Fejér Megyei Hirlap, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-10 / 83. szám

t oldal t Ezekkel a szavakkal fogadott Kovács Já­nos bácsi, az n.-i Állami Gaz­daság brigádszerelője. Az idős, hatvanegynéhány éves ember ar­cán fáradt szomorúság, szemei­ben mély fájdalom tükröződött. Felesége, a tanyai gyerekek nép­szerű „Rózsi mamája” a kony­hában foglalatoskodott, de félfül­lel és egész szívvel a szobában volt. Nyilván őt is elöntötte a nagy keserűség, mert egy kiván­csi gyermekhang behallatszott a szobába: miért sír, Rózsi mama? A szürke munkaruhás brigádsze­relő pedig a sublótfiókhoz lép amelyből fényképeket szed elő. Ez itt a fiam — mutat egy fényképre fásult nyugalommal, miközben helyet foglal. — Amint látja, nyilaskeresztes ,,lovag”, ci­vilben pedig intéző volt. Éjt nap­pallá téve dolgoztam, nem ritkán éheztünk a feleségemmel, hogy tanulhasson, de... ellenem nevel­ték az iskolában... Két évig és öt hónapig voltam börtönben, de egyetlen egyszer sem látogatott meg... — Hogy miért kerültem bör­tönbe? A vád az volt ellenem, hogy sztrájkot szerveztem, de nem azért kaptam olyan sokat. Nem felejtette el az akkori „füg­getlen” és „tárgyilagos” bíróság, hogy 1919-ben vörösőr parancs­nok voltam... — Szóval ott hagytam abba, hogy egyszer sem látogatott meg a börtönben a tulajdon édes fiam. Nem. Sőt egyszer ma az édes­anyját sem ismerte meg, amikor a járási főszolgabíró lányával korzózott. Hát ilyen ember az én fiam. Attól kezdve, hogy 1926. június 30-án letartóztattak, csak egyetlen egyszer láttam. Akkor, amikor a pünkösdi királyság le­járt és félteni kellett a bőrét. Ve­lem nem is mert beszélni, talán meg sem ismert... A kisfiát hoz­ta el hozzánk, az unokámat, mert Klára — a felesége — nem akar­ta magával vinni nye­rtra... *— Abban az időben még csak hatéves volt, még iskolába sem járt a kis Janika, nem tudott semmit az életről. Elhatároztuk, hogy felneveljük, ha életben ma­radunk és... az apjáról nem szó­lünk neki semmit. Ezt a fényké­pet a feleségem rejtette el ak­kor, s amikor később — évek múlva — megmutatta, arra gon­doltam, hogy jó lesz emlékezte­tőnek. — Elhiheti, hogy szívünket­­lelkünket a kis unoka töltötte be. Óvtuk a széltől-naptól, amit tud­tunk, megadtunk neki, csakhogy egészséges, jóravaló ember vál­jék belőle. Mit össze­kilincsel­tem én azért, hogy a volt nyilas nemzetőr, a nyugatra szökött uradalmi intéző fiát felvegyék a gimnáziumba! Úgy irtóztam a dicsekvéstől világéletemben, mint az ördög a tömjénfüsttől, de még arra is képes voltam az uno­kámért, hogy az 1919-es érde­meimet előszedjem. Sikerült -e, így hát, s mi boldogok voltunk a feleségemmel... — Sopronban jutott neki hely az egyik diákotthonban, így job­bára csak vakáció idején láthat­tuk. Nem volt valami jó tanuló, de ma mégis olyan örömmel és büszkeséggel fogadtuk minden vakációban, mintha színjeles bi­zonyítványt hozott volna haza. Mérnöknek készült, s mi már ak­kor annak képzeltük, amikor még a gimnáziumot sem végezte el. __ (Csendes, megelége­dett életünket csak egy dolog zavarta meg. A fiam — tíz évi hallgatás után — leve­let írt Ausztráliából, amelyben azt követelte, hogy az unokánkat engedjük ki hozzá. Természete­sen nem sokat teketóriáztam, ha­nem megírtam neki, hogy erről ne is álmodjon már csak azért sem, mert a magyar törvények szerint nekem van jogom a gyermek felett gyámkodni. Mivel azzal érvelt levelében, hogy nem akarja béressorsiban tudni a fiát, megírtam még azt is, hogy a bé­ressorsot még ők hordták el in­nen az irhájukkal együtt és azt, hogy hol tanul a fia. — Ezt a legutóbbit már nem lett volna szabad megírni, most már tudom. Nézze meg ezeket a leveleket! Ausztráliából jött mind, az unokámnak. Ez volt a legelső. Hallgassa meg csak, ho­gyan kezdődik: „Édes, egyetlen fiacskám! Fáj­dalmas apai könnyek csurognak szemeimből, amikor tollat raga­dok. Ki tudja hányadszor fogok hozzá a levélíráshoz, amíg elju­tottam addig, hogy el is merem küldeni. Tudom, téged most úgy nevelnek otthon, hogy megvetés­sel gondolsz édesapáidra, akit a sors oly távol sodort édes szülő­földjétől. . . ... Én most igen gazdag va­gyok összegyűjtöttem néhány százezer fontot — neked. Igenis neked fiacskám, mert mindig csak rád gondoltam, mindent te­­miattad cselekedtem, amióta a sors kegyetlen szeszélye szétvá­lasztott bennünket.­ ” — Hallja, milyen gyalázatos? — szakítja félbe az olvasást az ősz nagyapa. — S én még csak egy szóval sem említettem az unokámnak, hogy miként hagy­ták el a szülei. Na, de hallgassa tovább: „Ha egy divatos ruhát látok, a legkitűnőbb angol anyagból és szabással, csak az jut eszembe: vajon az én egyetlen fiamnak jut-e ilyen? S csak az akadályoz meg abban, hogy ne vásároljak egy raktárra valót, hogy nem tudom milyen alakod van.. Megvenném a legutóbbi típusú angol, amerikai, vagy francia személygépkocsikat is neked, ha tudnám, hogy amíg ideérsz, nem avulnak el...” — Hát így csábítgatta az apja. — S ön nem próbálta felvilá­gosítani az unokáját? Ha tudtam volna, hogy ilyen leveleket kap, de hogynem szóltam volna neki. De­­hát nem tudtam, mert az uno­kám nem volt teljesen őszinte hozzám. Az apja azt írta neki, hogy ne szóljon nekem, mert én megrögzött kommunista vagyok, aki megakadályoznám az ő bol­dogulását. — És ezek a levelek hogyan kerültek önhöz? _— Éppen azt akarom elmesél­ni. Az októberi ellenforradalom alatt Sopronban volt az unokám. Mivel aggasztó hírek érkeztek mindenfelől, én is felkerekedtem, hogy haza­hozzam. Bár akkora hűtlenséget nem tételeztem vol­na fel róla, mint amilyent elkö­vetett, mégis tartottam attól, hogy belekeveredik valami tisz­tátalan ügybe. Ugyanis több nyugtalanító jellemvonást fedez­tem fel nála már annak ellenére is, hogy keveset volt itthon. Gyakran követelőzött pénzért, noha tudta, hogy nem könnyen szerzik nagyszülei a pénzt. Azon­kívül a leveleinek a hangja sem túlságosan tiszteletteljes volt. Szóval volt miért féltenem, hi­szen abban az időben a legbe­csületesebb emberek is nagy ve­szélyben forogtak, és elmentem a kollégi­umba. Két nap alatt ér­tem oda, mert rossz volt a köz­lekedés. Szinte repesett a szí­vem, amikor végre beléphettem a kapun. S ott pedig kezembe nyomtak egy koffert az unokám következő üzenetével: „Ha jön a nagyfaterom, adják át neki! Mondják meg az öregnek, hogy annyit papolt nekem a szabad­ságról, amíg megkívántam és elhatároztam, hogy azt válasz­tom. Ha akarja, küldök neki egy üveg wishkyt Ausztráliá­ból” ... — Én nem írom meg neki, de nekem valóban kipotyogtak a könnyeim, amikor ezt meghal­lottam. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem érdemes tovább élni és már arra sem lesz erőm, hogy haza menjek. Sokáig ültem ott magamban roskadva. Nem lehet azt elmondani, hogy mit érez­tem. Nem tudtam eltalálni, hogy kinek mit vétettem az életben, amiért ilyen bűnhődés jár. Még hogy a fiam megcsalt, azt meg tudtam magyarázni, ha nem is megbocsájtam­, de az unokám árulása megőrjített. Sétafoltomat felkapva élőlényt kerestem, akin bosszút állhatok. „Ki csábította el az unokámat?! — kiáltottam magamon kívül. — Hát milyen iskola ez?” S bizony jó, hogy ak­kor már magamra hagytak. Ab­ban a pillanatban minden tanárt lélekgyilkosnak tartottam, s őket okoltam a fiam és unokám áru­lásáért. Fékeveszett dühömben m.is megbosszulni valót nem ta­lálván, unokám ládáját rugdos­­tam. A vékony fenyődeszka szét­hullott és ezek a levelek hullot­tak ki belőle.:. Összeszedtem őket és hazahoztam. — Azóta a felháborodás és a harag vihara már lecsillapodott öreg, megviselt szívemben. Nem így a fájdalom. A kétszeres csa­lódás kínja már csak a sírban szűnik meg Meg akarok talán már halni? Nem. Csupán megtört már nagyon az élet és nyuga­lomba vonulok. Ez az ország már nem követel több munkát egy hatvanötéves, beteg embertől,­­ nincs már unokám, akiért meg­markoltam a kalapácsnyelet.­ • Pedig vártam, mindmáig titok­* ban reméltem, hogy hazajön! De* hát, nem jöttj9! Sokáig nem mertem megszólítani a fájdalmas emlékekbe merült tisztaszívű nagyapát. Amikor mégis úgy lát­tam hogy meg kell már törni a véget nem érő csendet, Kovács bácsi így szólt félig tréfásan, félig szomorúan: — Persze, ön unja magát, de igaza is van. Ugyan kit érdekel már egy ilyen öregember szo­morúsága? — Hogy mondhat ilyent Ko­vács bácsi! Sőt! Arra szeretném megkérni, hogy engedje megírni nekem, amit elmondott. — Megírni? Kiszerkeszteni tu újságba? Nem, azt mégsem sze­retném. Akkor olyanok is olvas­sák, akik örülnének az én ba­jomnak : : s — Megváltoztatnám a nevét, vagy nem írnám meg, hogy hől lakik! — Úgy esetleg megírhatja, hátha okulnak ebből legalább mások:«« Nagy-Miklós István „Az unokám nem jött haza..." FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Szerda, 1957. április 1­. Kibékíthetetlen ellentétek a burzsoá és szocialista ideológia között Korunkban két világrendszer — szocialista és­ kapitalista — léte­zik. A kettő közötti kölcsönös vi­szony kérdése a jelenkor egyik legégetőbb problémája. A szovjet kormány külpolitikájában szilár­dan tartja magát a szocialista és kapitalista országok békés együtt­élésének lenini elvéhez. A szovjet emberek biztosak abban, hogy a két rendszer békés gazdasági ver­senyében a szocializmus teljes győ­zelmet arat, mert számtalan előnnyel rendelkezik a kapitalis­tákkal szemben. Ez azt jelenti-e, hogy a két tár­sadalmi-gazdasági rendszer békés együttélésének elvét az ideológia területén is érvényesíthetjük? Természetesen nem. Az államok közötti viszonyokat nem szabad összekeverni ideológiai kérdések­kel. A szocialista és kapitalista rendszer békés együttélése nem zárja ki, hanem ellenkezőleg, va­lószínűvé teszi a szocialista és burzsoá ideológia harcát. De másképpen nem is lehetne. Hiszen az ideológia világnézetet, egyik vagy másik osztály esz­méjét jelenti. A szocialista ideoló­gia a munkásosztály és valameny­­nyi dolgozó érdekeit fejezi ki és védelmezi, a kapitalisták osztály­érdekeit pedig a burzsoá ideológia tartalmazza. A burzsoázia és a munkásság között nem lehetséges az osztálybéke, minthogy érdekeik gyökeresen szembenállnak egy-­­­mással. Természetes,­­hogy nem­­ lehet béke a szocialista és a­ burzsoá ideológia között sem. ...A­­ kérdés csak úgy tehető fel: bur-r­zsoá vagy szocialista ideológia? —­­ írta a XX. század elején V.I. Le­nin. — Itt nincs középút (mert az­­ emberiség semmiféle „harmadik” i­­ ideológiát nem dolgozott ki és mert általában egy osztályellenté­tektől marcangolt társadalom­ban sohasem lehet osztályonkivüli, vagy osztályok feletti ideológia.­” (Lenin összes Művei, 5. kötet, 397. oldal.).­­ A jelenlegi burzsoá ideológia reakciós, népellenes erő. A bur­zsoázia ezt az ideológiát igyek­­­­szik felhasználni annak érdeké­ben, hogy becsapja a dolgozókat, megvédje a kapitalista rendszert, eltussolja annak rákfenéit és bű­neit, s igazolja az agresszív hábo­rúkat és a gyarmati elnyomást. Az imperializmus ideológusai nem léphetnek fel nyíltan a kapitaliz­mus védelmében, mert ez a rend­szer egyáltalán nem vonzza a néptö­megeket. Ezért áldemagóg jelsza­vakat hangoztatnak, a kapitaliz­must szocializmusnak akarják áb­rázolni, stb. Céljuk, hogy elhomályosítsák a tömegek szemét, megzavarják őket s eltávolítsák a marxizmus-leninizmus eszméi­től. Ebből a szempontból rendkívül jellemző Nixon amerikai alelnök nemrég elhangzott nyilatkozata. „Bármi áron is — mondotta — hangsúlyoznunk kell egy olyan ideológiai program kidolgozását, amely meghódítja az emberi ér­telmet és szívet.” Számos pub­licista, szociológus és közgazdász munkálkodik az amerikai burzsoá­zia hasonló nézeteinek teljesítésén. Közös erőfeszítésük eredménye­képpen kialakították például a „népi kapitalizmus” míthoszát. A szerzők figyelmen kívül hagyva a legnagyobb amerikai monopóliu­mok fejlődéséről szóló tényeket, s azt, hogy ezek a monopóliá­k a munkásosztály kizsákmányolása­­ utján hatalmas haszonra esznek i­s szert, úgy beszélnek, mintha az Egyesült Államokban valamiféle­­ kapitalisták és munkások nélküli­­ „új kapitalizmus” születne. E ha­­j­zug „elmélet” rendeltetése tel­­­­jesen nyilvánvaló: népi stílusban átfesteni a kapitalista épület régi homlokzatát és a kapitalista mo­nopóliumok uralmát „szabad vi­lágként” ábrázolni. A burzsoá ideológusok kitalál­ták az úgynevezett „társadalmi rétegeződés” különleges elméletét. Az elmélet szerint az „osztály” fogalom „kiöregedett” és helyét a „rétegek” vagyis társadalmi cso­portok fogalma foglalja el. Az emberek ezekben a csoportokban egészen újszerű tulajdonságok alapján egyesülnek: szakmák, mű­veltség, társadalmi helyzet, stb. szerint. A „szerzők” itt is elfeled­keznek arról a legfontosabbról, hogy az emberek helyzetét a tár­sadalomban a termelőeszközök­höz való viszonyuk határozza meg, vagyis az, kinek a kezében vannak a gyárak, az üzemek, a földterüle­tek és a többi termelőeszközök. A „csodálatos attrakciók” ha­sonló szemfényvesztései a pur­­zsoá társadalomban nyilvánvaló célt követnek: elkendőzik a kapitalizmus élesedő osztályellentéteit és elvetik az osztályharc elméle­tét. Sz. Beucanan amerikai szo­ciológus kijelentette, hogy az Egyesült Államokban teljesen re­ménytelen dolog az osztályharc után kutatni. De akkor, hogy értsük az olyan tényeket, mint a tömeges sztráj­kok Amerikában, mint a bírósági eljárások a kommunista párt vez­­­zetői felett, mint a haladó amerikaiak „lojalitásának” ellen- ’­őrzése a kongresszus különböző bizottságaiban, stb.? Beucanan ezekről szemmel láthatólag elfe­ledkezik. Pedig, amíg a világon kizsákmányolók és kizsákmányol­tak élnek, amíg az egyik birtoká­­ban vannak a termelőeszközök, a­­ másik kénytelen áruba bocsátani munkaerejét, addig elkerülhetet­­­­len az osztályharc. S ennek egyik legfontosabb formája az ideoló­giai küzdelem,­­ amelyben kifeje­­­­zésre jutnak a szocialista és bur­zsoá ideológia kibékíthetetlen el­lentétei. A szocialista ideológia korunk legnagyobb haladó ereje, amely síkraszáll a társadalmi és nem­­zeti elnyomás minden formája el­len. Ez az eszme mélyen interr­a­­cionális és humánus. Legfőbb el­ve, hogy gondoskodik az egysze­rű emberről, alkotóerejének fej­lesztéséről. A szocialista ideológia síkraszáll a béke megvédéséért, a népek barátságáért. Az ideológia alapját a marxi-leniai elmélet ké­pezi, amely megvilágítja az embe­riség boldog jövője felé vezető utat. A szocialista ideológia, a marxi-leniai eszme hatalmas von­zóerővel rendelkezik, sokszáz mil­lió ember tudatában él A szocializmus sikerei gyűlölködést váltottak ki az imperialista burzsoázia köré­ben. Ezek a körök szakadatlanul propagandát fejtenek ki a Szov­jetunió és valamennyi népi de­mokratikus ország ellen és nem riadnak vissza semmiféle hazug­ságtól és rágalomtól sem. E csúfos propagandában a reak­ció valamennyi ideológiai erejét felsorakoztatja — a zavarodott­­fejű burzsoá újságíróktól kezdve a „szerény” professzorokig és más állami személyiségekig. A rikító újságok és terjedelmes könyvek minden lehető módon ócsárolják a marxizmus-leninizmust és igye­keznek megakadályozni a szocia­lista eszmék állandó növekvő ha­tását a tömegekre. [ ] A reakciós sajtó hiába kürtös , világgá a „nemzeti kommunizmus’5 . nézeteit Mindenki előtt világos,­­ hogy a „nemzeti kommunizmus'" , csupán az egyik olyan ellenséges nézet, amely a nemzetközi prole­­tariátus erőegyesítését igyekszik megakadályozni. A kommunista mozgalom lényegében internacio­­nális, habár a különböző országok kommunista pártjainak munka­­módszerei és formái nemzeti sa­játosságokat mutatnak. De egy­ségesek abban, hogy alapelvüket a közös ideológia és közös cél —­ a dolgozók felszabadításáért ví­vott harc — vezérli. S a jövő táv­lata is megegyezik: a kommuniz­mus felépítése. A fenti célok meg­valósítása azonban a nemzetközi proletáriátus közös erőfeszítését követeli. A nemzetközi imperializmus nem képes megbékülni azzal a ténnyel, hogy létezik egy szocia­lista tábor s ezért állandóan újabb és újabb támadásokat indít a szocializmus országai elleni Az agresszív imperialista körök nyíl­tan bujtogatnak a népi demokra­tikus országok törvényes hatalmá­nak megdöntésére és a népek ál­tal levert kapitalista rendszer visszaállítására. A magyarországi események vé­­bői arra figyelmeztetnek, hogy az ideológiai fronton rendkívül fontos az éberség. Ez a front a heves küzdelmek frontja, s éppen ezért megengedhe­tetlen a különböző burzsoá ideo­lógiák megnyilvánulása iránti bé­külékenység. Pártunk ideológiai harca min­dig engesztelhetetlenül fellépett az idegen és káros nézetek elleni­i korunkban, amikor az imperia­lizmus ádáz támadásokat vezet a kommunizmus ellen, különösen fontos a burzsoá ideológia lelep­lezése s az, hogy a népeket a kom­munizmus magasztos szellemében neveljük. N. V.

Next