Fehérvári Hiradó, 1883. január-június (4. évfolyam, 1-24. szám)
1883-06-03 / 22. szám
Székesfehérvár, 1883. junius 3. 22. szám. [U] évfolyam. A lap ára : házhoz hordással vagy postán küldve . Egy évre ... 4 írt. Fél évre.... 2 írt. Negyed évre . 1 írt. Egy szám ára. 8 kr. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (megyeház-utcza 8. szám) ; intézendők. Kéziratok vissza nem adatnak. ■i VEGYESTARTALMU HETILAP. IMegjelen minden vasárnap. A lap anyagi részét ■ illető közlemények elő- , fizetési, hirdetési pénzek a kiadóhivatalhoz (megyeház-utcza 8. sz.) intézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Nyilttér sora 20 kr. Bélyegdíj a hirdetések után 30 kr. Előfizetési pénzek elfogadtatnak a „Fehérvári Hiradó“ kiadóhivatalában s minden postahivatalnál. — Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban. Budapesten Goldberger V. A hirdetési irodájában, Haasenstein és Voglernél. Bécsben Haasenstein és Voglernél, H. Schaleknál, Oppelik L.-nél, V. Hrdlicka, Mosse Rudolfnál, M. Dukesnél, Frankfurtban Daube & Comp.-nál Hamburgban Steiner Adolfnál Parisban Mosse Rudolfnál. Mailáth György szomorú vége óta sokszor felmerült a sajtóban az a fontos kérdés, elválasztatik-e azon három főhivatal, melyet Mailáth György egy személyben képviselt, vagy nem? Ha nem választatik el, ki lesz utódja, ha elválasztatik, kik lesznek utódai? Végre az elválasztás mellett nyilatkozott a sajtó s a főrendi ház elnöki székét Szőgyény-Marich Lászlónak szánta; az országbírói méltóságra s curiai elnökségre gróf Cziráky János nevét emlegették de a sajtó nem fogadta rokonszenvesen és pedig nem személye iránti ellenszenvből, hanem azért, mert nem jogtudós a mennyiben az ujabbkori vívmányokkal nem haladt párhuzamosan. Végre a gordiusi csomó egy része meg van oldva, mint a lapokban olvassuk a főrendi ház elnökévé Szőgyény-Marich László és másodelnökévé gr. Cziráky János lettek ő Felsége által kinevezve. Mindkettő a mienk, mindkettő iránt tisztelettel viseltetünk, de azért az egyikhez politikai szempontból nagyobb vonzalmat érzünk s ez Szőgyény-Marich László. Igaz, hogy mindkettő az ó konzervatív iskolához tartozott, de azért valamint a múltban, úgy a jelenben is politikai tekintetben nagy különbség van e két jeles férfiú közt s ez az a mi az egyik iránti rokonszenvet fokozza. Szőgyény László 1848 előtt az ó-konzervativok zászlója alatt állt, de sohasem tette magát ellentétbe hazája szabadságával s annak egyéb ügyérdekeivel. Olvashatjuk a történelemben, hogy midőn a magyar nemzet jogos kívánalmai az uralkodó ház néhány tagjának konokságán már-már hajótörést szenvedtek. Szőgyény László alkanczellár az udvari hangulat megváltoztatására összehívta a kanczelláriai bizottságot s elkészítették a királyi kézirat javaslatának szövegét, igy őt mint úttörőt üdvözölhetjük az 1848-diki törvényekhez. A minisztérium megalakulása után magányba vonult, de azért figyelemmel kisérte a mozgalmakat, nem küzdött ellenök, sőt mint nemzetőri parancsnokot ott láttuk Tácznál soraink közt. 1860-ban ismét alkanczellárrá lett, hogy a magyar alkotmány visszaállításában közreműködhessen, de mihelyt látta, hogy az októberi diploma nem komoly szándékra célzó okmány, azonnal beadta lemondását. Az alkotmány viszszaállításával Szőgyény-Marich László megszűnt ó konzervativ lenni s lett belőle mérsékelt szabadelvű. E mellett tanúskodnak a fejér megyei közgyűlésen tartott beszédei, az országgyűlésen tett nyilatkozatai, de különösen a „Felsőház reform “-járól irt jeles munkája, mely arról is tanúskodik, hogy a felekezetieskedésen is felül tud emelkedni. Gróf Cziráky János ó-konzervativ volt szinte a múltban. 1848—49-diki szerepléséről nem szólunk, de konzervatív ma is és még hozzá ultramontan. — Ez a vallásos meggyőződés dolga, de minda mellett dicséretére mondhatni, hogy nem felekezeties, miről fényes bizonyságot tehet a lovasberényi ref. gyülekezet. 1848/49-iki szereplésére fátyolt vet a primatialis jubileumon mondott toasztja, mikor tudtára adta az őt figy«kt«o*t'»t6 Rechbergr miniszternek, hogy előbb született magyarnak és hazafinak, mint belső titkos tanácsosnak; dicséretére szolgál mint főtörvényszéki elnöknek a magyar érdekek melletti küzdelme s haza- és alkotmányszeretetének fényes jelét adta 1861-ben mint főispán, midőn a bizottsággal karöltve küzdött a czentralizátió ellen és midőn látta, hogy az októberi diploma által adott árnyalkotmány csak csalétek, melylyel a Reichsruthba akarnak beédesgetni, tisztikarával együtt lemondott. Fokozza Szőgyény-Marich László iránti rokonszenvünket az is, hogy köztünk él, közéletünk mozgalmaiban részt vesz és megnyerő modora által hódít, míg gr. Cziráky Jánost csak a gyűlésteremben látjuk. E két jeles férfiú politikai szereplése s egyéni jellemvonása közti különbség okozza, hogy bár mindkettő iránt tisztelettel viseltetünk is, de az egyik iránt mégis nagyobb rokonszenvet érzünk. Az érzelem a kebel dolga, annak parancsolni, azt mint a vizek folyását szabályozni nem lehet, azért ne vegye senki hízelgésnek, ha azt mondjuk, hogy Szőgyény-Marich László a mi büszkeségünk és lelkünk mélyéből örvendünk, hogy a magas méltóságra a mi főispánunk neveztetett ki, csak azután ezen örömünket meg ne keserítse az, hogy mint főispánt elvesztettük. 1883 május 26-án Szőgyény-Marich László alelnök az ülést 12 órakor megnyitván Tisza Kálmán miniszterelnök megjelenvén ő császári és apostoli királyi Felségének egy legmagasabb kéziratát nyújtotta át s kérte azt felbontatni és felolvastatni. Felbontatván báró Rudnyánszky József jegyző e következő feliratot olvasta fel: „Mi Első Ferencz József, isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya stb. Magyarország apostoli királya. Hű Magyarországunk és társországai Zászlósainak, egyházi és világi Főrendeinek és képviselőinek, kik az Általunk az 1881. évi szept. hó 24. napjára Budapest fővárosunkba összehívott országgyűlésen összegyülvék, üdvöt és kegyelmünket! Kedvelt híveink! A magyar országgyűlés főrendi házának elnöke, őszintén kedvelt hívünk székhelyi Mailáth György, belső titkos tanácsosunk és országbiránk elhunyván, magyar miniszterelnökünk előterjesztése folytán a folyó országgyűlés további tartamára a főrendi ház elnökévé őszintén kedvelt hívünket, tekintetes és nagyságos magyar-szőgyéni és szolgaegyházi Szőgyény-Marich László belső titkos tanácsosunkat, királyi főkamarásmesterünket s Fejérmegye főispánját,másodelnökévé pedig őszintén kedvelt hívünket, tekintetes és nagyságos cziráki és dénesfalvi gróf Cziráky János belső titkos tanácsosunkat és királyi főtárnokmesterünket ezennel kegyelmesen kinevezzük. Hozzátok egyébiránt császári és apostoli kegyelmünkkel állandóan hajlandók maradunk. Kelt Schönbrunnban ezernyoczszáznyolczvanharmadik évi május hó huszonötödikén.“ Ferencz József s. k. Tisza Kálmán s. k. A kegyelmes királyi leirat — melyet a főrendek állva hallgattak — kihirdettetvén, az újonnan kinevezett elnök következő beszédét tartotta, melyet szépségéért és szerénysége miatt egész terjedelmében közlünk: „Méltóságos főrendek! Alig múltak el ama gyásznapok, melyek egyikén azon megmérhetlen veszteségünk szülte bánatos érzelmeknek, melyeket szeretve tisztelt felejthetlen elnökünknek — nagyméltóságu Mailáth György országbírónak—körünkből lett kegyetlen kiragadtatása hálatelt kebleinkben keltett, némi halavány kifejezést adni jutott nekem szomorú feladatul, — már is újra feltépetnek nehezen hegedni kezdő sebeink; mert épen az általa árván hagyott helyeknek törvényrendelte betöltésénél hatványozva érezzük — s érzem különösen én —a dicsőültnek pótolhatlanságát! Ugyanis midőn a minap a körünkből elköltözött nagy szellem emlékének a tisztelet, szeretet és hála adóját a méltóságos főrendek nevében e helyről vérző szívvel leróni igyekeztem, bensőleg, egyszersmind az oldala mellett elfoglalt állástól is végbucsút véve, reménylem, miként nekem engedve lesz azon gondolatban némi Tigasst terephetni, hogy a nagy férfit fényes pályájának e házban megfutott részén végzetes megszakadásáig 8 éven át szerény közreműködéseimmel híven kisérvén, letüntével az én szakmám is véget ért. Csalatkoztam, — mert felséges urunk királyunk a maga bölcseségében és határtalan kegyességében azon helyre, melyen Mailáth Györgyöt bárki más nehezen, de legkevésbbé én lehetek képes pótolni, s ezzel törvényhozásunk azon nagyfontosságú testületének élére, mely tagjainak sorában az ész, tudomány, történelmi hírnév, társadalmi fényes állás és kiváló hazafias érdem Ennek emlékére szeretem Ilonkádat Rózámnak nevezni. — Hallod-e Gyulám, ezért nem érdemes egyetlen magzatunkat két névvel illetni; abban a levélben talán valami példabeszéd van a szentírásból idézve, mert az ájtatos öregek csakis ilyenfélékről gondolkoznak az utolsó órákban. — Azért csak légy nyugodtan édes Ilonkám, szerethetjük mi két névvel is, legalább ha nagyobb lesz, azt választja a melyik neki tetszik. — Most már én is szeretem, hogy két neve van, oh jöjj ölembe! — ezért megérdemled, hogy megöleljelek. „Fehérvári Híradó“ Tárnája. Hazatérés. Te szép halász leányba Evezz a partra lei, Jer, ülj mellém, kéz kézben, Együtt enyélgem. Szivemre tedd fejecskéd S ne félj olyan igen, Sz naponkint oly gondatlan Jársz a vad tengeren. Szivem is, mint a tenger, Viharzik, nő, apad, S a mélységében egykét Szép gyöngyszem is akad. (Heins után) JBOTOTSQO. Az oltár előtt. — Elbeszélés. — I. Van öröm Fenyvessyéknél. Nem hiába költ házuk fedelén a gólya, hozott is valakit. Talán másfél éve sincs még, hogy összevezérelte szivök őket, noha az esküvés még mindig nem történt meg, sokszor iparkodott az öreg plébános úr a férj lelkére hatni, de ő úgy vélekedett, így is elég boldogok; már szerencsés az anya szerelmének zálogát csókolhatni. Sokáig tartott a tanakodás a névadás fölött; az anya az ő nevére szerette volna kereszteltetni, mert mint a látogatók mondják, szakasztott mása; Ilonka, valóban szép név. De Fenyvessy, habár életénél is jobban szerette fiatal nejét, mégis jobban szerette volna a Róza nevet. Nem maradt más hátra, mint a paptól kérni tanácsot, mitevők legyenek. A plébános ar, hogy se a mama, se a papa ne haragudhassék, mind a két nevet beleírta az anyakönyvbe, de mégis csak előbb írta: Ilonka s csak utána Róza. A férj bocsánatért esdett nejének, amiért nem nyugodott meg akaratában, no, de egy édes csók, amilyen egy fiatal életpárnál nem épen ritkaság, mindent jóvá tett. Szegény kis Ilonka, milyen ártatlanul deríti pici arczát mosolyra, ott fekszik bölcsőjében, mint egy virág, mely alig hogy életre nyílt, már érteni akarja az anya szemeiből sugárzó szeretetet. Az ifjú nő mindent magzatjáért tesz, minden gondját egyetlen reményére fordítja; ha a kicsike megmoczczanik már fél, hogy valami baja esett, sietve néz utána,—csak egy légy szállott tejarczára. Megcsókolja ezerszer is s csak úgy altatja el ismét. Fenyvessy is csak apró szemeiben keresi mulatságát, mikor hivatalából hazaérkezik folyton vele enyeleg; csak az a furcsa, hogy ő nem Ilonkának, hanem Rózának nevezi. Mikor úgy az estebédnek vége van, egymás kebelére omolnak nő és férj, kizárják sziveikből mindazon titkokat, melyeknek eddigi rabjai voltak; elmesélik egymásnak, hogy mily furcsa uton lettek egymáséi, mennyit kellett Fenyvessynek sétálnia a zárda ablakjai alatt, hol Ilonka nevelését nyerte, míg elnyerte kezét. Sokat nevettek szerelmi kalandjaikon, de Ilonka szemeiből a múltak emlékezete nem ritkán felzavarta a könyek álmait. Árva leány volt, mert jó anyja rég a fejfa árnyában nyugodta álmait; édesatyjáról csak annyit tud, hogy mikor őt a zárdába adta a jó nénékhez, akkor látta utoljára; reá adta apai áldását s elment, de hova?... azt nem tudja; azóta nem is hallotta hírét. Fenyvessy is elszomorodott ilyenkor, de csakhamar jobb hangulatba iparkodott hozni kedves nejét. Már csak azt nem tudja elfelejteni Ilonka, hogy miért kedvelte annyira a Róza nevet férje, eddig mindent megtett volna kedvéért és most nem tud leszokni erről a furcsaságról, mintha az Ilonka név nem volna szebb, pedig őt is evvel a névvel imádta. Zaklatta is férjét ezért elégszer. — Édes Gyulám, miért kedveled te annyira azt a Róza nevet ?... talán valami emlék fűz hozzá? Fenyvessy alig tud kibontakozni nagy zavartságából — Nem... de mégis, igen, de ne kívánd tudni kedvesem, mert boldogult anyám halálos ágyán nagyon szivemre kötötte, hogy senkinek fel ne fedezzem e titkot. — Igaz, hogy engedelmeskedni kell az édes szülőknek, hanem hát, én...ugyebár mindened vagyok? — mindig azt szoktad mondani, mikor még a zárda ablakján adtam ki... jaj ha valaki meghallja ... azokat a kis levélkéket, aztán meg ... némi tagadás benne, néha-néha egy csókot, tehát szeretsz engem, akkor megmondhatod titkodat. Különben is csak feleségednek nem fogod megtagadni kérését? — No, legyen meg kívánságod, elmesélem, de senkinek másnak elmondanod nem szabad. Hanem előbb altasd el kis Rózát— — Ejnye, már ismét Rózát. — Jól van, hát Ilonkát, ha úgy akarod. Csitt!... lassan, már alszik a bölcső virága. — Kedves olvasók is kéretnek minél csendesebben venni lélekzetet, hogy fel ne ébredjen. — Gyere papa, most már nem háborgat bennünket senki, már igen kiváncsi vagyok.... — Azonnal meghallod. Mikor jó anyámnak halálos ágyához hívott a lelki harang, térdre estem, hogy áldását rám hintse. Szegény volt, örökül nem hagyhatott sokat, csak egy levelet adott, azon meghagyással, hogy huszonötödik életévem előtt fel ne bontsam, s ezt a levelet megőrzés végett tisztelendő plébános úrnak adta át, ki azt annak idején át fogja nekem adni. Kívül csak ez áll: „Róza.“ -51 A kis Ilonka már járni kezd. Ilyekor legboldogabb az anya, mennyire örül, midőn látja mint siet utána a picike, ha távozni akar hazulról, mint örül, ha kedves anyával sétálni mehet, ki a szabadba, hol a acsirta olyan dalítólag dalol, hol hozzá hasonló ártatlan virágok díszítik a rét s erdő köpenyét. Ilonkám — inti a mama - ne légy oly kegyetlen a virágok iránt, azoknak is fáj, ha letéped a fejeket, lám itt is van egy elhervadva, ezt is valaki bántotta. — Különben igen sokat megengedett neki amiért férje többször figyelmeztette s, mert minél jobban elkényezték, annál nagyobb lesz később daczossága, annál inkább nem fog édesszüleinek engedelmeskedni. Ritkán tudtak valamin egyességre jutni, amit Gyula így akart, azt Ilonka amúgy szerette volna és viszont. Fenyvessy igen furcsának tűnt fel nejének egy kis idő óta. Eddig annyira szerette őt és gyermekét, de most már egészen idegenkedik tőlök, inkább az otthontól távol vélte feltalálni mulatságát. Azonban Ilonka elég eszes volt e tekintetben, tudta, hogy így szokott ez lenni a férjeknél, ha megunták egy időre a családi kört Féltékeny ő nem is tudna lenni, mert nem is