Fejér Megyei Hirlap, 1959. május (4. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-01 / 101. szám
Forró üdvözlet mindazoknak, akik szerte a világon küzdenek az emberi haladásért, a békéért! 40 ÉVE az első szabad május 1-én "peldmann Sándor elvtársat A sokan ismerik a városban, de csak kevesen tudják, hogy 1919 május elsején a Magyar Tanácsköztársaság vörös hadseregének katonája volt. S csak néhányan tudják, hogy az első szabad május elsejét Székesfehérvár népével együtt ünnepelte. Most, amikor az ebéd utáni szünetben felkerestem és a negyven év előtti május 1-i ünnepségről érdeklődtem , szívesen adott választ a kérdéseimre. — Gyönyörű volt.. E két szóval kezdte a visszaemlékezést, aztán folytatta: — Mi, katonák együtt mentünk a néppel. A vásártéren gyülekeztünk a katonák, középiskolás diákok, és munkások a Déli Vasúti Műhelyből, a Felmayer gyárból, a Weisz és Tali Bőrgyárból és igen nagy lelkesedéssel az építőipari munkások. Ott voltak a fehérvári nyomdászok és a vasasok is. Soha nem láttam együtt annyi jókedvű és ünneplő embert... A Fő utcán, A Kossuth utcán, a Megyeház téren, Vörösmarty téren és a Széchenyi utcán át vonultunk a sóstói Lőporosig: — kilométereket gyalogoltunk !... Nagy dolog volt ez, hiszen öregek és kicsinyek jöttek velünk, hogy ott lehessenek az ünnepélyen ... — Úgy emlékszem, sok volt a vörös zászló és rengeteg az orgonavirág. Zenekarok mentek a a tömegben és forradalmi dalokat játszottak. A nép énekelt és harcos jelszavakat kiáltott... Mindenütt és mindenfelé emberek a járdaszéleken. Akik otthon foglalatoskodtak — főleg az aszszonyok és a járni nehezen tudó idősebbek — kinyitogatták az ablakokat és onnét integettek a felvonulóknak. Mi pedig vissza. — Csak a Megyeház- és a Vörösmarty-téri emeletes házak ablakai voltak zárva — azok lakói nem mutatkoztak. Az ablakok függönyei és redői mögül leselkedtek az utcára. Itt laktak a régi rendszer hívei, s a felvonulók itt kiáltották a legszilajabban — ütemre: — Vesz — szén a búr — zsoá Vesz — szén a búr — zsoá! — Felejthetetlen nekem az első szabad május egy — mondta befejezésül Feldmann elvtárs. — A menet élén tiszta vörösbe öltöztetett ló és lovasa. Egy spennter kocsin vörösbe öltözött kőműves, a Czák István, szétvetett lábakkal és kezében hatalmas vörös kalapáccsal!... A kocsi olyan volt, mint egy élő virágcsokor. Dalolt mindenki, aki tudta a dalt... Az egyik dalra még nagyon jól emlékszem — hogyan is volt? Gondolkodott egy kicsit, aztán halkan énekelni kezdett: — Fel harcra bátran a zászló alá, Vesszen hát minden ami burzsoá! Ahogyan próbálgatta a szöveget és megtalálta a régi dallamot, keze lassan ökölbe szorult s önfeledten verte az ütemet. * Szerencse Józsefet a Civész MKTSZ Szabadság-téri átvevő műhelyében találtam munka közben. Mutattam neki a tizenkilenc májusából fennmaradt, töredezett szélű fényképet, hogy emlékszik-e rá? — Hogyne... — mondta és félre tette a cipész kalapácsot. Megigazította szemüvegét és jól megnézte a képet — itt vagyok én — mutatott egy fiatal vöröskatonára, — ez meg itt a Tolnai, egy másik civész. Ez a Nyakas — ő kőműves... Itt van a Réti..., itt a Feldmann... — Negyven éve múlt — magyarázta azután — de azért felismerek mindenkit — ha nehezen is... Odaszólt a többieknek: — Na — nézzétek, milyen voltam vöröskatona koromban — kíváncsi vagyok, megtalálták-e?... Amazok külön-külön megnézegették a képet és sorba mutogatták hol ül rajta Szerencse József. Ő kezébe vette a kalapácsot és egy fehér talpú gyermek szandált és kalapálni kezdett. Közben mesélt. — Mi katonák zárt egységben vonultunk ki a tizenhetes laktanyából. Valamennyien vörös szalagot viseltünk a sapkánkon. Emlékezetem szerint a párttitkár (Viola nevű) vezetett bennünket. Sok vörös zászlót vittek a felvonulók és táblákat, amelyeken feliratok voltak. Elfelejtettem a feliratokat, de a „Világ proletárjai egyesüljetek!" feliratot nem... — A Lőporos előtti térségen állapodtunk meg. Itt Velinszky László beszélt a tömeghez. Az emberek mind jó kedvűek voltak — sohasem láttam azelőtt ennyi embert ilyen boldognak és jókedvűnek. Azt hiszem, senki sem látott. Horthyék huszonöt éve alatt aztán egyszer se ünnepelhettük meg a májust. Tilos volt! — Kilencszáznegyvenöt változást hozott — azóta minden május egyet megünnepeltem. Egyegy alkalommal persze eszembe jutott a tizenkilences május, s barátaimnak, ismerőseimnek ilyenkor beszéltem róla. Itt a műhelyben is elő-elő hoztam azt az első felvonulást... Megkérdeztem: — Emlékszik-e, hogy milyen dalokat énekeltek? Eltöprengett, aztán azt mondta: — A „Föl, föl ti rabjai a földnek”-et énekeltük a gyűlésen, de menet közben egyszerre több dalt is, mert hosszú volt a felvonulás. Kovács Imre — pesti vörösőr — aki beszélgetésünk közben szorgalmasan kopácsolt —, ki akarta segíteni. — Mi Pesten azt énekeltük, hogy: „Asszonyaink, gyerekeink mind, régen szenvedték e kínt’’... Ti is énekeltétek akkor, hiszen az egész ország akkor élte és ünnepelte meg először a május elsejét — szabadon. Hegedűs Péter 1919 május A Fejér- és Tolna megyei vöröskatonákból alakult 17-es Vörösdandár távbeszélő századának tagjai. A Szovjetunióból Május elseje tiszteletére Nemrég a kollektívák százezrei jelentették, hogy az első negyedév feladatait határidő előtt teljesítették. A Kuznyeck-medence bányászai a donyeci bányászokkal versenyezve 200 ezer tonna szenet adtak terven felül, kuznyecki bányászok naponta 19 ezer tonnával több szenet küldenek felszínre, mint egy évvel ezelőtt. A moszkvai, a leningrádi, a szverdlovszki, a krasznojarszki, a lettországi és más gazdasági körzetek ipari vállalatainak dolgozói a határidő előtt fejezték be három-, éves tervüket. Az SZKP Központi Bizottságának május 1-i jelszavai új dicső tettekre lelkesítik a városi és falusi dolgozókat, újabb erőket keltenek életre a munka és az alkotás érdekében. Tegyünk egy rövid sétát. LENINGRAD Nagy a munkalendület a „Krasznij Viborzsec”-gyárban, ahol 30 évvel ezelőtt kezdődött az a szocialista verseny, amely csakhamar az egész országra kiterjedt. E vállalat kollektívája a május 1-et megelőző napokban lényegében túlteljesíti előirányzatait, s kizárólag kiváló minőségű terméket gyárt. Nagyszerű munkasikerekkel köszöntik május 1-et az Iljics szerszámgépgyár munkásai. A gyárban szocialista verseny indul ,,a kommunista munka élenjárója” megtisztelő cím elnyeréséért. I. Rudakov, V. Korotkov és I.J Bezrukov, a Kirov-gyár esztergályosai nagyszerű hazafias kez-deményezésbe fogtak: egyéni hét- ö► éves terveket állítottak össze. Az újítók kezdeményezését a város számos vállalatában sokan követik. A termelési sikerekkel akarja köszönteni a május 1-et a kohóművek kollektívája is. Május 1-i felajánlásaik között szerepel, hogy a második negyedévben határidő előtt elkészítik a sztálingrádi vízierőmű hidraulikus turbináját, május 1-ig pedig legyártják a Kínai Népköztársaságból rendelt 50 ezer kilowatt kapacitású gázturbinát. Sok mindent elmondanak ezek a puszta tények. Elsősorban is azt, hogy a szovjet ipar a hétéves terv első hónapjaiban jó rajtot vett. Ezenkívül azt is bizonyítják, hogy a szovjet nép tántoríthatatlan akarattal váltja valóra a merész terveket. Ebben a mindent legyőző elszántságban rejlik a győzelmek biztosítéka. TAVASZI „VÉ“-ALAK Úosszú tehervagonokban, szomorú dalaikkal minden tavaszon megérkeztek Mezőkövesdről a summások. A puszta élete ezután megváltozott: estjei és hajnalai hangosabbak lettek, s a ház, amelyben férfiak és asszonyok együtt kucorogtak a szalmán, olyanná lett, mint a zúgó-zümmögő megbolydult méhkas. A határ élete is átváltozott. A nyughatatlan summás nép napkelte előtt kitódult a mezőre, s olyan megadóan esett neki a munkának, mint az éhes ludak a zsenge salátának. Térdelő, görnyedt testével ellepte ez a nép az óriás répaföldet és messzire elnyúló szabályos vé alakban kúszott, mászott előre rajta, mint ahogyan őszi vadlúd csapat vergődik tova a szürke őszi égboltozaton. Nem hiába nevezte el őket az uraság és famíliája tavaszi vadludaknak. Azok voltak ők — ember-vadludak... Mi — a pusztai cselédek gyermekei — nem jártunk velük. Más munkát végeztünk, mintha valaki előírta volna, hogy nekünk másként kell szolgálni az urat. Fiúk és lányok, akik már megfelelőek voltunk arra — hetekig futottunk a vetőgép után, sütögettük, tisztogattuk a csoroszlyákat, vagy a magtárba mentünk a töméntelen búzát-rozsot lapátolni, forgatni, nehogy belefészkeljen a penész, amely ha egyszer megvetette ágyát, nem nézte, hogy uraságé, vagy másé az acélos búza — vitte, pusztította irgalmad?"-is. Április végén a Tükör-táblát vetettük kukoricával. Ezt a táblát azért keresztelték el a tükörről, mert meredek, széles oldala igen hasonlított a ferdére állított tükör sima síkjához Három-négy vetőgép haladt itt egymás nyomában csaknem futólépésben mert a gazda kijelentette, hogy ha kész lesz a vetés , minden kocsis egy liter bort kap áldomásul. Igyekeztek hát a kocsisok, s ha véletlenül félre lépettük a lovat, amelyet vezettünk — káromkodtak — nem akarták, hogy a kikelt vetés elárulja majd, hogy nem érdemelték ki az egy litert. Egyik nap majdnem baleset történt: a vezérlő rálépett vezetője lábára, aki fájdalmában elengedte a szárt és nagyot sikoltott. A magukra maradt, elszabadult lovak — hiába húzkodta kocsijuk a gyeplőt — megriadtak és elkanyarodva a völgy felé lódultak, önmaguktól szaladtak, vagy a súlyos vetőgép hajtotta őket, nem tudtuk, csak azt éreztük, hogy a lefelé zúduló gép előbb-utóbb összetöri őket. Amikor már alig látszott kiút, néhány summás rohant éktelen kiáltozással a lovak elé, amelyek új veszélyt szimatolva váratlanul a meredek oldal hosszába fordultak és az ördögi vágta váratlanul megtorpant. A répaföldön felegyenesedve állt az eleven Vé-betű. Először, csak egy, aztán kettő, s végül mindegyik summás elindult felénk. Megállt a munka a Tükör táblán és megállt a répa«» földön is, ahol a fürge summás kéz nyomán tisztán és felporhanyítva maradt a föld. A foltos ruhaneműből előkerült a hármas dohány, sercentek a foszforos gyújtók és a tündöklő napsütésben alig észrevehetően szállongott az erős dohányfüst. Közben megjött a kondéros kocsi s a mezőkövesdiek ebédhez készülődtek. Egy tál leves — körülötte négy ember. Ettek, csak úgy a tálból merítve az ételt — egyszer egyik, máskor a másik, gondosan vigyázva a sorrendre. A kocsisok is kifogták lovaikat, neki fordították azokat a kocsi deréknak, s nyakukba akasztották az ablakos tarisznyát. Csend volt — csak az ócska cserép tálak fenekéhez ütődő rozsdás pléh kanalak csörömpölése és a lovak ropogtatása hangzott, amint fogaikkal megállás nélkül morzsolták szét a déli ablakot. A kondéros kocsis újságolta el a summások etetése közben, hogy reggel a puszta közepén álló májusfán jókora vörös zászló félét találtak. A fát már ki is ásatta az ispán, mert mindenki azt bámulta a cselédek közül. Nem csoda — soha nem történt még ilyen a pusztában. A summások hallgattak. Akkor gondoltunk rá először, hogy tulajdonképpen május elseje van. ||. P. Úgy feküdt ott a járda szélén érintetlenül egyedül, elhagyatottan címkéjével felfelé bámulva, mintha mondaná: hát én csak ennyit érek, én senkinek sem kellek? Már nyúltam érte, amikor hirtelen eszembe jutott: a zsebemben ott lapul egy doboz Kosuth. Tovább mentem, mit sem törődve a Terv sorsával, élvezettel gyújtottam kedvenc cigarettámra. Az eset azonban elgondolkodtatott... Gyermekkori emlékeket idézett bennem, édeskeserűeket, amilyenek a szegény gyermekek emlékei... A titokban elszívott első cigaretta kesernyés és mégis oly édes zamatét, illatát éreztem az orromban, a torkomban. Újra átfutott idegeimen a bizsergő izgalom , mint akkor... Pedig de régen volt... És most mégis úgy tűnt, mintha tegnap történt volna... Egy cigarettányi idő alatt elvonult előttem gyermekkorom egy darabkája. Az első cigaretta után rosszul lettem, olyan sárga voltam mint a viasz. Anyám, szegény azt hitte komoly beteg vagyok. Csömörre nem gondolt, hiszen olyan ennivalóra máig sem tudok visszaemlékezni, amelyből egyszer is többet ehettem volna a kelleténél. Akkor már heten voltunk testvérek... Még jóllakásra is ritkán jutott, nem gyomorrontásra. A dohányzás szenvedélyének — előbb titokban, később, nyíltan — örökre rabja lettem. A titkos szenvedély kielégítésének több forrása is volt. A legbiztosabbnak— ha vékonyan csörgedező volt is — a „csikk’-szedés bizonyult. Mi hárman — Baló Pisti, Véber Jóska meg én — sülve-főve együtt voltunk. Mint egyivású kölykök már negyedik éve gyütt faragcsáltuk az iskolapadokat a szünetet jelző csengőszóra várva. Kapáláskor, aratáskor együtt hordtuk a cibere levest, meg a darástésztát ki a Rakottyásba. A kulákok teheneit is együtt legeltettük. Fő vadászterületünk a félvégi Haneva korcsma és a vicinális állomása volt. Az állomás nem volt veszélytelen számunkra, hiszen ha a seje Tóth Jancsi elkapott, jól eldöngetett bennünket. Tóth Jancsi lepény emberként pályamunkásból lépett elő (protekció révén: az apja előmunkás volt) amolyan mindenes félénekű fuvarleveleket kézbesített, meg néha kiszaladgált a váltón igazítani, ha jött a „krumplis” vonat. Mi különösen szemeszálkája voltunk, hiszen unosuntalan utána kiabáltuk: „Feje-vasutas”. Ugyanis csak egy ütött-kopott egyensapka hirdette a vasúthoz való tartozását. Az állomás környékét magának sajátította ki... Később megtudtuk, hogy az így összegyűjtött dohányból cigarettát töltött és a pályamunkások között „üzérkedett” vele. Kettőt adott egy fillérért. A csikkszedéssel mi a magunk részére úgy ahogy biztosítottuk a „szükségletet” s bizonyos vonatkozásban jobb helyzetben voltunk, mint az öregek. Télen még csak istenes volt a helyzet. Apám meg a Pisti apja eljárogattak segíteni simítani, meg csomózni Bojtosokhoz meg a Döme kólákhoz. (Apám Bojtosnál, Pista bátyám Döménél volt harmados.) Így aztán egy kis füstölni való csurrant-cseppent. A hosszú téli esték kártyacsatái azonban „füstté” változtatták a fináncnem látta dohányt. Tavasz felé már egyre gyakrabban hangzott el, adj egy pipára valót... Ilyentájt még akinek valt is, kétszer meggondolta, adjon-e. Kapálás, aratás idején a dohány-ínség !*