Fejér Megyei Hirlap, 1959. május (4. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-01 / 101. szám

Forró üdvözlet mindazoknak, akik szerte a világon küzdenek az emberi haladásért, a békéért! 40 ÉVE az első szabad május 1-én "p­­eldmann Sándor elvtársat A sokan ismerik a város­ban, de csak kevesen tudják, hogy 1919 május elsején a Ma­gyar Tanácsköztársaság vörös had­seregének katonája volt. S csak néhányan tudják, hogy az első szabad május elsejét Székesfehér­vár népével együtt ünnepelte. Most, amikor az ebéd utáni szünetben felkerestem és a negy­ven év előtti május 1-i ünnepség­ről érdeklődtem , szívesen adott választ a kérdéseimre. — Gyönyörű volt.. E két szóval kezdte a vissza­emlékezést, aztán folytatta: — Mi, katonák együtt men­tünk a néppel. A vásártéren gyü­lekeztünk a katonák, középisko­lás diákok, és munkások a Déli Vasúti Műhelyből, a Felmayer gyárból, a Weisz és Tali Bőrgyár­ból és igen nagy lelkesedéssel az építőipari munkások. Ott voltak a fehérvári nyomdászok és a va­sasok is. Soha nem láttam együtt annyi jókedvű és ünneplő embert... A Fő utcán, A Kossuth utcán, a Megyeház téren, Vörösmarty té­ren és a Széchenyi utcán át vo­nultunk a sóstói Lőporosig: — kilométereket gyalogoltunk !... Nagy dolog volt ez, hiszen öregek és kicsinyek jöttek velünk, hogy ott lehessenek az ünnepélyen ... — Úgy emlékszem, sok volt a vörös zászló és rengeteg az or­gonavirág. Zenekarok mentek a a tömegben és forradalmi dalokat játszottak. A nép énekelt és har­cos jelszavakat kiáltott... Min­denütt és mindenfelé embe­rek a járdaszéleken. Akik otthon foglalatoskodtak — főleg az asz­­szonyok és a járni nehezen tudó idősebbek — kinyitogatták az ab­lakokat és onnét integettek a fel­vonulóknak. Mi pedig vissza. — Csak a Megyeház- és a Vö­rösmarty-téri emeletes házak ab­lakai voltak zárva — azok lakói nem mutatkoztak. Az ablakok függönyei és redői mögül lesel­kedtek az utcára. Itt laktak a régi rendszer hívei, s a felvonu­lók itt kiáltották a legszilajab­­ban — ütemre: — Vesz — szén a búr — zsoá Vesz — szén a búr — zsoá! — Felejthetetlen nekem az el­ső szabad május egy — mondta befejezésül Feldmann elvtárs. — A menet élén tiszta vörösbe öl­töztetett ló és lovasa. Egy spe­­nnter kocsin vörösbe öltözött kő­műves, a Czák István, szétvetett lábakkal és kezében hatalmas vörös kalapáccsal!... A kocsi olyan volt, mint egy élő virág­csokor. Dalolt mindenki, aki tud­ta a dalt... Az egyik dalra még nagyon jól emlékszem — ho­gyan is volt? Gondolkodott egy kicsit, aztán halkan énekelni kezdett: — Fel harcra bátran a zászló alá, Vesszen hát minden ami burzsoá! Ahogyan próbálgatta a szöve­get és megtalálta a régi dalla­mot, keze lassan ökölbe szorult s önfeledten verte az ütemet. * S­zerencse Józsefet a Civész M­KTSZ Szabadság-téri át­vevő műhelyében találtam mun­ka közben. Mutattam neki a ti­zenkilenc májusából fennmaradt, töredezett szélű fényképet, hogy emlékszik-e rá? — Hogyne... — mondta és félre tette a cipész kalapácsot. Megigazította szemüvegét és jól megnézte a képet — itt vagyok én — mutatott egy fiatal vörös­­katonára, — ez meg itt a Tol­nai, egy másik civész. Ez a Nya­kas — ő kőműves... Itt van a Réti..., itt a Feldmann... — Negyven éve múlt — ma­gyarázta azután — de azért fel­ismerek mindenkit — ha nehe­zen is... Odaszólt a többieknek: — Na — nézzétek, milyen vol­tam vöröskatona koromban — kíváncsi vagyok, megtalálták-e?... Amazok külön-külön megnéze­gették a képet és sorba mutogat­ták hol ül rajta Szerencse Jó­zsef. Ő kezébe vette a kalapá­csot és egy fehér talpú gyermek szandált és kalapálni kezdett. Közben mesélt. — Mi katonák zárt egységben vonultunk ki a tizenhetes lakta­nyából. Valamennyien vörös sza­lagot viseltünk a sapkánkon. Em­lékezetem szerint a párttitkár (Viola nevű) vezetett bennünket. Sok vörös zászlót vittek a fel­­vonulók és táblákat, amelyeken feliratok voltak. Elfelejtettem a feliratokat, de a „Világ proletár­jai egyesüljetek!" feliratot nem... — A Lőporos előtti térségen állapodtunk meg. Itt Velinszky László beszélt a tömeghez. Az emberek mind jó kedvűek vol­tak — sohasem láttam azelőtt ennyi embert ilyen boldognak és jókedvűnek. Azt hiszem, senki sem látott. Horthyék huszonöt éve alatt aztán egyszer se ünne­pelhettük meg a májust. Tilos volt! — Kilencszáznegyvenöt válto­zást hozott — azóta minden má­jus egyet megünnepeltem. Egy­egy alkalommal persze eszembe jutott a tizenkilences május, s barátaimnak, ismerőseimnek ilyenkor beszéltem róla. Itt a műhelyben is elő-elő hoztam azt az első felvonulást... Megkérdeztem: — Emlékszik-e, hogy milyen dalokat énekeltek? Eltöprengett, aztán azt mond­ta: — A „Föl, föl ti rabjai a föld­­nek”-et énekeltük a gyűlésen, de menet közben egyszerre több dalt is, mert hosszú volt a fel­vonulás. Kovács Imre —­ pesti vörösőr — aki beszélgetésünk közben szorgalmasan kopácsolt —­, ki akarta segíteni. — Mi Pesten azt énekeltük, hogy: „Asszonyaink, gyerekeink mind, régen szenvedték e kínt’’... Ti is énekeltétek akkor, hiszen az egész ország akkor élte és ünnepelte meg először a május elsejét — szabadon. Hegedűs Péter 1919 május A Fejér- és Tolna megyei vöröskatonákból alakult 17-es Vörös­dandár távbeszélő századának tagjai. A Szovjetunióból Május elseje tiszteletére Nemrég a kollektívák százezrei jelentették, hogy az első negyed­év feladatait határidő előtt telje­sítették. A Kuznyeck-medence bányászai a donyeci bányászokkal versenyezve 200 ezer tonna sze­net adtak terven felül, kuznyecki bányászok naponta 19 ezer ton­nával több szenet küldenek fel­színre, mint egy évvel ezelőtt. A moszkvai, a leningrádi, a szverd­­lovszki, a krasznojarszki, a lett­országi és más gazdasági körze­tek ipari vállalatainak dolgozói a határidő előtt fejezték be három-, éves tervüket. Az SZKP Központi Bizottsá­gának május 1-i jelszavai új di­cső tettekre lelkesítik a városi és falusi dolgozókat, újabb erőket keltenek életre a munka és az al­­­kotás érdekében. Tegyünk egy rövid sétát. LENINGRAD Nagy a munkalendület a „Krasznij Viborzsec”-gyárban, ahol 30 évvel ezelőtt kezdődött az a szocialista verseny, amely csakhamar az egész országra ki­terjedt. E vállalat kollektívája a május 1-et megelőző napokban lényegében túlteljesíti előirány­zatait, s kizárólag kiváló minő­ségű terméket gyárt. Nagyszerű munkasikerekkel kö­szöntik május 1-et az Iljics szer­számgépgyár munkásai. A gyár­ban szocialista verseny indul ,,a kommunista munka élenjárója” megtisztelő cím elnyeréséért. I. Rudakov, V. Korotkov és I.J Bezrukov, a Kirov-gyár eszter­gályosai nagyszerű hazafias kez-­­deményezésbe fogtak: egyéni hét- ö► éves terveket állítottak össze. Az újítók kezdeményezését a város számos vállalatában sokan köve­tik. A termelési sikerekkel akar­ja köszönteni a május 1-et a ko­hóművek kollektívája is. Május 1-i felajánlásaik között szerepel, hogy a második negyedévben ha­táridő előtt elkészítik a sztálin­grádi vízierőmű hidraulikus tur­bináját, május 1-ig pedig legyárt­ják a Kínai Népköztársaságból rendelt 50 ezer kilowatt kapacitá­sú gázturbinát. Sok mindent elmondanak ezek a puszta tények. Elsősorban is azt, hogy a szovjet ipar a hét­éves terv első hónapjaiban jó rajtot vett. Ezenkívül azt is bi­zonyítják, hogy a szovjet nép tántoríthatatlan akarattal váltja valóra a merész terveket. Ebben a mindent legyőző elszántságban rejlik a győzelmek biztosítéka. TAVASZI „VÉ“-ALAK­ Ú­­osszú tehervagonokban, szomorú dalaikkal minden ta­­vaszon megérkeztek Mezőkövesdről a summások. A puszta élete ezután megváltozott: estjei és hajnalai hangosabbak lettek, s a ház, amelyben férfiak és asszonyok együtt kucorogtak a szalmán, olyanná lett, mint a zúgó-zümmögő megbolydult méh­­kas. A határ élete is átváltozott. A nyughatatlan summás nép napkelte előtt kitódult a mezőre, s olyan megadóan esett neki a munkának, mint az éhes ludak a zsenge salátának. Térdelő, görnyedt testével ellepte ez a nép az óriás répaföldet és messzire elnyúló szabályos vé alakban kúszott, mászott előre rajta, mint­ ahogyan őszi vadlúd csapat vergődik tova a szürke őszi égbolto­zaton. Nem hiába nevezte el őket az uraság és famíliája tavaszi vadludaknak. Azok voltak ők — ember-vadludak... Mi — a pusztai cselédek gyermekei — nem jártunk velük. Más munkát végeztünk, mintha valaki előírta volna, hogy nekünk másként kell szolgálni az urat. Fiúk és lányok, akik már meg­felelőek voltunk arra — hetekig futottunk a vetőgép után, s­ütö­­gettük, tisztogattuk a csoroszlyákat, vagy a magtárba mentünk a töméntelen búzát-rozsot lapátolni, forgatni, nehogy belefész­keljen a penész, amely ha egyszer megvetette ágyát, nem nézte, hogy uraságé, vagy másé az acélos búza — vitte, pusztította irgal­­mad­?"-is. Á­prilis végén a Tükör-táblát vetettük kukoricával. Ezt a táblát azért keresztelték el a tükörről, mert meredek, széles oldala igen hasonlított a ferdére állított tükör sima síkjához­ Három-négy vetőgép haladt itt egymás nyomában csaknem futólépésben mert a gazda kijelentette, hogy ha kész lesz a vetés , minden kocsis egy liter bort kap áldomásul. Igyekeztek hát a kocsisok, s ha véletlenül félre lépettük a lovat, amelyet vezettünk — káromkodtak — nem akarták, hogy a kikelt vetés elárulja majd, hogy nem érdemelték ki az egy litert. Egyik nap majdnem baleset történt: a vezérlő rálépett vezető­je lábára, aki fájdalmában elengedte a szárt és nagyot sikoltott. A magukra maradt, elszabadult lovak — hiába húzkodta kocsijuk a gyeplőt — megriadtak és elkanyarodva a völgy felé lódultak, önmaguktól szaladtak, vagy a súlyos vetőgép hajtotta őket, nem tudtuk, csak azt éreztük, hogy a lefelé zúduló gép előbb-utóbb összetöri őket. Amikor már alig látszott kiút, néhány summás rohant éktelen kiáltozással a lovak elé, amelyek új veszélyt szi­matolva váratlanul a meredek oldal hosszába fordultak és az ördögi vágta váratlanul megtorpant. A répaföldön felegyenesedve állt az eleven Vé-betű. Először, csak egy, aztán kettő, s végül mindegyik summás el­indult felénk. Megállt a munka a Tükör táblán és megállt a répa«» földön is, ahol a fürge summás kéz nyomán tisztán és felporha­­nyítva maradt a föld. A foltos ruhaneműből előkerült a hármas dohány, sercentek a foszforos gyújtók és a tündöklő napsütésben alig észrevehetően szállongott az erős dohányfüst. Közben megjött a kondéros kocsi s a mezőkövesdiek ebédhez készülődtek. Egy tál leves — körülötte négy ember. Ettek, csak úgy a tálból merítve az ételt — egyszer egyik, máskor a másik, gondosan vigyázva a sorrendre. A kocsisok is kifogták lovaikat, neki fordították azokat a kocsi deréknak, s nyakukba akasztották az ablakos tarisznyát. Csend volt — csak az ócska cserép tálak fenekéhez ütődő rozsdás pléh kanalak csörömpölése és a lovak ropogtatása hangzott, amint fogaikkal megállás nélkül morzsolták szét a déli ablakot. A kondéros kocsis újságolta el a summások etetése közben, hogy reggel a puszta közepén álló májusfán jókora vörös zászló félét találtak. A fát már ki is ásatta az ispán, mert mindenki azt bámulta a cselédek közül. Nem csoda — soha nem történt még ilyen a pusztában. A summások hallgattak. Akkor gondoltunk rá először, hogy tulajdonképpen május elseje van. ||. P. Úgy feküdt ott a járda szélén érin­tetlenül egyedül, elhagyatottan címkéjével fel­felé bámulva, mintha mondaná: hát én csak ennyit érek, én senkinek sem kellek? Már nyúltam érte, amikor hirtelen eszembe jutott: a zsebemben ott lapul egy doboz K­osuth. Tovább mentem, mit sem törődve a Terv sorsával, élvezettel gyújtottam kedvenc ciga­rettámra. Az eset azonban elgondolkodtatott... Gyermekkori emlékeket idézett bennem, édes­­keserűeket, amilyenek a szegény gyermekek emlékei... A titokban elszívott első cigaretta kesernyés és mégis oly édes zamatét, illatát éreztem az orromban, a torkomban. Újra átfutott idegeimen a bizsergő izgalom , mint akkor... Pedig de régen volt... És most mégis úgy tű­nt, mintha tegnap történt volna... Egy cigarettányi idő alatt elvonult előttem gyermekkorom egy darabkája. Az első cigaretta után rosszul lettem, olyan sárga voltam mint a viasz. Anyám, szegény azt hitte komoly beteg vagyok. Csömörre nem gondolt, hiszen olyan ennivalóra máig sem tudok visszaemlékezni, amelyből egyszer is többet ehettem volna a kelleténél. Akkor már heten voltunk testvérek... Még jóllakásra is rit­kán jutott, nem gyomorrontásra. A dohányzás szenvedélyének — előbb titok­ban, később, nyíltan — örökre rabja lettem. A titkos szenvedély kielégítésének több forrása is volt. A legbiztosabbnak­­— ha véko­nyan csörgedező volt is — a „csikk­’-szedés bizonyult. Mi hárman — Baló Pisti, Véber Jóska meg én — sülve-főve együtt voltunk. Mint egy­­ivású kölykök már negyedik éve gyütt farag­csáltuk az iskolapadokat a szünetet jelző csengőszóra várva. Kapáláskor, aratáskor együtt hordtuk a cibere levest, meg a darástésztát ki a Rakottyásba. A kulákok teheneit is együtt le­geltettük. Fő vadászterületünk a félvégi Haneva korcsma és a vicinális állomása volt. Az állo­más nem volt veszélytelen számunkra, hiszen ha a seje Tóth Jancsi elkapott, jól eldöngetett ben­nünket. Tóth Jancsi lepény emberként pálya­­munkásból lépett elő (protekció révén: az apja előmunkás volt) amolyan mindenes félénekű fuvarleveleket kézbesített, meg néha kiszalad­gált a váltón igazítani, ha jött a „krumplis” vonat. Mi különösen szemeszálkája voltunk, hiszen unosuntalan utána kiabáltuk: „Feje-vasutas”. Ugyanis csak egy ütött-kopott egyensapka hir­dette a vasúthoz való tartozását. Az állomás környékét magának sajátította ki... Később megtudtuk, hogy az így összegyűjtött dohányból cigarettát töltött és a pályamunkások között „üzérkedett” vele. Kettőt adott egy fillérért. A csikkszedéssel mi a magunk részére úgy ahogy biztosítottuk a „szükségletet” s bizonyos vonatkozásban jobb helyzetben voltunk, mint az öregek. Télen még csak istenes volt a helyzet. Apám meg a Pisti apja eljárogattak segíteni simítani, meg csomózni Bojtosokhoz meg a Döme kólák­hoz. (Apám Bojtosnál, Pista bátyám Döménél volt harmados.) Így aztán egy kis füstölni való csurrant-cseppent. A hosszú téli esték kártyacsatái azonban „füstté” változtatták a fináncnem látta dohányt. Tavasz felé már egyre gyakrabban hangzott el, adj egy pipára valót... Ilyentájt még akinek valt is, kétszer meggondolta, adjon-e. Kapálás, aratás idején a dohány-ínség !*

Next