiz évi fegyházra ítéltetett, mert a bot hatását látta, de a miveletlen embernek fogalma sincs arról, mit tesz tiz évig szabadnak nem lenni. Emlékezem itt Fehérvárott a me­gyeház külső kapujában szolgáltatták ki a rájuk mért botokat. Mily rettenetes büntetés volt az, öt évi börtön s évenként száz palctaütés, melyet évnegyedenként szolgáltattak ki. Mily rémes éjjelei lehettek az olyan rabnak, midőn közele­dett az évnegyed s tudta, hogy két izmos hajdú közt kell meghevernie a derest. Ma az állam jobban gondoskodik a fegyenczek kényelméről, mint arról, hogy a nagycsaládi napszámos mi­ből él és miből fizeti adóját. Most kényelmes ágyon heverésznek az emberiség söpredékei, kiket pénzvágy, bosszú, vagy munkakerülés hajt a börtönökbe. Hajdan földalatti sötét pinczék­ben henyéltek, a téglával kirakott börtönben, körül a fal mellett száldeszka volt a földbe erő­sítve és az volt az ágy, s a magával vitt gúnya a derékalja és takarója, de nem is vágyódott vissza a börtönbe, a­ki az ilyen öt évet ki­töltötte. Mai napság a börtönök mindenütt tömve vannak és ez az állam kárára történik, miután a rabok nagy része a rabtartási költségeket nem képesek megtéríteni, a börtönökben tehát dolgozóházakat kellene felállítani, a­hol kosár­kötés s szalmakalap fonás által legalább a rab­tartási költséget is megkeresnék. Kir. járásbiró koromban, bizonyos Dobro­­vics nevű munkakerülőt minden második héten bekísértek valamely kis csin elkövetéséért, mert kényelmes dolga volt a fogházban az alatt, mire ítéltetett. Egyszer egyik birótársam megsokalta Dobrovics börtönvágyát és a mint bekísérték hozzá az ismeretes csintevőt, négy szem közt elővette izmos botját és mint a nyomtató lovat körül hajtotta a szobában, egyre vágván a hol érte, ezt hangoztatván fülébe: „Ne Dobrovics, valahányszor ezután ide kisérnek, ez lesz a bün­tetésed“ és Dobrovics ezen csontig ható leczke után nem vágyódott többé a nyugalom helyére. Több ilyen példát tudnék felhozni annak belei­ ! „Fehérvári Hiradó“ Tinája 3S3om.áiELC35. Piros rózsa, halvány rózsa Megfagyott a zord éjszakán, Halvány leány, halott leány Fekszik ott benn ravatalán. Gyémánt havon futott a szán, A lovakon czifra kendő. Piros rózsa az arczokon Esketőre szólt a csengő. Az ablakon fagyott virág Ablak megett halvány leány — Lesik, nézik kit visz a szán, Ki lesz boldog zord éjszakán!? Ki lesz boldog zord éjszakán!? Te leszesz az halvány leány Boldogabb, mint az a czifra, Ki nem is lesz boldog talán. Minden élő elbújt, alszik, Sötét éj van, hideg éjjel Csak egy lány jár koszorúval Hómezökön szerteszéjjel. Fehér arezon halál csókja Fehér havon liliom­kar Tövölt, süvölt a förgeteg Egy szép leányt temet, takar.... Piros rózsa, halvány rózsa, Megfagyott a zord éjszakán Halvány leány, halott leány Fekszik ott benn ravatalán. JClss JCollmndTL. A s­u m á­r. (Folytatás.) A borzasztó erdő­s hegymászásba annyira kifáradtam, hogy a másnapra folytatólag kitűzött vadászatban nem akartam részt venni. De Dormány annyira kért s azzal biztatott, hogy a hegytetőre négyökrös szekéren vizet fel, hogy utoljára bele­egyeztem. Vígan váltunk el egymástól a másnapi találkozás reményében. Mihelyt ágyamra heveredtem, a nagy fáradság miatt elaludtam s aludtam volna tán másnap délig is, ha az öreg Nikolics bácsi talpra nem ugraszt. Nem maradt volna el a fél világért a másnapi mulat­ságtól, bár oly meredekeket mászott meg előző nap 65 éves lábaival, hogy —mint mondá— sokszor úgy érezte, mintha a nagy dobogásban szive a feje tetején verne. Neki daráltam tehát én is maga­mat, befogattunk s napfelkeltére Dormány bará­tunk a sumár házacskája előtt száltunk le. Szívesen, de egy kissé a tegnapinál komo­­rabban fogadott. El nem tudtam gondolni, mi bánt­hatja, de kérdezősködni nem akartam s mivel a­­ vadász csapat megérkeztünkre össze­verődött meg­indultunk. Alig léptünk ki az udvarból, a hosszú szakálu pópával találkoztunk, ki palástjával s kap­csos könyvével hóna alatt reggeli misére haladt el­­ mellettünk. Dormány a köszönés helyett egy ples­­tematust dörmögött, mely mint később megtanultam körülbelől annyit tesz, hogy vigyen el az ördög. „Ne neked“ monda Dormány először is pappal kellett találkoznunk, elég rész jel a mai vadászat sikerére, no de legalább csak vénasszonnyal ne találkoznánk!“ Ezen szóra, mintha csak minden összeesküdött volna ellene s részeges vén Marjuna tántorgott ki a pálinkás bolt ajtaján és ugyancsak kezdte ám ránk szórni viszájáról az áldást, a mint baljóslata megjelenésén épen mikor szó volt róla, elkezdtünk nevetni. „Csak ez kellett még, hogy az Isten akár hóra tenné a vén asszonyt, hogy vadásznak ne kellene indulásakor vele találkoznia monda Imre. Azon előjel azonban meg volt s azt semmivel jóra nem fordíthattuk. Hja, nem voltunk oly feltaláló esznek, mint Julius Caesar. A falu végén, miután Szaiszta üdvözletét el­fogadtuk, felkapaszkodtunk a négyökrös szekérre, melyet egy szálas oláh suhancz ugyancsak szapora hajcsidő kiabálás s még szaporább ostorcsapások kíséretében nógatott fel a tetőre. Imre a szekér mellett ballagva komoran hall­gatott míg utóbb elunva a némaságot megkérdeztem kedvetlensége okát. „Elmondanám szívesen, de tudja Uram a közmondást, mely azt tartja, mind bolond az a ki álmát elmondja, de sértésül ne vegye nem magára mondom, azt is hozzá teszi, még bolondabb a ki meghallgatja.“ „Ha csak ez a baja“ —mondám én— soha se tartózkodjék, a bölcsesség s bolondság úgy is közel járnak egymáshoz, sőt a mint a szentírás mondja a felettébb való bölcselkedésben sok bolond­ság vagyon, ennélfogva a nagy bolondságban böl­csességnek kell lenni. Sőt ez a világ — mint a nóta mondja — csupa merő bolondság, mit félnénk hát egy kis bolondságtól. Csak kivele a mi szivét nyomja.“ „Azt álmodtam“ mondá, hogy a patak, mely Szaisztáék ablaka előtt foly hirtelen annyira meg­dagadt, hogy házukat s vele mindent a mi benne volt, magával sodort. Én a parton álltam, de bár­­mint akartam is a segélyért esdeklő Szaisztának megmentésére rohanni egy lépést sem bírtam tenni, lábam mintha ólomból lett volna, vagy földbe gyöke­rezett volna. Úgy hogy szemem előtt nyelte el az ár. Máma akárminek, de valami nagy bajnak kell velem történnie, legalább ez a sok rész jel mind arra mutat.“ „Sose búsuljon kormány s ne higyjen a babo­nákban — mondom én — különben az álom mint mondjuk ellenkezőt jelent; s ha mindenkivel valami baj történnék a ki pappal vagy vénasszonynyal találkozik reggel először, hamar kipusztulna a falu, mert valakinek csak kell velők találkoznia minden­nap. Én ugyan nem búsulnék ha oly szép szeretőm volna s ha oly jó vadász létemre egy csóknak s a mi vele jár oly kevés feltételét szabná mint önnel Szaiszta tévé.“ „Az igaz, — mondá­m— hogy a feltétel nem látszik valami nehéznek, de az ördög nem alszik, ha épen ma nem lenne foglyokhoz szerencsém; el nem tudnám tűrni a szégyent, ha üres marokkal kéne vissza­térnem. S azután Szaszta, a milyen szeszélyes kész volna rá, hogy az esküvőt a haszon­­talanság miatt ki tudja meddig elhalássza. S ez alatt akadhat nálam jobb szerencséje is, mert a szépre sokan vetnek szemet s ha róla le kellene mondanom, nem élném túl azt a napot.“ „És sohse búsuljon barátom addig, mig a baj meg nem történt, elég jókor van akkor is búsul bi­zonyítására, hogy sok ember előtt a fogház most nem büntetés, hanem nyugalom helye, tehát szigorúbb büntetést. Szerte. Mit csinálnak a honatyák? Jézus Mária szent József! sóhajtottam, mi­dőn belepillantva az újságba, azt olvastam, hogy pár heti szószaporítás után is csak a 22-ik §-nál járnak, no én talán meg is öregszem, olvasóim pedig mind megszöknek, mire a középiskolai tör­vényjavaslat törvénynyé válik. Hogy a vita oly hosszúra nyúlt, legtöbbet köszönhetünk az unalmas szász atyafiaknak, az élezés Herman Ottó, kurucz Thaly Kálmán, nagy honhazafi Csanádi Sándor, Orbán Balázs, Kovács Albert és Kiss Albert uraknak, a­kik teljes ere­jükből igyekeztek szakértőségeket kitüntetni. Azonban két s háromnapi szorongásom nagy örömre változott , most már nem kell félnem a hirtelenvaló megöregedéstől, mert a középiskolai törvényjavaslat fölötti vita ápril 14-én befejezte­tett s ez örömhírre énekeljünk Alleluját. Kemény nap volt, a szászok sokszor bebi­zonyították, hogy haza-ellenesek, de mai napon Wolf Károly nagyon kimutatta farkasfoga fehérít, hanem Tisza Kálmán sem volt rest s egy sárke­fével ugyancsak megdörzsölte a farkasfogakat és megmondta Wolfnak, hogy szétbarangolva a napi­renden való tárgytól, elkezdve a kormánynak, a hatalmaknak s felekezeteknek gyanúsításán epéjét minden ellen kiönti a házban, a mi magyar ember előtt szent s azután neki fordult Csanádi Sándor­nak— a ki közbe kiáltott — hogy Wolf sok igazat mondott s csudálkozását fejezte ki a fölött, hogy magyar embernek tetszik Wolf beszéde és örül annak, hogy a nemzet egyik vagy másik tagját szidalmazza az, a­ki az egész nemzetet szidal­mazza. Igaza volt Tisza Kálmánnak, mert a szászok sohasem protestáns szellemben ellenezték a tör­vényjavaslatot, hanem szász szellemből, mert ők nem autonómiájukat, hanem nyelveket féltik. Csanádi Sándor sem hagyhatta szó nélkül, hogy valaki az ő hazafiságában kételkedik s nem tartja igazi magyarnadrágos embernek és valódi honfiúi lelkesedéssel — a ház derült nevetése közt — elmondta azt a­mit már százszor elmondott, hogy Tisza Kálmán feladta a magyar nemzet ér­dekeit, önállóságát, függetlenségét. Mintha bizony — consilium mutare in melius — hazaárulás volna De hát mi se szaporítsuk a szót, hanem mondjuk ki rövid szavakban, hogy a javaslat utolsó §-a is elfogadtatott s Trefort nyugodtan alhatik punctum.

Next