Fejér Megyei Hirlap, 1956. április (1. évfolyam, 79-103. szám)

1956-04-04 / 81. szám

Szerda, 1956. április 4. FEJÉR MEGYEI NÉPLAP A­nna Turbanova egész felső ** testével ránehezedett fia bőröndjére. Úgy megtömte élel­miszerrel, ruhával, hogy alig tud­ta becsukni. Amikor nagynehezen sikerült, aggódva felegyenesedett és így töprengett: „Vajon min­dent beleraktam? A sültkacsa, meg a krimi vörös benne van, a melegítő és a futócipő szintén, beletettem a süteményes dobozt is. — Jajj, a harmonika! — kapta ijedten szája elé tenyerét. — A harmónika kimaradt. Pedig azt Kolja nem hagyhatja itt. Bevonu­lás előtt vette ezer rubelért tok nélkül és bőröndjében hordja. Amikor bevonult nem vitte magá­val, csak később jött érte haza. Most azonban magával kell vin­nie, mert Magyarországról nem juthat gyakran haza... — Édes anyuskám, tudod-e ki jött el hozzánk? — rontott be Kolja az udvarról, ahol eddig gyümölcsfát ültetett. — Ugye nem is sejted?­­ — Nahát meg­mondom: Nyikoláj Andrejevics... vagy izé — nézett zavartan a mö­götte belépő katonatisztre — Kuznyecov őrnagy elvtárs!­­— Szép kis házigazda vagy — rótta meg szelíden fiát Anna asszony — megelőzöd a vendéget, S méghozzá elöljáródat. — Hagyjad Anna, most nem a laktanyában vagyunk — mosolyo­­dott el az őrnagy. — Nicsak, hogy nevelitek ti az embereket! A laktanyán kívül­ már ti faragjátok le róluk, ami esetleg ott rájuk ragadt. •— Nem úgy gondoltam én — mentegetődzött Kuznyecov. — Úgy értettem, hogy itt most én vendég vagyok és nem elöljáró. — Na és az én házamban nem jár annyi tisztelet a vendégnek, mint a laktanyában az elöljáró­nak? — Jaj, — emelte fel kezeit tré­fás rémülettel az őrnagy — meg­­­adom magam. Ne vesszünk össze éppen ma. Igazán nem azért jöt­tem* *— Tudom, a fiamért e­z a mondat önkéntelenül szaladt az őszes hajú édes­anya ajkára. Nem akarta ő meg­bántani az őrnagyot, hiszen boldo­gult férjének legjobb barátja volt. Együtt harcoltak Harkovtól Sztálingrádig, majd Sztálingrád­tól Székesfehérvárig a német fa­siszták ellen. Férje minden leve­lében megemlítette helyettesét, Kuznyecov főhadnagyot.. Kétszer mentette meg férje életét, de... harmadszor nem sikerült.. . A székesfehérvári páncélos ütközet­ben a fasiszták kilőtték Tulbanov kapitány harckocsiját... A fájó emlékek most különös erővel rohanták meg Annát. Tud­ta, hogy nincs háború, baráti or­szágba megy fia, mégis könnyek­re fakadt, amikor eszébe jutott, hogy Kolja oda indul, ahonnan apja nem tért vissza. Az őrnagy megértette, hogy mi dúl az anya szívében. Őt is szám­talanszor megkínozták az emlé­kek. Nem, Tulbanov haláláért nem terheli felelősség, de ő mégis magát okolja. Miért is engedte harckocsira szállni? Mintha ma történt volna, úgy emlékszik vissza a borzalmas harcra. A fasiszták bekerítéssel fenye­gették a székesfehérvári front szovjet csapatait. Teljes harcko­csi állományukat bevetették, hogy Fehérvárnál áttörjék a fron­tot. D, Kuznyecov főhadnagy je­lentette Tulbanov kapitánynak, hogy mit terveznek a németek. A harckocsi század parancsnoka megparancsolta az ellencsapást. Kijelentette, hogy a küzdelmet harcolva irányítja. Kuznyecov megkísérelte figyelmeztetni a ka­pitányt arra, hogy a parancsnok biztonsága igen fontos, de Tulba­nov ingerülten utasította el. Tulbanov az első harckocsiban ült, amelyre két páncéltörő ágyú is tüzelt... Néhány pillanat múl­va az elől robogó T—34-esből elég sárgás-fekete lángoszlop szökött a magasba, majd gyilkos dörej­­ hangzott és... Tulbanov kapitány­­ hősi élete megszűnt...­­ Atfia fia volt ... Az anya nagy nehezen úrrá lett fájdalmán. Sűrű könnyei már nem feszítették olyan erővel szí­vét, miután utat törtek maguk­nak. — Tudom, hogy nagyon fáj Anna — szólalt meg csendesen az őrnagy —, tudom, hogy nagyon szeretted Pétert. Mi is, kemény harcosok megsiratták, de... Az őrnagy itt már nem talált szavakat. Valami hatásosat, vi­gasztalót akart mondani, de hiába kutatott megfelelő szavak után. Csak nézte merően egykori barát­ja fényképét, amely oldalt függött a falon. Az anya is odanézett. Egy végtelennek tűnő perc múl­tán lassan elfordította fejét és tekintete fia lehajtott fejére té­vedt. Ekkor, még könnyes szem­mel, de már erőltetett vidámság­gal mondotta Kuznyecovnak: — Aztán nehogy őt is ott fe­lejtsd! IZ­ófja hamar megszerette­­ Magyarországot. Úgy érez­te, hogy apja, révén neki is van némi érdeme abban, hogy a ma­gyar dolgozók már nem másnak dolgoznak. Más részről nagy kí­váncsisággal figyelte, tanulmá­nyozta azt a népet, amelyért édesapja elesett. S minél jobban megismerte, annál jobban meg­szerette. Ha egy magyar népdalt meghallott, nyomban harmoni­kájára vette és addig-addig pró­bálgatta, amíg megtanulta. Ilyen­kor alig várta, hogy a kultúrcso­­port műsoros estet adjon, ahol ő is előállhatott magyar népdalai­val. Különösen a „Piros bort it­tam az este" kezdetű dalt kedvel­te meg, amellyel nagy sikert ara­tott elvtársai között. Akkor is ezt húzta vidáman, amikor Kuznyecov őrnagy belé­pett a klubszobába. — Riadó! Elvtársak, kiöntött a Duna! Mintha a Volga lépett volna ki tajtékozva medréből és a szovjet falvakat dúlta volna vész, úgy riadózott a század. Pillanatok alatt új rákászon állottak a két­éltűek. Kuznyecov őrnagy helyet­tesével az elsőnek előállott két­­éltűre kapaszkodott fel. — Irány a Duna! — paran­csolta, s majd amikor elöljárói kíváncsisággal megnézte az első­nek elkészült kétéltű vezetőjét, megkérdezte:­­— Ön az Tulbanov? — Én vagyok őrnagy elvtárs! — Megdicsérem! Két perccel hamarább készült fel az előírt­nál. — Szovjet hazámat szolgálom! ú­gy látszik, talán egy kissé büszkébben felelt a fiatal tizedes, mert Kuznyecov őrnagy-­­­nak kételye támadt afelől, hogy nem túl korán dicsérte-e meg? — Na mindegy — nyugtatta önmagát gondolatban az őrnagy, tény az, hogy kivágta a rezet a ifiú. Hogy elbízza-e magát, az majd kiderült Kolja hirtelen fékezett. A két szovjet tiszt előrebukott a kétél­­tűn. Kolja azonban nem vette ■zokon rosszalló pillantásukat, hanem a szigetre mutatott. — Oda menjünk, ott nagy baj van. — Tulbanov tizedes, várja meg a parancsot! — utasította rendre Kuznyecov a türelmetlen kato­nát. — Nem látja, hogy itt igen veszélyes átkelni? — De nem lehetetlen! — koc­káztatta meg az ellenvetést Kol­ja. Az őrnagy megszokott kemény­séggel akarta elvágni a további vitát, de amint a nagy tettvágy­ban égő fiúra nézett, ellágyult. ,,Az apja fia — gondolta megin­dultam — Az apja volt ilyen forró szívű, sokszor meggondo­latlanul elszánt.” Ezek a gondolatok bírták arra, hogy a veszély pillanataiban igen helyénvaló kemény parancs­noki szavak helyett megmagya­rázza : — Sokféle úton célhoz érhe­tünk, de nem mindig a legrövi­debben. Ezután áttekintették a jégtől zajló folyamot, amely a szigetnél tengerré áradt. Ameddig csak elláttak, mindenütt jégtáblák fe­­héredtek és csak itt-ott csillant meg a szürkés-fekete víz. — Egyáltalán nem támadásra alkalmas terep — bírált megszo­kottan magában az őrnagy, de nyomban helyreigazította magát. — De most életmentésről van s­zó. Ezután mégegyszer áttekintet­te a vizet és kézzel mutatta az irányt.­­ — Induljunk! Már harmadszor indultak visz­­sza a szigetre jégtáblák között kacskaringózva, amikor egy ha­talmas jégtábla elzárta előttük az utat. Önkéntelenül megálltak, de ekkor már tudták, hogy em­berek várják őket kétségbeeset­ten, roskadozó háztetőkön. Egy­másra nézett a három szovjet ember. Egyakaratúan villant össze tekintetük. Olyan pillanat volt ez, amelyben a tizedes aka­rata is annyit számított, mint az őrnagyé. — Menjünk ! — mondották mindhárman. A kétéltű lassan, óvatosan­­emelte orrát a jégtábla fölé. Vezetője és a tisztek szótlanul figyelték a jégtábla túlsó szélét, amely lassan felemelkedett... Talán sikerüln­i ? Talán megbír bennünket. .. T­­bben a pillanatban hátbor­­-*-r zongató reccsenés hallat­szott, majd borzalmas csobba­­nás! A gyilkos jég felborította a járművet. . . Csak a két tisztnek sikerült megkapaszkodnia a jégtáblában. Nyikoláj Petro­vics Tulbanov ti­zedest járművestül elragadta a Duna.. . NAGY-MIKLÓS ISTVÁN Tavaszi munkák Az Ukrán SZSZK kolhozföldjein megkezdődtek a tavaszi me­zőgazdasági munkák. A Mukacsov-kerületi Benin kolhozban már bevetették az el­ső 106 hektár árpaföldet. 7. oldal A Szovjetunió hatodik ötéves tervéből Az SZKP XX. kongresszusa jóváhagyta a Szovjetunió 1950— 1960. évi hatodik népgazdaság fejlesztési tervének irányelveit. A hatodik ötéves terv a Szovjetunió népgazdaságának, első­sorban a szocialista gazdaság alapjának, a nehéziparnak újabb hatalmas fejlődését irányozza elő. A terv teljesítése biztosítja a Szovjetunió gazdaságának további felvirágzását, a népjólét jelen­tős emelését és a kultúra fejlődését. SZOCIAU5 EI KULTURÁLIS BERUHÁZÁSOK Az atomellenőr A távolkeleti iparvállalatok korszerű gépeket és készüléke­ket kapnak. A habarovszki hajó­javító üzemben új készüléket használnak a hegesztési munkák minőségének ellenőrzéséhez: úgynevezett gamma-hibavizsgá­lót, amely a rádióaktív kobalt­­sugarainak segítségével átvilá­gítja a hegesztési varratokat. Ré­gebben a varratokat csak a ka­zán kipróbálásánál ellenőrizték,­­és csak azután javították ki a felfedezett hibákat. Az új készü­lék segítségével mindezt gyor­sabban és egész pontosan elvé­gezhetik. A gamma-hibavizsgá­lókat az amuri hajózási vállalat valamennyi javítóüzemében be­vezetik. IUj malomkombinát Tulában nemrég új malomkom­binátot helyeztek üzembe, amely­nek kapacitása akkora, hogy az egész tulai terület lakosságát el­láthatja. A kombinát óriási épü­letében elevátor, malom és kész­­árúraktár van. Valamennyit kor­szerű mechanizmusokkal látták el, amelyek automatikus vezérlésű­ek. A gabona a tárolóból a feldol­gozó üzembe kerül. Itt megtisz­títják a szennyeződésektől, meleg vízzel megmossák és nedvesség­­tartalmát a szükséges mértékre emelik, a gabona héja megduzzad és már az őrlés előtt az első hen­gerlésnél elválik a fehérjétől, ami javítja a liszt minőségét. A gabo­na egy darabig vasbeton tárolók­ban marad, ahonnan őrlésre kerül. Itt hántolják, őrölik és osztályoz­zák, majd a kész lisztet automata berendezések lemérik, zsákokba töltik és a zsákokat gépek bevarr­ják. A kombinát mellett most épül a kombinált takarmány­üzem, amelynek termelése napi 150 tonna lesz. A Donyec-medence legnagyobb hőerőműve Az Észak-Donyec partján épül a Donyec-medence egyik legna­gyobb hőerőműve, a vorosi Nov­­grádi. Az építők rövid idő alatt előké­­szítették a termelési bázisú üzembe helyezték a betongyárat, a vasbeton épületelemeket készí­tő ipartelepet, a műhelyeket. Csasztje falu mellett csinos lakó­telep épült egy és kétemeletes há­zakból. Az erőmű főépülete már majd­nem teljesen kész van. A téglafa­lazás helyett nagymértékben hasz­náltak vasbeton épületelemeket, miáltal a munka üteme megkét­szereződött. „Teljes gőzzel” folyik a berendezés szerelése. A szerelő­­munkások elhatározták, hogy a kitűzött idő előtt felállítják a nagyteljesítményű első kazánt és az első turbogenerátort. Ennek ér­dekében előzőleg nagy szerelvé­nyekké állítják össze a géprésze­ket és csak azután rakják a he­lyükre. Egyidejűleg épül a szivattyúte­lep is. Megkezdték a folyó medré­nek elzárásához az előkészülete­ket. A gát két és fél méterrel emeli a Donyec szintjét. Az épí­tők minden képességüket latba­­vetik, hogy a hőerőmű első egysé­­gét már ez év harmadik negyed­évében üzembe helyezzék. Karm­sxel-kokillagép A Kazahsztánban lévő mamljuti javító üzem nagymennyiségű cso­­roszlyakúpot készít a tárcsás ve­tőgépekhez. Ezeket a géprészeket még nemrégiben is földformákba öntötték, de így az alkatrész alak­ja sokszor nem volt megfelelő és gyakran további hőkezelésre volt szükség. Az üzem egyik idős ész­­szerűsítője, Akszel Lajusz karusz­­szel-típusú kokillagépet szerkesz­tett a kúpok öntéséhez. A gépré­szek ennek az eljárásnál megfele­lő pontosak, úgyhogy további hő­­skezelésre nincs szükség. Az új gép segítségével két ember nyolc óra alatt 3200 csoroszlyakúpot készít. Ekkora mennyiséghez a régebbi eljárással nyolc munkás kellett volna. Emellett a gép egytized akkora helyet foglal el, mint a kézi formázású öntőszek­­rények 1milliárd rubelben. A képen: A szovjet állam szociális és kulturális beruházásai (milliárd rubelekben).

Next