Fejér Megyei Hirlap, 1959. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1959-02-01 / 27. szám
2. oldal. A MAGYAR SAJTÓ NAPJA 17 évvel ezelőtt, 1942 február elsején jelent meg a Szabad Nép első száma. Bár a második világháború kellős közepén és az illegalitás ezer veszélye között, de bátran s felemelt szóval hirdette a Kommunisták Magyarországi Pártjának programját: nemzeti egységfrontot a fasizmus ellen. E történelmi dátum egyben a felszabadult haza szabad sajtójának napja lett: a magyar sajtó napja. „A háború, a reakció nyomasztó sötétségében a Szabad Népnek, mint a szabadság világító tornyának kell sugároznia azokat az eszméket, amelyek a magyar nép felszabadító harcának útját bevilágítják” — írta 17 évvel ezelőtt első számának vezércikkében Schönherz Zoltán elvtárs s vérével pecsételte meg e sorokat az illegális Szabad Nép első szerkesztője, Rózsa Ferenc elvtárs is. Mi, újságírók, párttagok és pártonkívüliek magunkénak valljuk az illegális Szabad Nép s a magyar sajtónak népünk felemelkedéséért vívott küzdelmeit s azon vagyunk, hogy sajtónk hitele, tekintélye és befolyása a párt politikájának szellemében tovább erősödjön s híven tolmácsolja a tömegek véleményét, hangulatát a szocializmust építő hétköznapokról. Egyre közelebb a dolgozó néphez, az emberekhez, akikről írunk és akikhez eljuttatjuk a párt tanító szavát. A magyar sajtó napja tovább erősíti e programunkat valóra váltó erőteljes és őszinte elhatározásunkat. FEJÉR MEGYEI "»REAP Vasárnap, 1959. február 1. 300000 fővel csökkentették a szovjet fegyveres erők létszámát A TASZSZ közleménye Mint ismeretes, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa 1957. december 21-i határozatának megfelelően a szovjet kormány, a béke és a nemzetközi feszültség enyhítésének érdekeitől vezérrlve, olyan határozatot hozott, hogy az 1955—1956-ban végrehajtott létszámcsökkentésen felül — amikor 1 840 000 fővel csökkentették a fegyveres erők létszámát — egyoldalúan további 300 000 fővel csökkenti fegyveres erőinek állományát. 1959. január 1-re teljes egészében megvalósították valamennyi ezzel csolatos kormányzati intézkedést és 1959. január 1-re 300 000 fővel csökk a szovjet fegyveres erők létszáma. A fegyveres erők állományának csökkentését elsősorba úgy oldották meg, hogy a Szovjetunió területén levő katonai egységeket, intézményeket oszlattak fel. Eznkívül visszavontak a Szovjetunió területére és leszereltek sok katonai egységet: a Német Demokratikus Köztársaságból 41 000, a Magyar Népköztársaságból 17 000 katonát vontak ki és szereltek le. A leszerelt katonák és tengerészek lakóhelyükön kaptak munkát. A létszámcsökkentés eredményeként felszabadult összegeket a népgazdaság fejlesztésére, a szovjet nép anyagi és kulturális életviszonyainak további javítására fordították. A szovjet kormány, amikor bejelenti, hogy a fegyveres erők létszáma 300 000 fővel csökkent, bízik abban, hogy a Szovjetuniónak ez a fontos lépése a nemzetközi feszültség enyhítésének, valamint a nemzetközi bizalom megteremtésének ügyét szolgálja. A szovjet fegyveres erők létszámának csökkentése újabb meggyőző bizonyítéka annak az általános ismert ténynek, hogy a Szovjetunió szilárdan és következetesen valóra váltja a békének és a népek barátságának lenini politikáját. A Szovjetunió vezető köreiben annak a reménynek adnak kifejezést, hogy a Szovjetunió fegyveres erőinek egyoldalú csökkentése például szolgál majd a többi hatalmaknak, főképp a NATO-hatalmaknak, hogy konkrét gyakorlati lépéseket tegyenek a veszélyes fegyverkezési verseny megszüntetésére és a nemzetközi feszültség enyhítésére. Hajószerencsétenség Grönland közelében Nyugati hírügynökségek jelentése szerint pénteken a Hedtoft nevű dán motoroshajó Grönlandtól 48 kilométerre jéghegybe ütközött. A veszélybe került utasszállító hajó azonnal rádiójeleket adott le. Közölte, hogy a víz már a gépházba is behatolt, s a hajó lassan süllyed. A Hedtoft sürgős segítséget kért. Fedélzetén hivatalos közlés szerint 55 utas és 40 főnyi személyzet tartózkodott. A közelben tartózkodó Halászhajók és gőzösök nyomban segítségére siettek, s két német gőzösnek sikerült is a süllyedő Hedtoftot megközelítenie. Az erős hullámzás, a viharos időjárás és a nagy sötétség miatt azonban a mentési munkálatok nem kezdődhettek meg. A legutolsó jelentések arról számolnak be, hogy a két német hajó elvesztette a kapcsolatot a Hedtofttal. Időközben az egyik mentőhajó feladta a küzdelmet. (MTI) ^■^■CJBOBOBOflOBOSOBOBOBCDBOBOBCDBOBOBCDBO OBOBC3BCDBOBOBOBOBOBOBOBCDBC3BOBOBOBOBC3BO BORISZ POLEVOJ: N ÁGYANYÓ Esteledett. Mind sűrűbbé vált a homály. A kihúnyó parázs fénye mind élesebben vált ki a sötétből. Galka elgondolkozva bámulta a sziporkázó parazsakat. Nagyapó szürke katonapokrócot húzott elő — a kislány vállára terítette és szó nélkül mellé telepedett. A tűz Gonokot is odacsalta. — Nagyapó! Te fiatalkorodban nagyon szeretted Nagyanyót? — tette fel a kérdést hirtelen Gaka. Tekintete a szürke hamun áttörő vörös fények vidám villanásait követte. — Szerettem, kisunokám. Nagyon? Mit is tudom én. Nagyon, kicsit, kimondhatatlanul, mit is érnek ezek a szavak... Szerettem és kész. — Hogyan szeretted meg? Hogy kezdődött szerelmetek? — a kislány éjfekete szeme komolyan, követelően, izgatottan nézte nagyapát. Az öreg kitért az egyenes válasz elől, barátjához fordult: — Emlékszel, micsoda lány volt Varvara? — A vén szoknyabetyár, akit Varvara Alekszejevna éppen a nők iránti eme gyengeségéért, csúnya nyelvéért nem szeretett, felkönyökölt, elgondolkozva nézte a rőzselángot és hirtelen így válaszolt: — Csupa egy tűz volt, örökké lángolt Varka... És tudd meg Mihajlovics, ez a csirke nő — mutatott a kislányra —, hasonlít rá egy kicsit. Igaz-e? — Igaz — erősítette meg nagyapó. — Hogy ismerkedtél meg nagyanyóval? — folytatta a kérdezősködést Galka. — Furcsa egy ismerkedés volt — nevetett fel az őre" — Pünkösd napján jártam az erdőt. Csendesen, ünnepélyesen sétáltam ott ne, a Nagyligetben, ahol most az új telep van. Hát, persze egy kicsit spiccesen, dehát mit számít az, rajtam kék ing, csíkos kabát, buggyos nadrág, a fejemen meg nem holmi micisapka, vagy efféle. Kalap... Mi, drukkolók, tisztán öltözködtünk. Mondom, megyek csendesen és hirtelen valahol a sűrűben fütty, kiáltás, lódobogás... Megértettem: razzia... No, de mi közöm hozzá. Nem keveredem közéjük, magam is megvagyok. Be kell vallanom neked, kisunokám, mi drukkolók, rézmetszők, festők akkoriban nem avatkoztunk a politikába Ezt a vénasszony még ma is az orrom alá dörgöli: munkásarisztokrácia!... Szégyellem előtted, komszomolista unokám előtt, bevallani: nem értettem biz én akkor, miért fáradnak annyit a politikusaink, miért szidják a cárt... — Igaz, igaz Mihajlovics, szentigaz... Mi mintarajzolók is félreálltunk — sóhajtott fel Ginek. — Azt mondtad:... „Zaj, füttyszó” és tovább? — siettette Galka. — Hát, zaj, fütty és kiáltozás: „fogják meg!” Valakit üldöznek, no, de mi közöm hozzá!... Lépkedek tovább szórakozottan... Egyszerre csak a bokorból előugrik egy lány. Simahajú, ha jól emlékszem, babos ruhában, hoszszúszárú fűzős cipőben és zsupsza a nyakamba. Átölel és csókol, csókol, ahogy senki sem csókolt még. Én csak meresztem a szemem: ki fia borja vagy?... Még hajdanában, amikor, ahogy mondják, a szentek csodákat műveltek a földön, még akkor sem történt, hogy a lányok az égből pottyanjanak a legények nyakába. De a bokorból már rohan is egy zsaru, élesen fütyöl, vele egy amolyan izgága civil, zöld vadászkalapban. Egyszerre minden világossá vált előttem. Mit? Dobjam oda nekik prédára a lányt? Teszem magam, mintha nem látnám őket és gyerünk tovább a csókkal. Állunk, csókolózunk, mintha egyedül lennénk széles ez erdőben, csak a szemem sarkából lesem őket. Világos, hogy a civil spicli. Gyanús alak , mindig a gyárban ténfereg, lehet, hogy engem is ismer. Int a rendőröknek: nem ezek, mehetünk tovább. Én térnék vissza a fenyvesbe. Én meg a karomon a lánnyal, hónom alatt a harmonikával — az ellenkező irányba. — Ez a lány nagyanyó? — Akkor még nem volt nagyanyó, szövőnő volt, név szerint Gorohova. — Megyünk , kart karba öltve, én meg csak ámulok: miféle teremtés ez, hogy így csókolózik? Külsejéről felismertem, a miénk, gyárbeli. Jól mondja Gonok: olyan takaros, mint te, a szeme szénfekete. Tiszta, egészen tiszta: lábán ócska, letaposott sarkú, de kitisztított cipő ra°voo, akár a tükör; ruhácskája elnyűtt-agyonmosott, de ki van vasalva, akár a naccságáé. Néz rám éjfekete szemével, nincs abban sem félelem, sem zavar... „Köszönöm uram — mondja —, hogy nem adott ki.” „Könyörgöm — mondok —, mit kell itt köszönni! — és hozzáteszem: ön kisasszony, kitűnően csókolózik!...” Elszégyellte magát, lesütötte a szemét és — elpirult. „Ne gondoljon semmi rosszat rólam — mondotta csendesen — ez... a konspiráció.” — Az a!... Konspiráció — hahotázik Gonok. — Pusztulj azzal a ronda nevetéseddel! — fortyan fel Sztyepan Mihajlovics. — Ide a vízzel, megmossuk a krumplit. Az öreg vizet tölt az üstbe a krumplira és forgatja, forgatja, amíg minden gumó rózsaszínűvé válik. Aztán leönti a piszkos vázét, tiszta vizet önt az üstbe, megsózza s a tűz fölé helyezi, öklével tréfásan megfenyegeti Gonokot és leül unokája mellé. Galkának alig van türelme, hogy kivárja a krumpli körüli forgelódás végét. — Na és tovább? — Aztán mondom neki: „Ön kedves kisasszony, miért bajlódik ilyen férfidolgokkal? Ezért — mondok — kényszermunka jár.” De ő akkor is élesen vág vissza, akár a borotva: „Ez uram — mondom — kényszermunka nincs beleszólása, semmi köze hozzá; ha ellenben következetes akar lenni jótettében, kísérjen haza a leányszállóba. Mintha találkáról jönnének.” Alighogy kimondta, ismét lábujjhegyen állt, nyakamba csimpaszkodott és ajkával — nekem ... Nem rosszallottam. Az úton őrök vágtattak el mellettünk, de én úgy belejöttem a csókolózásba, hogy nem eresztem, ő meg csak rázza a fejét, morgolódik, vértül kitör: „Mi az, megbolondul?! Hol vannak már azok!” Én mea: „Lehet, hogy ez már nem is konspiráció, komoly dolog...” Úgy kezdődött, kisunokám, a mi szerelmünk. Az öreg ládájából pár lécet szakít és a tűzbe dobja. — Beszélj még nagyanyáról. — Nos... Hazakísértem azt a lányt a szállására. Ott újból lábujjhegyre emelkedett, cunpantott egyet és elszaladt. Körül nézek, körömkörül senki — ez. Sztyenán — gondolom magamban — nem konspiráció, ez már magánügy... Hazamentem. A Krasznaja városnegyedbe, ahol ketten, inasbarátommal együtt béreltünk szobát. Eltelik egy nap, el kettő, él egy hét és annak a feketeszemű lánynak az alakja, mind a szemem előtt lebeg. Már nem bírtam tovább, vettem a harmonikát és egy este a leányszállóhoz mentem. Leültem egy padra és már özönlöttek is ki a lányok. Nézem, köztük az enyém is. Így folytatódott: esténként húzom nekik, ők táncolnak. Ő is köztük csücsörítő ajakéval: „Jóestét Sztyepan Mihajlovics. Hogy van?” Olyan csendes teremtés... Ki gondolná, hogy elsők között lázítja az embereket a Holodov - félék, a cár ellen. — ... Nos, közelebbről megismerkeltünk, kezdtünk sétálgatni. De az ő ügyeibe nem mertem beleavatkozni Meg is jegyezte később: „Mindent lehet, Sztyepán, de ez téged nem érint, ne avatkozz bele!” — Na és akkor egybe is keltetek? — Nem megfelelő erre az a szó, hogy „egybekeltünk”. Nem is volt hely erre. Abban a leányszállóban nagy szigorúság, rend uralkodott. — Igaz, igaz... Engem egyszer isten úgyse, mosogatólével öntöttek le — emlékszik vissza Gonok. — Hát, mondom, már tartott a szerelmünk, sétálgattunk, napraforgómaggal kínálgattam Varjácskát. Hiszen én, Galka, nem voltam akármilyen legény. Volt úgy, hogy jókedvemben egy egész leánysereget táncba vittem. Nagyanyáddal, amikor még jeevesek sem voltunk, így ment: ő a saját dolgaival, én a sajátjaimmal. Komoly barátaim voltak; vésők, drukkolók, mintázok — neki illegalisták, számomra ismeretlenek. Nem is kérdezősködtem róluk. .. Csak egyszer történt meg, esküvőnk után, hogy összekerültek. Csoda, hogy nem verekedtek össze. Az ő vendégei így beszéltek: isten nincs, a papok találták ki a nép elnyomására, az enyémek meg: isten nélkül egy tapodtat se!... Majdnem ölre mentünk. — Hát amikor 905-ben nagyanyám részt vett a felkelésben, te, nagyapó, vele voltál? — Felfogásban nem napyan, de a tettekben majdnem vele... Nézd, hogy történt ez... A verhnyevorzsszkiji műhelyekben különösen nehéz volt ez az év. Holodov úr házában — látod, az a ház — volt a felkelés gócpontja; a kapukat elbarikádolták és munkásszovjeteket választottak. Bizony. Hozzá is látott a szovjet a munkához: csapatokat szervezett a műhelyben tőröket, kardokat készítettek. Még a „korsósok” — ahogy a kétlakiakat neveztük — is felkeltek A falvakból szekereken élelmet hoztak a sztrájkolóknak. A síneket szétszedték, nehogy a cár emberei átjöhessenek... Nagyanyád a központban sürgölődött, másképpen el sem lehet őt képzelni, így még nem is láttam. Csak később, a forradalom után olvastam az újságban, ki volt akkor Gorohova, szenvedélyes bolsevik. Mennem kellett volna vela kényszermunkára, ha anyád nem menti ki. Igen, igen, mit képzelsz! Nekünk akkor már két lánykánk volt: Xénya és Marija. Én dajkáltam őket, míg ő a gyűlésekre szaladgált. Utolsó hónapban volt... Amikor a Holodovkapui barikádot a tüzérség szétlőtte, a kozákok benyomultak az udvarra. Az én Varjám a sebesülteket vette pártfogásába. És ott, az ijedtségtől, mitől, vagy a történtek hatására, elővették a szülési fájdalmak. Az asszonyok ölbekapták — és egyenesen a kórházba, vagy ahogy akkor mondták, az elsősegélyre Amikor a rendőrség összeszedte a munkás szovjet embereit, akkor hozta Varjasa a világra anyádat. Az orvos, Vlagyimir Vlagyimics együttérzett velünk, nem adta ki Varját, így menekült meg, hála Tatjánának, a börtöntől, de lehet, hogy a kényszermunkától is. — Ti nagyon szerettétek egymást! — kiált fel a kislány, akit továbbra is nyugtalanít a kérdés. — Hát persze kisunokám, szerettük. A moziban mind csókolózhatnak a szerelmesek, az igazi szerelem nem ilyen, észrevehetetlen. Ezért nehéz igazi szerelemre lelni... De ha szerencséd van és rábukkansz, ragadd meg mindkét kezeddel, ne engedd el, ahogy én nem engedtem el nagyanyádat. .. * Borisz Polevojt, a neves szovjet írót irodalmi Lenin-díjra « terjesztették fel. Ebből az alkalomból részletet közlünk * * legutóbbi, „A hátországban” című regényéből. Új könyve- \ * nek hőse —z egy textilgyár három munkásnemzedéke. * * Az alábbi részlet is szemléltetően bizonyítja Polevaj * közvetlen, meleg írásmódját, mély humanizmusát. ♦