Fejér Megyei Hirlap, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-01 / 128. szám

b­ej&i Tgmmfifei AZ MSZMP MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TAN­ÁCS LAPJA III. ÉVFOLYAM, 128. SZÁM. ARA: 60 FILLÉR. VASÁRNAP, 1958. JÚNIUS 1. Ülést tartott a megyei pártbizottság A Magyar Szocialista Mun­káspárt Fejér megyei Bizott­sága május 31-én Székesfehér­várott kibővített Ülést tartott. Az ülésen — amelyen részt vett Somogyi Miklós elvtárs, a Po­litikai Bizottság tagja is — a pártbizottsági tagokon kívül jelen voltak a megyei párt ál­lami és tömegszervezeti veze­tői. Az ülést Hankó János elv­­társ, a Megyei Pártvégrehajtó Bizottság tagja nyitotta meg, majd Gyenge Károly elvtárs, a megyei pártbizottság titkár­helyettese ismertette a Köz­ponti Bizottságnak „A falusi helyzetről, s a falusi politikai munka megjavításáról” ho­zott határozatát, valamint az ebből adódó megyei feladato­kat. Ezután került sor a határo­zati javaslat előterjesztésére, amelyet vita követett. Felújítások, új berendezések 25 000 kiló hulladékanyagból A sztálinvárosi Martin Acélmű hulladékterére naponta több va­gon ócskavas és vashulladék ér­kezik beolvasztásra. A martin gépészet lakatosai és szerelői ezt a helyzetüket jól kihasználják. Tonnaszámra szedik ki a „hul­ladékból” a még felhasznál­ható vaslemezeket, gömb-, szög- és U-vasakat, csöveket és azokat a gépek karbantar­tásánál és a felújításoknál felhasználják. Szokássá vált már náluk, hogy előbb a „hulladék”, s azután az új anyag. A „Vörös Csillag” brigád tag­jai külön füzetben jegyzik is a felhasznált hulladékokat. Szállí­tószalagokat javítanak vele, do­­lomit-őrlőgépet készítenek belőle, csapágyvédőket és új markolókat gyártanak hulladékok felhaszná­lásával. A „Vörös Csillag” brigád az év eleje óta már 13—14.000 kiló hulladékot használt fel különböző munkáihoz. A „November 7” brigád darúla­­katosai négy darujavítást végez­tek az év eleje óta még használ­ható hulladékokkal, amelyek mennyisége eléri a 10—11.000 ki­lót. A „Petőfi” brigád viszont a még használható villamossági be­rendezéseket építi be. A „Vörös Csillag” és a „No­vember 7” brigád az év eleje óta kb. 25.000 kiló használt lemezt és egyéb vasat dolgozott be az év eleje óta végzett felújításai so­rán. A „Vörös Csillag” ifjúsági bri­gád takarékos munkájával a Dunai Vasmű KISZ-brigádjai kö­zött az első helyre került. Kócos,­­zöghajú kis­lányként, láttam utoljá­ra, vagy 15 évvel ez­előtt. A rongybabája még megvolt otthon a sublói fiókban, de már csak akkor vette elő, hogyha holt fáradtan, arcán az intézőnő pofon­jának tüzével tért haza a dohos, sötét cseléd­lakásba, s a szívét na­gyon összeszorította a keserűség. Ilyenkor lop­va kivitte a babát a pa­tak partjára, ahol nem is olyan régen még paj­tásaival sok szép játék­nak volt részese , és az ölébe fogva ringatta, becézgette, és panasz­kodott iski, sírt vég­telen szomorúsággal, ahogy csak egy 15 éves gyereklány tud sírni, ha álmaiban, s a világ­ban csalódott. Nagyon szeretett vol­na tanítónő lenni, de­ a szegénység törvénye őt — négy gyermek közül a legnagyobbat — tanu­lás helyett munkába parancsolta, s most úgy érezte, hogy meg kell halnia az úri házban szobalányként... És így hagytam ott őt 15 évvel ezelőtt szöghajával, szo­morúságával, könnye­s szemével és rongybabá­jával a patakparti fűz­fák alatt. Emlékezetem­ben már-már elfedte alakját végleg a múló évek opálos messzesége. De Vannak az életben csodálatos, véletlenek­nek tűnő meglepetések! Úgy történt, hogy né­hány hónappal ezelőtt a Szeged felé robogó gyorsvonaton utaztam. A nyitott ablakon be­áradó illatos, üde levegő jóízű álomba ringatott, s mire felébredtem, csi­nos, szőke fiatalasszonyt pillantottam meg a szemközti padon. Mel­lette aranyhajú, rózsa­szín arcú kislánya aludt, kényelmesen végignyúj­tózkodva a bőrülésen. Egymásba kapcsolódott a tekintetünk, s éreztük, hogy mindkettőnkön za­­vartság uralkodik el. Az első pillanatban bizo­nyos voltam már, hogy valahonnan ismerem ezt­­ a kedves fiatal­asszonyt, s láttam, ő is így lehet velem. Egy ideig néztem kifelé az ablakon és gondol­kodtam. S egyszercsak tiszta, kristályos csillo­gással megjelentek az emlékek. A szöghajú és szomorúszemű kis­lány, amint éppen a hisztériázó intézőnő po­fozza sápadt arcát és szidja őt becsmérlő, tiszteletlen szavakkal. — Julika! — szólítot­tam meg visszafojtott, izgatott kiáltással. Elő­ször tágra nyitott szem­mel nézett rám, s a kö­vetkező pillanatban ő is a nevemet kiáltotta. Nem győztünk felelni egymás kérdéseire. Beszélgettünk. A fel­­szabadulás után még­iscsak megvalósult félt­­ve őrzött álma: tanító­nő lehetett. S most ab­ban a faluban tanít, ahol ő legtöbbször ke­nyéren és vöröshagy­mán, sóba-vízbe leve­sen, százszor és száz­szor megéhezve hall­gatta az iskola pad­jai között a tudomány igéit. S ma már termé­szetesnek veszi mind­ezt. Sokat, nagyon sokat beszélgettünk az utolsó találkozás óta eletett évekről. Sokat nevet­géltünk, majd pedig elszomorodtunk egy-egy fájó emléktől. Közben a kislány is felébredt, s értelmével, okosságá­val és bátorságával, életrevaló aranyos te­­remtésként ismerhettem meg... Farkas Lajos MULT ES­­JELEN Kínai és koreai vendégek Sztálinvárosban A művelődésügyi minisztérium egyházügyi hivatala vendégei­ként hazánkban tartózkodó kí­nai egyházügyi hivatal háromta­gú küldöttsége Ho Csen-Hszian elnök vezetésével pénteken Sztá­­linvárosba látogatott. A sztálin­városi tanácsházán Sófalvi Ist­ván elnökhelyettes üdvözölte a kínai vendégeket és ismertette előttük a nyolcadik éves város fejlődését. Később rövid gyár­­látogatás után számos művelő­dési és egészségügyi intézményt is megtekintettek. Búcsúzáskor Ho Csen-Hszian elnök megállapí­totta, hogy a magyar és kínai nép közös célokért, az emberek mil­lióinak boldogabb jövőjéért egye­nes úton halad előre. Sztálinvá­­rosban is örömmel látták az em­berről való gondoskodást, a böl­csődétől kezdve a művelődési házig és a filmszínházig. — A jövő azoké a fiatal em­berpalántáké, akiket oly szép környezetben a bölcsődékben, óvodákban és az úttörő foglalko­záson láttunk. A mi boldog jele­nünkért és az ő még boldogabb jövőjükért kell még szorosabban összefogni a békeszerető milliók­nak—mondotta Ho Csen-Hszian, a kínai egyházügyi hivatal elnöke. A lány­tan­ácsok megalakulásáról tartottak elő­zetes megbeszélést a KISZ megyebizottságán a nőtanács, a Vöröskereszt, a társadalmi szervek, a fiatalok képviselői, a KISZ megyebizottság leány­felelősével és a KISZ központ leánytanácsának egyik tagjá­val, akikkel megvitatták az alapszervezetekben dolgozó lánykoszorúk működésének fő pontjait a járási és a megyei leánytanácsok megalakulásá­nak előfeltételeit. A tartalomból: A béke kevetei közön Velittasky Látzzló a tanító Családi körben Rádióműsor A gyermekváros már épülő Fejér megyei óvo­dáspavilonjának építkezési költségeire a héten két hely­helyről érkezett pénz. 500 fo­rintot küldött a szabadhídvégi nőtanács és 1000 forintot a baracs-apátszállási nőtanács. Mindkét szervezet asszonyai­nak a megyei nőtanács nevé­ben szívből jövő köszönetet mondunk adományukért. ABC StásziMink a­ ­gyerekek virágjától ékes az iskola, s az asztalon ott díszeleg, az ajándék. A nőtanács, a KISZ, a szakszervezet, a szülői munkaközösség nyújtotta át, s a délutáni ünnepségen kitün­tetést, jutalmat osztottak: népköztársaságunk kitüntetését, jutalmát Az állam, a társadalom ünnepli a nevelőket. Nemes, magasztos munka a pedagógusoké: értelemmel tölteni meg a gyermek fejét, érzést plántálni szívébe. Ez a vágy ég a pe­dagógus társadalomban időtlen idők óta. Széchenyi Istvánig és utána is sok-sok pedagógus álmodozott a „kiművelt emberfők so­kaságáról”. A kiművelt emberfők sokaságáért harcoltak, küzdöttek a magyar társadalom legjobbjai, köztük a pedagógusok is, de meg­teremteni csak azután lehetett, mikor a szovjet katonák felszaba­dító harca porba döntötte a népre béklyóként nehezedő úri rendet, s a munkásosztály vette át a hatalmat. S hiába titulálták néptanító­nak az elemi iskolák pedagógusait, a szó igaz értelmében a nép tanítójává csak 1945 után vált a tanító, a tanár, a pedagógus. Az­előtt csak a nép egyes rétegeihez juthatott el szám, hiszen az is­kola csak a felszabadulás után nyílt és nyílhatott meg mindenki számára. Tizenhárom év óta teszi lehetővé a törvény, a munkás­­oszály hatalma, hogy a kiművelt emberfők sokaságába a dolgozó nép is beletartozzon.­­­Nem kell már félteni a nevelőnek a növendéket az élettől,­­ attól, hogy diplomával a kezében havat kell söpörnie, az inségkonyhára járnia.. Tizenhárom éve biztos a nevelő abban, hogy minden becsületes tanítványa képességeinek, képzettségének meg­felelő munkát talál. Ez is megbecsültté teszi a pedagógus munkáját, nyugodtabb életkörülményt teremt számára. A pedagógus megbecsülését mutatja, hogy a legfontosabbat, a jövő nemzedék nevelését bízza rá államunk. A jövő nemzedékét, melynek feladata, hivatása tovább vinni, fejleszteni szüleik örök­ségét, a szocializmust építő Magyarországot. A mi pedagógusaink­­nak nemcsak betűvetésre kell megtanítani a gyermekeket, hanem emberségre, harcos helytállásra, munkás életre. Ezt bízta rájuk és ezt várja tőlük a Magyar Népköztársaság. Kaphat-e ennél nagyobb megbecsülést pedagógus? Vajon az nem a megbecsüléshez tarto­zik, hogy a pedagógus nyugodtan nevelhet az életre, mert meg­győződött arról, hogy a mi országunkban minden becsületes ember boldogulhat. Sok-sok gondolat ébred a nevelők napján. Azok napján, aki­ket a hivatásérzet vitt és tart a pedagógus pályán. Sok-sok küzdelemmel, gonddal is jár ez a hivatás, de talán nincs is még egy pálya, ami ennyi örömet nyújt. Nincs szebb annál, amikor a nevelő látja, hogy a kicsi nebulók fejében szavára, hatására értelem nyílik, mikor szívükben fellobog az emberség szikrája. Köszönjük a peda­gógusoknak a nemes hivatásérzetet, a jövő nemzedékért dobogó szívet, köszönjük mindazt az értelmet, emberséget, amit ők bonta­koztatnak ki, gyújtanak lángra. A mi társadalmunkban nincs korlát, ami szűk térre szorítja a pedagógusokat. Az egész élet nyitva van előttük. Ők nemcsak az iskolában taníthatnak. A falusi Ezüstkalászos tanfolyamok, a kultúrotthonok, s még annyi más lehetőség tág teret nyújt ami, hogy ne csak addig kísérjék a gyermekeket, amíg az iskolába jár, hanem utána is, egész életében. Ez is egy olyan új, ami elől régen el volt zárva a pedagógus. A mi társadalmunk átmenőben a kapi­talista társadalomból a szocialista társadalomba az ABC-n, az egy­szeregyen túl új humanizmust is plántál: a dolgozók, a szocialista társadalom humanizmusát. Ezt pedig nemcsak a gyermek szívébe kell ültetni, hanem azokéba is, akik akkor jártak iskolába, mikor erre még nem volt mód, lehetőség. Ez a szocializmust építő Magyar­­ország, a szocialista társadalom feladata és ez a munka, amely vonz minden pedagógust, akiben hivatásérzet él, pedagógus szív dobog. Hiszen a szocialista Magyarország módot ad rá, hogy ne csak álta­lános iskolás és középiskolás fokon tanítsanak, neveljenek, pedagógus nap van. Az asztalon ott virít a virág, az ajándé­kok, kitüntetések, melyek arról tanúskodnak, hogy gyer­mek, felnőtt, az egész társadalom megbecsüli, szereti nevelőit és várja, hogy közös munkánk újabb gyümölcsöt érjek

Next