Fejér Megyei Hirlap, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)
1957-04-10 / 83. szám
t oldal t Ezekkel a szavakkal fogadott Kovács János bácsi, az n.-i Állami Gazdaság brigádszerelője. Az idős, hatvanegynéhány éves ember arcán fáradt szomorúság, szemeiben mély fájdalom tükröződött. Felesége, a tanyai gyerekek népszerű „Rózsi mamája” a konyhában foglalatoskodott, de félfüllel és egész szívvel a szobában volt. Nyilván őt is elöntötte a nagy keserűség, mert egy kiváncsi gyermekhang behallatszott a szobába: miért sír, Rózsi mama? A szürke munkaruhás brigádszerelő pedig a sublótfiókhoz lép amelyből fényképeket szed elő. Ez itt a fiam — mutat egy fényképre fásult nyugalommal, miközben helyet foglal. — Amint látja, nyilaskeresztes ,,lovag”, civilben pedig intéző volt. Éjt nappallá téve dolgoztam, nem ritkán éheztünk a feleségemmel, hogy tanulhasson, de... ellenem nevelték az iskolában... Két évig és öt hónapig voltam börtönben, de egyetlen egyszer sem látogatott meg... — Hogy miért kerültem börtönbe? A vád az volt ellenem, hogy sztrájkot szerveztem, de nem azért kaptam olyan sokat. Nem felejtette el az akkori „független” és „tárgyilagos” bíróság, hogy 1919-ben vörösőr parancsnok voltam... — Szóval ott hagytam abba, hogy egyszer sem látogatott meg a börtönben a tulajdon édes fiam. Nem. Sőt egyszer ma az édesanyját sem ismerte meg, amikor a járási főszolgabíró lányával korzózott. Hát ilyen ember az én fiam. Attól kezdve, hogy 1926. június 30-án letartóztattak, csak egyetlen egyszer láttam. Akkor, amikor a pünkösdi királyság lejárt és félteni kellett a bőrét. Velem nem is mert beszélni, talán meg sem ismert... A kisfiát hozta el hozzánk, az unokámat, mert Klára — a felesége — nem akarta magával vinni nyertra... *— Abban az időben még csak hatéves volt, még iskolába sem járt a kis Janika, nem tudott semmit az életről. Elhatároztuk, hogy felneveljük, ha életben maradunk és... az apjáról nem szólünk neki semmit. Ezt a fényképet a feleségem rejtette el akkor, s amikor később — évek múlva — megmutatta, arra gondoltam, hogy jó lesz emlékeztetőnek. — Elhiheti, hogy szívünketlelkünket a kis unoka töltötte be. Óvtuk a széltől-naptól, amit tudtunk, megadtunk neki, csakhogy egészséges, jóravaló ember váljék belőle. Mit összekilincseltem én azért, hogy a volt nyilas nemzetőr, a nyugatra szökött uradalmi intéző fiát felvegyék a gimnáziumba! Úgy irtóztam a dicsekvéstől világéletemben, mint az ördög a tömjénfüsttől, de még arra is képes voltam az unokámért, hogy az 1919-es érdemeimet előszedjem. Sikerült -e, így hát, s mi boldogok voltunk a feleségemmel... — Sopronban jutott neki hely az egyik diákotthonban, így jobbára csak vakáció idején láthattuk. Nem volt valami jó tanuló, de ma mégis olyan örömmel és büszkeséggel fogadtuk minden vakációban, mintha színjeles bizonyítványt hozott volna haza. Mérnöknek készült, s mi már akkor annak képzeltük, amikor még a gimnáziumot sem végezte el. __ (Csendes, megelégedett életünket csak egy dolog zavarta meg. A fiam — tíz évi hallgatás után — levelet írt Ausztráliából, amelyben azt követelte, hogy az unokánkat engedjük ki hozzá. Természetesen nem sokat teketóriáztam, hanem megírtam neki, hogy erről ne is álmodjon már csak azért sem, mert a magyar törvények szerint nekem van jogom a gyermek felett gyámkodni. Mivel azzal érvelt levelében, hogy nem akarja béressorsiban tudni a fiát, megírtam még azt is, hogy a béressorsot még ők hordták el innen az irhájukkal együtt és azt, hogy hol tanul a fia. — Ezt a legutóbbit már nem lett volna szabad megírni, most már tudom. Nézze meg ezeket a leveleket! Ausztráliából jött mind, az unokámnak. Ez volt a legelső. Hallgassa meg csak, hogyan kezdődik: „Édes, egyetlen fiacskám! Fájdalmas apai könnyek csurognak szemeimből, amikor tollat ragadok. Ki tudja hányadszor fogok hozzá a levélíráshoz, amíg eljutottam addig, hogy el is merem küldeni. Tudom, téged most úgy nevelnek otthon, hogy megvetéssel gondolsz édesapáidra, akit a sors oly távol sodort édes szülőföldjétől. . . ... Én most igen gazdag vagyok összegyűjtöttem néhány százezer fontot — neked. Igenis neked fiacskám, mert mindig csak rád gondoltam, mindent temiattad cselekedtem, amióta a sors kegyetlen szeszélye szétválasztott bennünket. ” — Hallja, milyen gyalázatos? — szakítja félbe az olvasást az ősz nagyapa. — S én még csak egy szóval sem említettem az unokámnak, hogy miként hagyták el a szülei. Na, de hallgassa tovább: „Ha egy divatos ruhát látok, a legkitűnőbb angol anyagból és szabással, csak az jut eszembe: vajon az én egyetlen fiamnak jut-e ilyen? S csak az akadályoz meg abban, hogy ne vásároljak egy raktárra valót, hogy nem tudom milyen alakod van.. Megvenném a legutóbbi típusú angol, amerikai, vagy francia személygépkocsikat is neked, ha tudnám, hogy amíg ideérsz, nem avulnak el...” — Hát így csábítgatta az apja. — S ön nem próbálta felvilágosítani az unokáját? Ha tudtam volna, hogy ilyen leveleket kap, de hogynem szóltam volna neki. Dehát nem tudtam, mert az unokám nem volt teljesen őszinte hozzám. Az apja azt írta neki, hogy ne szóljon nekem, mert én megrögzött kommunista vagyok, aki megakadályoznám az ő boldogulását. — És ezek a levelek hogyan kerültek önhöz? _— Éppen azt akarom elmesélni. Az októberi ellenforradalom alatt Sopronban volt az unokám. Mivel aggasztó hírek érkeztek mindenfelől, én is felkerekedtem, hogy hazahozzam. Bár akkora hűtlenséget nem tételeztem volna fel róla, mint amilyent elkövetett, mégis tartottam attól, hogy belekeveredik valami tisztátalan ügybe. Ugyanis több nyugtalanító jellemvonást fedeztem fel nála már annak ellenére is, hogy keveset volt itthon. Gyakran követelőzött pénzért, noha tudta, hogy nem könnyen szerzik nagyszülei a pénzt. Azonkívül a leveleinek a hangja sem túlságosan tiszteletteljes volt. Szóval volt miért féltenem, hiszen abban az időben a legbecsületesebb emberek is nagy veszélyben forogtak, és elmentem a kollégiumba. Két nap alatt értem oda, mert rossz volt a közlekedés. Szinte repesett a szívem, amikor végre beléphettem a kapun. S ott pedig kezembe nyomtak egy koffert az unokám következő üzenetével: „Ha jön a nagyfaterom, adják át neki! Mondják meg az öregnek, hogy annyit papolt nekem a szabadságról, amíg megkívántam és elhatároztam, hogy azt választom. Ha akarja, küldök neki egy üveg wishkyt Ausztráliából” ... — Én nem írom meg neki, de nekem valóban kipotyogtak a könnyeim, amikor ezt meghallottam. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem érdemes tovább élni és már arra sem lesz erőm, hogy haza menjek. Sokáig ültem ott magamban roskadva. Nem lehet azt elmondani, hogy mit éreztem. Nem tudtam eltalálni, hogy kinek mit vétettem az életben, amiért ilyen bűnhődés jár. Még hogy a fiam megcsalt, azt meg tudtam magyarázni, ha nem is megbocsájtam, de az unokám árulása megőrjített. Sétafoltomat felkapva élőlényt kerestem, akin bosszút állhatok. „Ki csábította el az unokámat?! — kiáltottam magamon kívül. — Hát milyen iskola ez?” S bizony jó, hogy akkor már magamra hagytak. Abban a pillanatban minden tanárt lélekgyilkosnak tartottam, s őket okoltam a fiam és unokám árulásáért. Fékeveszett dühömben m.is megbosszulni valót nem találván, unokám ládáját rugdostam. A vékony fenyődeszka széthullott és ezek a levelek hullottak ki belőle.:. Összeszedtem őket és hazahoztam. — Azóta a felháborodás és a harag vihara már lecsillapodott öreg, megviselt szívemben. Nem így a fájdalom. A kétszeres csalódás kínja már csak a sírban szűnik meg Meg akarok talán már halni? Nem. Csupán megtört már nagyon az élet és nyugalomba vonulok. Ez az ország már nem követel több munkát egy hatvanötéves, beteg embertől, nincs már unokám, akiért megmarkoltam a kalapácsnyelet. • Pedig vártam, mindmáig titok* ban reméltem, hogy hazajön! De* hát, nem jöttj9! Sokáig nem mertem megszólítani a fájdalmas emlékekbe merült tisztaszívű nagyapát. Amikor mégis úgy láttam hogy meg kell már törni a véget nem érő csendet, Kovács bácsi így szólt félig tréfásan, félig szomorúan: — Persze, ön unja magát, de igaza is van. Ugyan kit érdekel már egy ilyen öregember szomorúsága? — Hogy mondhat ilyent Kovács bácsi! Sőt! Arra szeretném megkérni, hogy engedje megírni nekem, amit elmondott. — Megírni? Kiszerkeszteni tu újságba? Nem, azt mégsem szeretném. Akkor olyanok is olvassák, akik örülnének az én bajomnak : : s — Megváltoztatnám a nevét, vagy nem írnám meg, hogy hől lakik! — Úgy esetleg megírhatja, hátha okulnak ebből legalább mások:«« Nagy-Miklós István „Az unokám nem jött haza..." FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Szerda, 1957. április 1. Kibékíthetetlen ellentétek a burzsoá és szocialista ideológia között Korunkban két világrendszer — szocialista és kapitalista — létezik. A kettő közötti kölcsönös viszony kérdése a jelenkor egyik legégetőbb problémája. A szovjet kormány külpolitikájában szilárdan tartja magát a szocialista és kapitalista országok békés együttélésének lenini elvéhez. A szovjet emberek biztosak abban, hogy a két rendszer békés gazdasági versenyében a szocializmus teljes győzelmet arat, mert számtalan előnnyel rendelkezik a kapitalistákkal szemben. Ez azt jelenti-e, hogy a két társadalmi-gazdasági rendszer békés együttélésének elvét az ideológia területén is érvényesíthetjük? Természetesen nem. Az államok közötti viszonyokat nem szabad összekeverni ideológiai kérdésekkel. A szocialista és kapitalista rendszer békés együttélése nem zárja ki, hanem ellenkezőleg, valószínűvé teszi a szocialista és burzsoá ideológia harcát. De másképpen nem is lehetne. Hiszen az ideológia világnézetet, egyik vagy másik osztály eszméjét jelenti. A szocialista ideológia a munkásosztály és valamenynyi dolgozó érdekeit fejezi ki és védelmezi, a kapitalisták osztályérdekeit pedig a burzsoá ideológia tartalmazza. A burzsoázia és a munkásság között nem lehetséges az osztálybéke, minthogy érdekeik gyökeresen szembenállnak egy-mással. Természetes,hogy nem lehet béke a szocialista és a burzsoá ideológia között sem. ...A kérdés csak úgy tehető fel: bur-rzsoá vagy szocialista ideológia? — írta a XX. század elején V.I. Lenin. — Itt nincs középút (mert az emberiség semmiféle „harmadik” i ideológiát nem dolgozott ki és mert általában egy osztályellentétektől marcangolt társadalomban sohasem lehet osztályonkivüli, vagy osztályok feletti ideológia.” (Lenin összes Művei, 5. kötet, 397. oldal.). A jelenlegi burzsoá ideológia reakciós, népellenes erő. A burzsoázia ezt az ideológiát igyekszik felhasználni annak érdekében, hogy becsapja a dolgozókat, megvédje a kapitalista rendszert, eltussolja annak rákfenéit és bűneit, s igazolja az agresszív háborúkat és a gyarmati elnyomást. Az imperializmus ideológusai nem léphetnek fel nyíltan a kapitalizmus védelmében, mert ez a rendszer egyáltalán nem vonzza a néptömegeket. Ezért áldemagóg jelszavakat hangoztatnak, a kapitalizmust szocializmusnak akarják ábrázolni, stb. Céljuk, hogy elhomályosítsák a tömegek szemét, megzavarják őket s eltávolítsák a marxizmus-leninizmus eszméitől. Ebből a szempontból rendkívül jellemző Nixon amerikai alelnök nemrég elhangzott nyilatkozata. „Bármi áron is — mondotta — hangsúlyoznunk kell egy olyan ideológiai program kidolgozását, amely meghódítja az emberi értelmet és szívet.” Számos publicista, szociológus és közgazdász munkálkodik az amerikai burzsoázia hasonló nézeteinek teljesítésén. Közös erőfeszítésük eredményeképpen kialakították például a „népi kapitalizmus” míthoszát. A szerzők figyelmen kívül hagyva a legnagyobb amerikai monopóliumok fejlődéséről szóló tényeket, s azt, hogy ezek a monopóliák a munkásosztály kizsákmányolása utján hatalmas haszonra esznek is szert, úgy beszélnek, mintha az Egyesült Államokban valamiféle kapitalisták és munkások nélküli „új kapitalizmus” születne. E hajzug „elmélet” rendeltetése teljesen nyilvánvaló: népi stílusban átfesteni a kapitalista épület régi homlokzatát és a kapitalista monopóliumok uralmát „szabad világként” ábrázolni. A burzsoá ideológusok kitalálták az úgynevezett „társadalmi rétegeződés” különleges elméletét. Az elmélet szerint az „osztály” fogalom „kiöregedett” és helyét a „rétegek” vagyis társadalmi csoportok fogalma foglalja el. Az emberek ezekben a csoportokban egészen újszerű tulajdonságok alapján egyesülnek: szakmák, műveltség, társadalmi helyzet, stb. szerint. A „szerzők” itt is elfeledkeznek arról a legfontosabbról, hogy az emberek helyzetét a társadalomban a termelőeszközökhöz való viszonyuk határozza meg, vagyis az, kinek a kezében vannak a gyárak, az üzemek, a földterületek és a többi termelőeszközök. A „csodálatos attrakciók” hasonló szemfényvesztései a purzsoá társadalomban nyilvánvaló célt követnek: elkendőzik a kapitalizmus élesedő osztályellentéteit és elvetik az osztályharc elméletét. Sz. Beucanan amerikai szociológus kijelentette, hogy az Egyesült Államokban teljesen reménytelen dolog az osztályharc után kutatni. De akkor, hogy értsük az olyan tényeket, mint a tömeges sztrájkok Amerikában, mint a bírósági eljárások a kommunista párt vezzetői felett, mint a haladó amerikaiak „lojalitásának” ellen- ’őrzése a kongresszus különböző bizottságaiban, stb.? Beucanan ezekről szemmel láthatólag elfeledkezik. Pedig, amíg a világon kizsákmányolók és kizsákmányoltak élnek, amíg az egyik birtokában vannak a termelőeszközök, a másik kénytelen áruba bocsátani munkaerejét, addig elkerülhetetlen az osztályharc. S ennek egyik legfontosabb formája az ideológiai küzdelem, amelyben kifejezésre jutnak a szocialista és burzsoá ideológia kibékíthetetlen ellentétei. A szocialista ideológia korunk legnagyobb haladó ereje, amely síkraszáll a társadalmi és nemzeti elnyomás minden formája ellen. Ez az eszme mélyen interracionális és humánus. Legfőbb elve, hogy gondoskodik az egyszerű emberről, alkotóerejének fejlesztéséről. A szocialista ideológia síkraszáll a béke megvédéséért, a népek barátságáért. Az ideológia alapját a marxi-leniai elmélet képezi, amely megvilágítja az emberiség boldog jövője felé vezető utat. A szocialista ideológia, a marxi-leniai eszme hatalmas vonzóerővel rendelkezik, sokszáz millió ember tudatában él A szocializmus sikerei gyűlölködést váltottak ki az imperialista burzsoázia körében. Ezek a körök szakadatlanul propagandát fejtenek ki a Szovjetunió és valamennyi népi demokratikus ország ellen és nem riadnak vissza semmiféle hazugságtól és rágalomtól sem. E csúfos propagandában a reakció valamennyi ideológiai erejét felsorakoztatja — a zavarodottfejű burzsoá újságíróktól kezdve a „szerény” professzorokig és más állami személyiségekig. A rikító újságok és terjedelmes könyvek minden lehető módon ócsárolják a marxizmus-leninizmust és igyekeznek megakadályozni a szocialista eszmék állandó növekvő hatását a tömegekre. [ ] A reakciós sajtó hiába kürtös , világgá a „nemzeti kommunizmus’5 . nézeteit Mindenki előtt világos, hogy a „nemzeti kommunizmus'" , csupán az egyik olyan ellenséges nézet, amely a nemzetközi proletariátus erőegyesítését igyekszik megakadályozni. A kommunista mozgalom lényegében internacionális, habár a különböző országok kommunista pártjainak munkamódszerei és formái nemzeti sajátosságokat mutatnak. De egységesek abban, hogy alapelvüket a közös ideológia és közös cél — a dolgozók felszabadításáért vívott harc — vezérli. S a jövő távlata is megegyezik: a kommunizmus felépítése. A fenti célok megvalósítása azonban a nemzetközi proletáriátus közös erőfeszítését követeli. A nemzetközi imperializmus nem képes megbékülni azzal a ténnyel, hogy létezik egy szocialista tábor s ezért állandóan újabb és újabb támadásokat indít a szocializmus országai elleni Az agresszív imperialista körök nyíltan bujtogatnak a népi demokratikus országok törvényes hatalmának megdöntésére és a népek által levert kapitalista rendszer visszaállítására. A magyarországi események vébői arra figyelmeztetnek, hogy az ideológiai fronton rendkívül fontos az éberség. Ez a front a heves küzdelmek frontja, s éppen ezért megengedhetetlen a különböző burzsoá ideológiák megnyilvánulása iránti békülékenység. Pártunk ideológiai harca mindig engesztelhetetlenül fellépett az idegen és káros nézetek ellenii korunkban, amikor az imperializmus ádáz támadásokat vezet a kommunizmus ellen, különösen fontos a burzsoá ideológia leleplezése s az, hogy a népeket a kommunizmus magasztos szellemében neveljük. N. V.