Fejér Megyei Hirlap, 1956. április (1. évfolyam, 79-103. szám)

1956-04-04 / 81. szám

SZÉP SZABADSÁG! TÁVOL A HÁZÁTÓL Puhán, nesztelenül, nagy pely­­hekben hullott a hó. A hatalmas kert még téli álmát aludta. Mi­csurin csodálatos gyümölcsfái — am­it még saját kezével ültetett, nemesített — fázósan burkolóz­tak a természetadta fehér dum­­ába. Tél volt. Igazi, kemény, o­osz tél. Még alig pirkadt, de a kert végében húzódó nemzetközi diákszálló néhány ablakából már világosság szűrődött ki. A magyar diákok ébredtek ma ilyen korán. Izgatottan csavargat­ták a rádió gombját, keresgéltek a sok állomás között... néhány susogó hang, búgás, majd tisztán hallatszottak a Rákóczi induló oly kedves, szívet melegítő dalla­mai. A hangok mind erősebben zengtek, hullámzottak, daloltak. Már hallani lehetett a felvonulók lépteinek zaját, az éljenzést, a sok tapsot, a dísz­század gyalogságá­nak, légvédelmijeinek, páncélo­sainak tisztelgését... most a hon­védelmi miniszter beszél. . . „Üd­vözlöm repülőinket hazánk fel­szabadulásának nagy ünnepén...“ E nap — a Micsurinszki Agrár­egyetemen — igen nehezen múlt el. A magyar diákok legszíveseb­ben húzták volna az óra mutató­it, hogy mielőbb este legyen, 1950. április 4-éjének estéje, az első felszabadulási ünnep, amit kilenc magyar ösztöndíjas a nagy Szov­jetunióban tölt. Ezen az estén ők adtak műsort az egyetem több mint ezer nö­vendékének. Annyit tudtak, hogy készülnek valamivel szovjet, ro­mán, lengyel évfolyamtársaik is, de hogy mivel, azt nem. Titok — mondták kérdezősködéseikre, így hát türelmesen vártak, próbáltak, hallgatták egymás műsorszámait, amikor egy órával a kezdés­­ előtt Novikov Vologya kopogtatott az öltöző ajtaján. — Ha megengeditek, szeretnék én is — s itt zavartan hümmö­­gött, nem találta a kellő magyar kifejezést — adni nektek valami, ünnepeteken, — mondta végülis csaknem hibátlanul. „Én jártam Magyarország három évig. Ta­nultam sokat a ti vendégszerető népetek, s most erről akarok be­szélni . ...Vérünk nem hiába om­lott a tiétek... a magyarok föld­jén. Vérünkből és sok száz meg­halt katonátok véréből új embe­rek születtek... az új Magyar­­ország minden nehézséget legyő­ző emberei..." A magyar fiúk összenéztek, majd szinte egyszerre rohantak Vologyához — a szovjet hadsereg többszörösen kitüntetett századosához — kapták karjukba, pörgették meg többször hurrázva a levegőben. Pár perc múlva grúz, lengyel, al­bán lányokból, fiúkból álló cso­port érkezett a magyar fiúkhoz. Szása — a rangidős harmónikás — a középre állt, s szédületes iramú csárdásba kezdett. — „Ég a kunyhó, ropog a nád, szorítsd hozzád ezt a barnát“ — dúdolta a jókedvű társaság. S olyan fris­sen „ropogósan“ járták a magyar csárdást — majd a kállai kettőst, a csűrdöngölőst, hogy bármelyik hazai népi tánc­csoportnak a be­csületére vált volna. Még alig pihenték ki a tánco­sok a siker­ okozta sok újrát — a magyar fiúk ugyanis szűnni nem akaró lelkesedéssel biztatták, új­­ráztatták őket — Nyina Kuszidi állt a „bíráló bizottság“ elé. — Most szeretném, ha engem hallgatnátok meg, az első évfolya­mos szovjet lányok nevében — kérte kicsit szégyenlősen. Hangja remegett, s kezében alig észreve­hetően táncolt a papír, amikor középre állt. — „A szabadsághoz“, író, Petőfi Sándor — mondta erő­sen szlávos akcentussal — ma­gyarul: „Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rád­­epedve“. Nem igaz, hogy valóság, álom! Ez már sok! Egy ünnepen ennyi kedves, drága meglepetés! Az ar­cokon a meghatódottság, a sze­mekben az öröm könnye fénylett. Nyina, a kis szöszke Nyina, va­jon hány éjszakán át mondogatta a vers sorait amíg megtanulta. A vers tanulásra nem kérte senki, — mint ahogyan az egyetemen tanuló sok nyelvű nép fiait egyet sem. S mégis megtették. Megtet­ték abból a mély, őszinte igaz barátságból, amire csak azok ké­pesek, akiket az elvtársi szeretet melege fűt. Az egyetem énekkara magyar dalokkal készült április 4-re. Eduard Tarahov, a már akkor neves szovjet zeneszerző tanította be. Még az ősz elején — titokban lekottázta a fiúk dalolgatását, s most ennek alapján — megsze­rezve a szöveget is, — önálló ma­gyar műsort énekelt az énekkar. Az ünnepség végén a szovjet pionírok léptek a magyar fiúkhoz. — Hazátok, felszabadulástok ünnepén, az elsőn, amit nálunk töltöttetek — mondták kórusban érezzétek magatokat úgy, mint otthon. ★ Hat év múlt el már azóta. De Süle László volt szovjet ösztöndí­jas, a megyei pártbizottság mun­katársa — a kilenc magyar diák egyike — most is úgy emlékszik vissza, mintha ma történne. Az első nemzetközi április 4-e, távol a hazától — s mégis otthon — kitörölhetetlenül a szívébe vé­sődött . . . Kecsmár Margit A­z utolsó métereket már szinte futva tette meg, s úgy robbant be a kis, kertes ház ajtaján, mint akit korbáccsal ker­getnek. Az indulat gyürközött benne, taszította, lökte előre, hogy majd széjjel szakadt. Arca piros volt, s a koratavaszi napfénytől, meg az erőltetett ütemű lépések­től szakadt róla a víz. — Apám!::. Én::: én , s : nem dolgozom a Szerszámgépgyárban tovább ! : : . Kérd ki a munka­könyvem ! : : . — Megállt a szoba közepén, szemben az apjával, s fújt, mint a haragos bika. — Törjön le a lábam, ha még egy­szer is bemegyek közéjük : : •.! !— Ülj csak le te gyerek, mert ebből így kettőt sem értek — állt fel az asztal mellől az apja. — Beszélj értelmesen. Mit jelent ez? — Értelmesen? Jó! Bementem a gyárba, mint rendesen . ? : Kez­deném a műszakot, de jön a mű­vezető, hogy menjek termelési ér­tekezletre. Jól van. Összegyű­lünk . . . Mielőtt a mérnök elv­­társ egyet is szólna, három ember érkezik a forgácsolóktól, azt mondják itt akarnak lenni, ha megengedjük, mert őket bizony az esztergályosok, a marósok, meg a fúrósok, egyszóval az egész forgá­csoló üzem küldte. Kérdi Szalóki elvtárs — a mérnök — mi ügy­ben? Azt válaszolják: beszélni akarnak velünk, mert mostaná­ban sok fehérselejtes öntvényt szállítunk nekik. Beszélni akar­nak velünk, hogy javítsunk a munkánkon, mert nem képesek teljesíteni a tervet és éppen ezért keresni sem tudnak . . . No, ami ezután erre jött ! Megindult a vita körülöttem az öntők, a formázók, a segédmun­kások közt. Mindjárt kis csopor­tok alakultak, aztán egyszerre csak azt veszem észre, hogy min­denki énrám mutogat, mindenki engem figyel. Alig múlik el egy­­pár lélegzetvételnyi idő, a pusmo­gásból olyan támadás kerekedett ki ellenem, hogy kapkodhattam a fejem. Hogy én miattam selej­tesek az öntvények, hogy én mi­attam kell most ezt a szégyent elviselniök. Mert a magas száza­lékot hajszolom, hogy első lehes­sek, mert fütyülök a minőségre, elhagyok műveleteket, nem tar­tom a technológiai utasításokat... Hát ezt mondták nekem...! És apám képzeld csak... nem állt ki senki mellettem. Senki! Bezzeg amikor a háromszáz, négyszáz kö­rül jártam, akkor­ örültek akkor dicsértek... Hát én nem szóltam egy szót sem, sarkon fordultam és jöttem. Az ajtóból kiáltottam még vissza rájuk: „Törjön ki a lábam, ha még egyszer átlépem a gyár­kaput...” Nos, apám nem akarom, hogy kitörjön a lábam! Menjen tüstént a gyárba, aztán kérje ki a könyvem... A­z apja — idősebb Somogyi Pál — nem felelt mindjárt. Szürkébe világosodott gyér haján kétszer-háromszor végigsimított a tenyerével, rágta magában a sza­vakat, hogy még a szája széle is mozgott hozzá és csendben gon­dolkodott. Fiának ez a váratlan dolga úgy felkavarta belsejét, hogy percekig tartott, míg csilla­podott. Soká szólt: — Szóval, a könyvedet mondod Pali...? Hát... bemehetek érte, ha úgy akarod. Te tudod mit csinálsz, hiszen elég régen benőtt már a fejed lágya- Hanem... nincs-e mégis csak igazuk a műhelybeli­eknek? Mi? Talán várni kellene... amíg csillapodsz. Nem? Megsér­tődtél... Hogy a fia nem felelt, lassan a szekrényhez lépett a nagyka­bátjáért. Mikor kivette, úgy tett, mint aki a pilléket bolyhozza le­felé, miközben kissé féloldalasan a széken ülőre nézett és tovább beszélt: — Mondom, kihozhatom. Mert... mi is neked az a munkakönyv...? Ma idemész vele, holnap oda. Jó szakmunkás vagy. Örömmel vesz­nek fel mindenütt. Az én időm­ben bizony még ez becsület kér­dése volt. Az volt a jó munkás, legalábbis egyfelől, aki csak egy­szer látta a könyvét... Mikor be­adta. Negyven-ötven évig egy he­lyen dolgozni... Magam is úgy in­dultam annak idején, hogy az Iz­zóban dolgozok, amíg élek.... Nem én tehettem arról, hogy 15—20 helyen is meg kellett fordulnom... Mikor ilyen fiatal voltam, mint te, az emberek nem igen kérték a könyvüket akármilyen nehéz is volt az életük... örültek, ha dol­gozhattak. Olyan munkanélküli­ség volt... — Tudom én azt apám, hogy mi volt akkor, hiszen tanultam — csapott fel a fiúban az indulat szikrája. — Most más világ van. Új világ. Hagyjon engem békén a múltjával! *y- Te...! Hallod-e, fiam! Az apáddal beszélsz! Meghallgass, mert...! — Az öreg kiegyenesedett, a székkarjára dobta a kabátot, s olyan villámló szemekkel nézett a fiúra, hogy az behúzta nyakát és zavartan elfordult. Percnyi szünet állt be, aztán az apa is­mét halk, öregesen megfontolt szavakkal beszélni kezdett: __ I­f egyek a könyvedért fiam, a hogyne mennék, hi­szen... te tudod, mit akarsz. De előbb azért hadd mondom még­­s ezt el... Életemnek erről a sza­­kaszáról még soha nem beszéltem­­,neked... Tudod, fiatalkoromban is kis, Vámház-téri csibész voltam.­­Majdnem rongyos és mindig éhes. "A vásárcsarnoktól a Fenyves áru- Iházig, a Dunaparton a mai Pető­­­­­fi hídtól a Lánchídig húzódott a gyermekkori álmaim birodalma, főéletem első küzdőtere. Kergetett tengeri csarnoki altiszt, iskolai spedellus, köztisztasági őr, minden­­ rendű és rangú hatóság. Rongy­­­labdáimmal betörtem az ablakok 5 hát és az erősebb gyerekek be-­ törték az orromat. Káposztasej­­ttel rakott kocsik tetejéről, bakjá­éról sokszoknyás parasztasszonyok f fenyegettek és koldusok űztek­­vastag kampósbotokkal... Amikor gondolálthajú nagyságok telt cek­­i kerekkel léptek ki a kapun, kí­nálkozva szólítottam meg őket:­­— tessék mondani, — ne segít­ések? — Sokszor volt biztató a­­válasz és sokszor kaptam két fil­érért a kezembe, meg egy barac­­­­kot a fejemre, amikor lihegve,­­izzadva minden erőmet összeszed­­­ve elcipeltem a szatyrokat, így­­nőttem. Már meglett fiatalember , volt­am, mint te most, de nem­­kaptam sehol munkát, hiába ke­restem. Cipeltem a cekkereket, s­­ a pirossapkás hordárok átkoztak, mert csonkítottam kenyerüket... .Évekig hordtam rendszeresen bi­­­zonyos Kaposváryné után a heti­­­nagybevásárlásait, mikor megsaj­nálva férje révén „beprotezsált“ az Egyesült Izzóba. Ez 1929-ben, úgy május közepén történt. Az üzemfennta­rtókhoz dugtak be, tedd ide, vidd el munkákra. Akármilyen keveset kerestem, de legalább rendszeresen, és legalább emberek közé, gépek közé kerül­tem... Úgy szerettem én ott, hogy azt ki sem tudom mondani... Volt ott minden: esztergapad, marógép, fúrógép, satupadok, szerelőkul­csok és főleg jó emberek, mun­kások. „ Alig múlt el egy év, 1930. júli­usában híre jött, hogy 1 600 mun­kást elbocsájtanak. Ekkor kezdőd­tek a tömeges elbocsájtások. Be­zárt a Sajószentpéteri és Zagyva­­pálfalvi Üveggyár, a diósgyőri vasgyár csökkentette üzemét, mind több és több gyár dolgozott fél munkahéttel. Szervezkedni kezdtünk. Izzott az elkeseredés, pattanásig feszült a helyzet. Engem nem fenyege­tett közvetlenül az elbocsátás ve­szélye,» de a m munkásszolidaritás— hiszen tudod.» Szeptember else­jén az utcára mentünk tüntetni az elbocsájtások ellen, a munka­­nélküliség ellen.» Százezer ember 100 000 proletár!— A tüntetésből, a „sétából“ harc lett, szabályos harc a prolik és a rendőrök kö­zött. A széjjelszóródott, kardlap­pal, golyóval traktált tömeg egy­re lelkesebben és bátrabban har­colt. A forradalmi leleményesség száz és száz bizonyítékát mutat­ták a proletárok­. A mi csopor­tunk is a Városligetben öntöző­­tömlőket talált, amelyekkel vizet zúdítottunk a rendőrök nyaka köré­. Sokan közülünk a fogház kórházában, sokan pedig a rend­őrőrszobákon érték , másnap reggelt». Engem nem fogtak el, de másnap kikaptam a mun­kakönyvem. Valami jobboldali szocdem besúgott... Álltam a gyár előtt, kezemben a munkakönyv­vel és úgy szorítottam össze az öklöm, hogy még most is beleha­sít a tenyerembe az érzés, ha rá­­gondolok.» Nem kértem én a könyvem és mégis megkaptam.» Mikor beléptem a gyárba úgy ad­tam le a munkakönyvem, hogy többet nem akarom látni... Aztán feketelistára kerültem.­ Csavar­gás lett az életem, sehol nem dolgozhattam egy évnél tovább... Persze, mindez régen volt­. Ré­gen.. Most másképp van. Kiké­red a könyved és elmész dol­gozni máshová... Felvesznek, hogy­ne vennének.» Hiszen... a munka­idő-csökkentés és az árleszállítás a másik gyárban épp úgy megta­lál, mint itt.­Az apa az utolsó szavakat már olyan halkan mondta, mint aki­nek a torkát szorongatja valami. Hogy befejezte, felvette a szék­karjára tett kabátot, aztán in­dult az ajtó felé. Már keze a ki­lincsen volt, mikor mégegyszer visszanézett a hallgatagon ülő fiúra. — Hát... szóval kikértem...?! Mi...? Mert megteszem néked... Hogyne tenném... Csak... csak az bánt... ne haragudj érte fiam, tu­dod, de én azt hittem, hogy te már egyhelyben dolgozol... leg­alább 40 évig... Vagy... vagy amíg megöregszel.A­pám...?!! Várjon! — állt fel a székről a fiú. — Ma­radjon már... Nem kell... én... én.» nem is tudom... Tulajdonképpen... ha meggondolom... igazuk is lehet szaktársaknak... Míg beszélt elővette lódenka­­bátját, magára öltötte. A kertka­punál mégegyszer visszanézett az apjára. Apám! Fél óra múlva öntik a nagyszivattyúházat...! Az öreg csak nézett utána, mi­közben szájaszéle furcsán rángatózni kezdett. Szeméhez nyúlt, hogy keze fejével beledör­zsöljön, mert úgy érezte, hogy belülről valami veszedelmesen szúrja. Keze a régimódi, drótke­retes szemüvegbe ütközött , mert szemüveget hordott... DURMITS ÁRPÁD „APÁM, KÉRD KI A MUNKAKÖNYVEM !“ -A szony, meg a gyerek... azok tud­ják mondani reggeltől késő estig. Marják, szapulják, hogy ő ilyen, meg olyan maradi, nem törődik a családdal. — Hát ezt érdemeltem meg öreg koromra? Ezért küszködtem negyven évig, hogy most kutyá­nak se nézzenek — tört ki belő­le a hangos zokogás. S a zajban észre sem vette, hogy a pajkos esti szellővel együtt Péter fia is belibbent az istállóba. Miért nem jön be édes­apám? — szólalt meg. Síri csend, kínos hallgatás volt a válasz. Deres is várakozva for­dította fejét gazdája felé. Péter közelebb ment az apjához. — Emlékszik édesapám, hogy húsz évvel ezelőtt hogy kineve­tett bennünket ez az ember? Él­hetetleneknek, földhözragadot­­taknak mondott el minket... — Engem sose — válaszolt az Öreg hidegen. — Hát azt a szégyent ki hozta ti fejünkre ott az urasági földön az első vetéskor... azóta is „lám­pás" Győré maradt a család... Ez a szó nagyon mélyre hatott Győré Bálintban. Múltba révede­­ző szemmel nézte a földet. Majd hirtelen felugrott, kezét ökölbe­­szorítva buggyant ki szájából a keserűség... Hát ő tette azt ve­lünk. Neki köszönhetjük a szé­gyent — Neki édesapám. Megmondta nekem akkor, kukoricavetéskor, hogy ő tette arrébb a lámpást. — No fiam — fordult oda Pé­terhez — itt a kezem, veletek tartok. Kép a jövőből 1970 április. Nagy ünnepim ké­szül az ország. Negyedszázada szabad a nép. Nem látott­ a vi­lág még ilyen tavaszt. A Vértes tövében kígyózó tükörsima be­tonúton trolibusz siklik. Jobbról kertes villák hosszú sora néz farkasszemet a tovaszáguldó jár­művel. Balról egyetlen épület­tömb körül többezer hold zölde­­lő vetés, szántó terpeszkedik a széles horizontig. A tavaszi nap­sütésben párhuzamosan futó vil­lanyvezetékek huzaljai csillog­nak játszanak a friss szellővel. A csinos házakon zászlókat lenget a szél. Minden második villán különös formájú antenna mered az égnek. A televíziós ké­szülék antennája. Most éppen ri­portműsor következik a vértes­aljai Szabadság Földje Termelő­­szövetkezetből. Villany­traktor je­lenik meg a képen. Középkorú férfi tartja a kormányt. Az egész ország láthatja Győre Pétert , a vértesaljai Szabadság Földje Termelőszövetkezet legjobb vil­lanytraktor vezetőjét. Hatórás munkaideje alatt 25 hold kukori­cát vetett el a felszabadulás ün­nepének 25. évfordulója tisztele­tére, 11 A gép méltóságteljesen halad■ előre. Talajlazítót vontat. Nem-X csak­ feltöri a földet, hanem mű-­ trágyát kever bele, majd belete­­­szi a magot is és simán hagyja­, maga mögött két méter széles-­­ségben a földet. Györééknél népes család veszi-j körül a televíziós készüléket. A­ vidám gyerekek között ott szo­­­rong a nagyapa is... A fia, az ő­ fia, milyen híres is lett. Szemei előtt halványul a kép, de hallja,­ hogy róla beszélnek, Péterről, a legidősebb fiáról. M Esteledik. Az utcán a villany fény. A határban is tíz meg tíz fénypont közeledik, távolodik, s­ietnek, dolgoznak a villanytrak­­torok. I] Győre Bálint az ablakból nézi a mozgó fénypontokat. A legel­sőre ügyel leginkább. Nézi, nézi, mint forog ügyesen a villanytrak­tor. S felrémlik egy pillanatra az a harmincöt évvel ezelőtt imboly­gó, három viharlámpa fénye is. Harmincöt tavaszból 25 mindig hozott valami újat, szépet embe­rit. De leginkább az ember vál­tozott meg. Fényt vetett a hom­lok is... KOVÁCS MIHÁLY

Next