Fejér Megyei Hirlap, 1956. április (1. évfolyam, 79-103. szám)
1956-04-04 / 81. szám
SZÉP SZABADSÁG! TÁVOL A HÁZÁTÓL Puhán, nesztelenül, nagy pelyhekben hullott a hó. A hatalmas kert még téli álmát aludta. Micsurin csodálatos gyümölcsfái — amit még saját kezével ültetett, nemesített — fázósan burkolóztak a természetadta fehér dumába. Tél volt. Igazi, kemény, oosz tél. Még alig pirkadt, de a kert végében húzódó nemzetközi diákszálló néhány ablakából már világosság szűrődött ki. A magyar diákok ébredtek ma ilyen korán. Izgatottan csavargatták a rádió gombját, keresgéltek a sok állomás között... néhány susogó hang, búgás, majd tisztán hallatszottak a Rákóczi induló oly kedves, szívet melegítő dallamai. A hangok mind erősebben zengtek, hullámzottak, daloltak. Már hallani lehetett a felvonulók lépteinek zaját, az éljenzést, a sok tapsot, a díszszázad gyalogságának, légvédelmijeinek, páncélosainak tisztelgését... most a honvédelmi miniszter beszél. . . „Üdvözlöm repülőinket hazánk felszabadulásának nagy ünnepén...“ E nap — a Micsurinszki Agráregyetemen — igen nehezen múlt el. A magyar diákok legszívesebben húzták volna az óra mutatóit, hogy mielőbb este legyen, 1950. április 4-éjének estéje, az első felszabadulási ünnep, amit kilenc magyar ösztöndíjas a nagy Szovjetunióban tölt. Ezen az estén ők adtak műsort az egyetem több mint ezer növendékének. Annyit tudtak, hogy készülnek valamivel szovjet, román, lengyel évfolyamtársaik is, de hogy mivel, azt nem. Titok — mondták kérdezősködéseikre, így hát türelmesen vártak, próbáltak, hallgatták egymás műsorszámait, amikor egy órával a kezdés előtt Novikov Vologya kopogtatott az öltöző ajtaján. — Ha megengeditek, szeretnék én is — s itt zavartan hümmögött, nem találta a kellő magyar kifejezést — adni nektek valami, ünnepeteken, — mondta végülis csaknem hibátlanul. „Én jártam Magyarország három évig. Tanultam sokat a ti vendégszerető népetek, s most erről akarok beszélni . ...Vérünk nem hiába omlott a tiétek... a magyarok földjén. Vérünkből és sok száz meghalt katonátok véréből új emberek születtek... az új Magyarország minden nehézséget legyőző emberei..." A magyar fiúk összenéztek, majd szinte egyszerre rohantak Vologyához — a szovjet hadsereg többszörösen kitüntetett századosához — kapták karjukba, pörgették meg többször hurrázva a levegőben. Pár perc múlva grúz, lengyel, albán lányokból, fiúkból álló csoport érkezett a magyar fiúkhoz. Szása — a rangidős harmónikás — a középre állt, s szédületes iramú csárdásba kezdett. — „Ég a kunyhó, ropog a nád, szorítsd hozzád ezt a barnát“ — dúdolta a jókedvű társaság. S olyan frissen „ropogósan“ járták a magyar csárdást — majd a kállai kettőst, a csűrdöngölőst, hogy bármelyik hazai népi tánccsoportnak a becsületére vált volna. Még alig pihenték ki a táncosok a siker okozta sok újrát — a magyar fiúk ugyanis szűnni nem akaró lelkesedéssel biztatták, újráztatták őket — Nyina Kuszidi állt a „bíráló bizottság“ elé. — Most szeretném, ha engem hallgatnátok meg, az első évfolyamos szovjet lányok nevében — kérte kicsit szégyenlősen. Hangja remegett, s kezében alig észrevehetően táncolt a papír, amikor középre állt. — „A szabadsághoz“, író, Petőfi Sándor — mondta erősen szlávos akcentussal — magyarul: „Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rádepedve“. Nem igaz, hogy valóság, álom! Ez már sok! Egy ünnepen ennyi kedves, drága meglepetés! Az arcokon a meghatódottság, a szemekben az öröm könnye fénylett. Nyina, a kis szöszke Nyina, vajon hány éjszakán át mondogatta a vers sorait amíg megtanulta. A vers tanulásra nem kérte senki, — mint ahogyan az egyetemen tanuló sok nyelvű nép fiait egyet sem. S mégis megtették. Megtették abból a mély, őszinte igaz barátságból, amire csak azok képesek, akiket az elvtársi szeretet melege fűt. Az egyetem énekkara magyar dalokkal készült április 4-re. Eduard Tarahov, a már akkor neves szovjet zeneszerző tanította be. Még az ősz elején — titokban lekottázta a fiúk dalolgatását, s most ennek alapján — megszerezve a szöveget is, — önálló magyar műsort énekelt az énekkar. Az ünnepség végén a szovjet pionírok léptek a magyar fiúkhoz. — Hazátok, felszabadulástok ünnepén, az elsőn, amit nálunk töltöttetek — mondták kórusban érezzétek magatokat úgy, mint otthon. ★ Hat év múlt el már azóta. De Süle László volt szovjet ösztöndíjas, a megyei pártbizottság munkatársa — a kilenc magyar diák egyike — most is úgy emlékszik vissza, mintha ma történne. Az első nemzetközi április 4-e, távol a hazától — s mégis otthon — kitörölhetetlenül a szívébe vésődött . . . Kecsmár Margit Az utolsó métereket már szinte futva tette meg, s úgy robbant be a kis, kertes ház ajtaján, mint akit korbáccsal kergetnek. Az indulat gyürközött benne, taszította, lökte előre, hogy majd széjjel szakadt. Arca piros volt, s a koratavaszi napfénytől, meg az erőltetett ütemű lépésektől szakadt róla a víz. — Apám!::. Én::: én , s : nem dolgozom a Szerszámgépgyárban tovább ! : : . Kérd ki a munkakönyvem ! : : . — Megállt a szoba közepén, szemben az apjával, s fújt, mint a haragos bika. — Törjön le a lábam, ha még egyszer is bemegyek közéjük : : •.! !— Ülj csak le te gyerek, mert ebből így kettőt sem értek — állt fel az asztal mellől az apja. — Beszélj értelmesen. Mit jelent ez? — Értelmesen? Jó! Bementem a gyárba, mint rendesen . ? : Kezdeném a műszakot, de jön a művezető, hogy menjek termelési értekezletre. Jól van. Összegyűlünk . . . Mielőtt a mérnök elvtárs egyet is szólna, három ember érkezik a forgácsolóktól, azt mondják itt akarnak lenni, ha megengedjük, mert őket bizony az esztergályosok, a marósok, meg a fúrósok, egyszóval az egész forgácsoló üzem küldte. Kérdi Szalóki elvtárs — a mérnök — mi ügyben? Azt válaszolják: beszélni akarnak velünk, mert mostanában sok fehérselejtes öntvényt szállítunk nekik. Beszélni akarnak velünk, hogy javítsunk a munkánkon, mert nem képesek teljesíteni a tervet és éppen ezért keresni sem tudnak . . . No, ami ezután erre jött ! Megindult a vita körülöttem az öntők, a formázók, a segédmunkások közt. Mindjárt kis csoportok alakultak, aztán egyszerre csak azt veszem észre, hogy mindenki énrám mutogat, mindenki engem figyel. Alig múlik el egypár lélegzetvételnyi idő, a pusmogásból olyan támadás kerekedett ki ellenem, hogy kapkodhattam a fejem. Hogy én miattam selejtesek az öntvények, hogy én miattam kell most ezt a szégyent elviselniök. Mert a magas százalékot hajszolom, hogy első lehessek, mert fütyülök a minőségre, elhagyok műveleteket, nem tartom a technológiai utasításokat... Hát ezt mondták nekem...! És apám képzeld csak... nem állt ki senki mellettem. Senki! Bezzeg amikor a háromszáz, négyszáz körül jártam, akkor örültek akkor dicsértek... Hát én nem szóltam egy szót sem, sarkon fordultam és jöttem. Az ajtóból kiáltottam még vissza rájuk: „Törjön ki a lábam, ha még egyszer átlépem a gyárkaput...” Nos, apám nem akarom, hogy kitörjön a lábam! Menjen tüstént a gyárba, aztán kérje ki a könyvem... Az apja — idősebb Somogyi Pál — nem felelt mindjárt. Szürkébe világosodott gyér haján kétszer-háromszor végigsimított a tenyerével, rágta magában a szavakat, hogy még a szája széle is mozgott hozzá és csendben gondolkodott. Fiának ez a váratlan dolga úgy felkavarta belsejét, hogy percekig tartott, míg csillapodott. Soká szólt: — Szóval, a könyvedet mondod Pali...? Hát... bemehetek érte, ha úgy akarod. Te tudod mit csinálsz, hiszen elég régen benőtt már a fejed lágya- Hanem... nincs-e mégis csak igazuk a műhelybelieknek? Mi? Talán várni kellene... amíg csillapodsz. Nem? Megsértődtél... Hogy a fia nem felelt, lassan a szekrényhez lépett a nagykabátjáért. Mikor kivette, úgy tett, mint aki a pilléket bolyhozza lefelé, miközben kissé féloldalasan a széken ülőre nézett és tovább beszélt: — Mondom, kihozhatom. Mert... mi is neked az a munkakönyv...? Ma idemész vele, holnap oda. Jó szakmunkás vagy. Örömmel vesznek fel mindenütt. Az én időmben bizony még ez becsület kérdése volt. Az volt a jó munkás, legalábbis egyfelől, aki csak egyszer látta a könyvét... Mikor beadta. Negyven-ötven évig egy helyen dolgozni... Magam is úgy indultam annak idején, hogy az Izzóban dolgozok, amíg élek.... Nem én tehettem arról, hogy 15—20 helyen is meg kellett fordulnom... Mikor ilyen fiatal voltam, mint te, az emberek nem igen kérték a könyvüket akármilyen nehéz is volt az életük... örültek, ha dolgozhattak. Olyan munkanélküliség volt... — Tudom én azt apám, hogy mi volt akkor, hiszen tanultam — csapott fel a fiúban az indulat szikrája. — Most más világ van. Új világ. Hagyjon engem békén a múltjával! *y- Te...! Hallod-e, fiam! Az apáddal beszélsz! Meghallgass, mert...! — Az öreg kiegyenesedett, a székkarjára dobta a kabátot, s olyan villámló szemekkel nézett a fiúra, hogy az behúzta nyakát és zavartan elfordult. Percnyi szünet állt be, aztán az apa ismét halk, öregesen megfontolt szavakkal beszélni kezdett: __ If egyek a könyvedért fiam, a hogyne mennék, hiszen... te tudod, mit akarsz. De előbb azért hadd mondom mégs ezt el... Életemnek erről a szakaszáról még soha nem beszéltem,neked... Tudod, fiatalkoromban is kis, Vámház-téri csibész voltam.Majdnem rongyos és mindig éhes. "A vásárcsarnoktól a Fenyves áru- Iházig, a Dunaparton a mai Petőfi hídtól a Lánchídig húzódott a gyermekkori álmaim birodalma, főéletem első küzdőtere. Kergetett tengeri csarnoki altiszt, iskolai spedellus, köztisztasági őr, minden rendű és rangú hatóság. Rongylabdáimmal betörtem az ablakok 5 hát és az erősebb gyerekek be- törték az orromat. Káposztasejttel rakott kocsik tetejéről, bakjáéról sokszoknyás parasztasszonyok f fenyegettek és koldusok űztekvastag kampósbotokkal... Amikor gondolálthajú nagyságok telt ceki kerekkel léptek ki a kapun, kínálkozva szólítottam meg őket:— tessék mondani, — ne segítések? — Sokszor volt biztató aválasz és sokszor kaptam két filérért a kezembe, meg egy barackot a fejemre, amikor lihegve,izzadva minden erőmet összeszedve elcipeltem a szatyrokat, ígynőttem. Már meglett fiatalember , voltam, mint te most, de nemkaptam sehol munkát, hiába kerestem. Cipeltem a cekkereket, s a pirossapkás hordárok átkoztak, mert csonkítottam kenyerüket... .Évekig hordtam rendszeresen bizonyos Kaposváryné után a hetinagybevásárlásait, mikor megsajnálva férje révén „beprotezsált“ az Egyesült Izzóba. Ez 1929-ben, úgy május közepén történt. Az üzemfenntartókhoz dugtak be, tedd ide, vidd el munkákra. Akármilyen keveset kerestem, de legalább rendszeresen, és legalább emberek közé, gépek közé kerültem... Úgy szerettem én ott, hogy azt ki sem tudom mondani... Volt ott minden: esztergapad, marógép, fúrógép, satupadok, szerelőkulcsok és főleg jó emberek, munkások. „ Alig múlt el egy év, 1930. júliusában híre jött, hogy 1 600 munkást elbocsájtanak. Ekkor kezdődtek a tömeges elbocsájtások. Bezárt a Sajószentpéteri és Zagyvapálfalvi Üveggyár, a diósgyőri vasgyár csökkentette üzemét, mind több és több gyár dolgozott fél munkahéttel. Szervezkedni kezdtünk. Izzott az elkeseredés, pattanásig feszült a helyzet. Engem nem fenyegetett közvetlenül az elbocsátás veszélye,» de a m munkásszolidaritás— hiszen tudod.» Szeptember elsején az utcára mentünk tüntetni az elbocsájtások ellen, a munkanélküliség ellen.» Százezer ember 100 000 proletár!— A tüntetésből, a „sétából“ harc lett, szabályos harc a prolik és a rendőrök között. A széjjelszóródott, kardlappal, golyóval traktált tömeg egyre lelkesebben és bátrabban harcolt. A forradalmi leleményesség száz és száz bizonyítékát mutatták a proletárok. A mi csoportunk is a Városligetben öntözőtömlőket talált, amelyekkel vizet zúdítottunk a rendőrök nyaka köré. Sokan közülünk a fogház kórházában, sokan pedig a rendőrőrszobákon érték , másnap reggelt». Engem nem fogtak el, de másnap kikaptam a munkakönyvem. Valami jobboldali szocdem besúgott... Álltam a gyár előtt, kezemben a munkakönyvvel és úgy szorítottam össze az öklöm, hogy még most is belehasít a tenyerembe az érzés, ha rágondolok.» Nem kértem én a könyvem és mégis megkaptam.» Mikor beléptem a gyárba úgy adtam le a munkakönyvem, hogy többet nem akarom látni... Aztán feketelistára kerültem. Csavargás lett az életem, sehol nem dolgozhattam egy évnél tovább... Persze, mindez régen volt. Régen.. Most másképp van. Kikéred a könyved és elmész dolgozni máshová... Felvesznek, hogyne vennének.» Hiszen... a munkaidő-csökkentés és az árleszállítás a másik gyárban épp úgy megtalál, mint itt.Az apa az utolsó szavakat már olyan halkan mondta, mint akinek a torkát szorongatja valami. Hogy befejezte, felvette a székkarjára tett kabátot, aztán indult az ajtó felé. Már keze a kilincsen volt, mikor mégegyszer visszanézett a hallgatagon ülő fiúra. — Hát... szóval kikértem...?! Mi...? Mert megteszem néked... Hogyne tenném... Csak... csak az bánt... ne haragudj érte fiam, tudod, de én azt hittem, hogy te már egyhelyben dolgozol... legalább 40 évig... Vagy... vagy amíg megöregszel.Apám...?!! Várjon! — állt fel a székről a fiú. — Maradjon már... Nem kell... én... én.» nem is tudom... Tulajdonképpen... ha meggondolom... igazuk is lehet szaktársaknak... Míg beszélt elővette lódenkabátját, magára öltötte. A kertkapunál mégegyszer visszanézett az apjára. Apám! Fél óra múlva öntik a nagyszivattyúházat...! Az öreg csak nézett utána, miközben szájaszéle furcsán rángatózni kezdett. Szeméhez nyúlt, hogy keze fejével beledörzsöljön, mert úgy érezte, hogy belülről valami veszedelmesen szúrja. Keze a régimódi, drótkeretes szemüvegbe ütközött , mert szemüveget hordott... DURMITS ÁRPÁD „APÁM, KÉRD KI A MUNKAKÖNYVEM !“ -A szony, meg a gyerek... azok tudják mondani reggeltől késő estig. Marják, szapulják, hogy ő ilyen, meg olyan maradi, nem törődik a családdal. — Hát ezt érdemeltem meg öreg koromra? Ezért küszködtem negyven évig, hogy most kutyának se nézzenek — tört ki belőle a hangos zokogás. S a zajban észre sem vette, hogy a pajkos esti szellővel együtt Péter fia is belibbent az istállóba. Miért nem jön be édesapám? — szólalt meg. Síri csend, kínos hallgatás volt a válasz. Deres is várakozva fordította fejét gazdája felé. Péter közelebb ment az apjához. — Emlékszik édesapám, hogy húsz évvel ezelőtt hogy kinevetett bennünket ez az ember? Élhetetleneknek, földhözragadottaknak mondott el minket... — Engem sose — válaszolt az Öreg hidegen. — Hát azt a szégyent ki hozta ti fejünkre ott az urasági földön az első vetéskor... azóta is „lámpás" Győré maradt a család... Ez a szó nagyon mélyre hatott Győré Bálintban. Múltba révedező szemmel nézte a földet. Majd hirtelen felugrott, kezét ökölbeszorítva buggyant ki szájából a keserűség... Hát ő tette azt velünk. Neki köszönhetjük a szégyent — Neki édesapám. Megmondta nekem akkor, kukoricavetéskor, hogy ő tette arrébb a lámpást. — No fiam — fordult oda Péterhez — itt a kezem, veletek tartok. Kép a jövőből 1970 április. Nagy ünnepim készül az ország. Negyedszázada szabad a nép. Nem látott a világ még ilyen tavaszt. A Vértes tövében kígyózó tükörsima betonúton trolibusz siklik. Jobbról kertes villák hosszú sora néz farkasszemet a tovaszáguldó járművel. Balról egyetlen épülettömb körül többezer hold zöldelő vetés, szántó terpeszkedik a széles horizontig. A tavaszi napsütésben párhuzamosan futó villanyvezetékek huzaljai csillognak játszanak a friss szellővel. A csinos házakon zászlókat lenget a szél. Minden második villán különös formájú antenna mered az égnek. A televíziós készülék antennája. Most éppen riportműsor következik a vértesaljai Szabadság Földje Termelőszövetkezetből. Villanytraktor jelenik meg a képen. Középkorú férfi tartja a kormányt. Az egész ország láthatja Győre Pétert , a vértesaljai Szabadság Földje Termelőszövetkezet legjobb villanytraktor vezetőjét. Hatórás munkaideje alatt 25 hold kukoricát vetett el a felszabadulás ünnepének 25. évfordulója tiszteletére, 11 A gép méltóságteljesen halad■ előre. Talajlazítót vontat. Nem-X csak feltöri a földet, hanem mű- trágyát kever bele, majd beleteszi a magot is és simán hagyja, maga mögött két méter széles-ségben a földet. Györééknél népes család veszi-j körül a televíziós készüléket. A vidám gyerekek között ott szorong a nagyapa is... A fia, az ő fia, milyen híres is lett. Szemei előtt halványul a kép, de hallja, hogy róla beszélnek, Péterről, a legidősebb fiáról. M Esteledik. Az utcán a villany fény. A határban is tíz meg tíz fénypont közeledik, távolodik, sietnek, dolgoznak a villanytraktorok. I] Győre Bálint az ablakból nézi a mozgó fénypontokat. A legelsőre ügyel leginkább. Nézi, nézi, mint forog ügyesen a villanytraktor. S felrémlik egy pillanatra az a harmincöt évvel ezelőtt imbolygó, három viharlámpa fénye is. Harmincöt tavaszból 25 mindig hozott valami újat, szépet emberit. De leginkább az ember változott meg. Fényt vetett a homlok is... KOVÁCS MIHÁLY