Fejér Megyei Hírlap, 1963. augusztus (19. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-19 / 194. szám

ISMERŐSÜNK a kértMMIMői Mint régi ismerőse nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz vele riportot készíteni. Nem szereti a nyilvánosságot, pedig arcát sokan ismerik, egy-egy televíziós adás­napon Várna József, a Televízió be­mondója százezrek régi isme­­rőseként jelentkezik. De hiába. A jó kollégának már csak kortársi szolidaritás­ból is vallania kell. Az első mosolyt az váltotta ki, mikor arra kértem, hogy próbálja saját magát meginterjúvolni. Íme az önvallomás: 34 éves vagyok. Nős, két gyermekem van, a 14 éves Ti­bor és a 6 éves Dénes,é­s ön­vallomás ide, önvallomás oda, mindjárt a tv és a gyerekek kapcsolatáról szeretnék beszél­ni. Annak idején énrám há­rult az a nem éppen népszerű feladat, hogy bevezessem az esti gyerekbúcsút. Az első közvetítés után vagy 30 levelet kaptam, melyekben a szülők hálásan megköszön­ték a segítséget, melyet bú­csúzkodásunkkal a gyermekek lefektetéséhez nyújtottam. De szép számmal akadtak tilta­kozó szülők is, akik durva be­avatkozásnak minősítették ezt az újításunkat. Ma már javult a helyzet, a fogát mosó Mac­kó kedves ismerőse lett min­den gyermeknek. Mint gya­korló apa megállapíthatom, hogy a televíziónak rendkívül jó nevelő és oktató hatása van a gyermekekre, ha megfelelő mennyiségben és minőségben kapják az ismereteket. — Magamról? Újságíróként kezdtem, majd 1952-ben fel­vettek riporternek a Magyar Rádióhoz. Alig kétnapi mun­ka után bemondó-meghallga­tás volt a rádióban, s miután nagyobb szükség volt bemon­dóra, mint riporterre, e mun­kánál kötöttem ki. Fél év után, mint hírolvasó dolgoztam. 1953-ban a Magyar Rádió moszkvai magyarnyelvű szer­kesztőségébe helyeztek, ahon­nan 1957 elején tértem haza. Itthon újra a régi beosztásom­ba kerültem, s 1960 márciusá­ban áthelyeztek a televízió­hoz, ugyancsak bemondói munkakörbe. Jelenleg a Marxizmus—leni­­nizmus Esti Egyetemének má­sodéves hallgatója vagyok. Ezután a szép magyar be­széd került szóba. A beszédkészséget állandó­an fejleszteni kell és én még tíz év után sem vagyok meg­elégedve magammal. A hang­képzés mellett természetesen nem szabad elhanyagolnom a legfontosabb idegen nyelveket, hisz munkám során nem egy­szer fordul elő, hogy francia angol, orosz, német kifejezése­ket kell a mikrofonba mon­dani . Hogy mi a különbség a rádió és televízió bemondói munkája között? Alapvetően meghatározza az a tény, hogy az egyik akusztikai, a másik akusztikai és vizuális tevé­kenység. Természetesen az utóbbi nehezebb. Például, mi­kor a televízióhoz kerültem, szinte új artikulációs módszert kellett kidolgoznom magam számára, hiszen itt a beszéd nemcsak hallható, „látszik” is. S bizony nem elhanyagolható nehézség az erős fény és a meleg, különösen ilyen nyarak alkalmával, mint az idei. De­hát ez az én saját problémám, miért is érdekelte ez a nézőt. Munkánk egyik legnehezebb része — s ezt kevesen tudják — a filmek szövegének „élő alámondása”. Aránylag kevés próbával végezzük ezt a mun­kát. Ugyancsak vigyázni kell, hogy a szöveg pontosan a kép alá kerüljön. A szinkronfelvé­­tel majdnem olyan nehéz, mint az élő adás, csak az az előnye, hogy a hibákat korri­gálni lehet, miután hangfelvé­telről van szó. — Érdekes élményeim? Szé­gyellem bevallani, szinte sem­miféle különösebb, említésre méltó élmény-emlékem nincs. Talán meglehetősen nagy szakmai gyakorlatom indokol­ja ezt. Ilyen hosszú idő után már kevesebb váratlan dolog éri az embert, leszámítva azt a néhány „bakit”, amelyek el­len sajnos nincs védekezés. Nagyon érdekesnek tartom a bemondói munkát és szeretem is. Úgy érzem, kicsit rokon eredeti foglalkozásommal, az újságírással. — A szövegértelmezés kér­dése? Én általában azt dom­borítom ki a szövegből, amit az anyag legjobb értelmezése alapján megfelelőnek találok. Mit üzenjek a közönségnek? Talán annyit, hogy a képer­nyő innenső oldalán is embe­rek dolgoznak. Jól tudom, vannak hibák, de h­iggyék el kedves nézők, hogy a televízió soha nem azért ad gyengébb műsort, hogy a­ nézőket bosz­­szantsa. A mozi, a színház sem ad mindig jó darabot és a kedves nézőknek is van né­ha rossz napjuk és én azt kí­vánom, hogy minél kevesebb legyen. Sényi Imre Varga József: A Magyar Televízió bemondója Hétfő, 1963. augusztus 19. A TUDÁS FÁI ALATT Régi jegyzeteim között la­pozgatva kezembe akadt egy lap, amelyre egy értekezlet hozzászólásait jegyezgettem fel. A kissé fakuló sorokat böngészgetve ilyeneket, olva­­sok. „Hosszú idő kell még ah­hoz, hogy a technikumok egyenrangú vetélytársai le­gyenek a gimnáziumoknak. Ilyen körülmények között pedig a szakközép­iskolák tervezete csak idea lehet”. Egy másik: „Jogosan idegenkednek a szülők, hiszen, ha már ta­­nítatják gyermekeiket, való­színűleg azt szeretnék, hogy a középiskola után tovább tanuljanak.” Egy harmadik: „Bármennyire is ideának tűnhet az elképzelés, el kell kezdeni, mert a fejlődés iránya azt mutatja, hogy néhány éven belül igen­is fokozódni fog az érdeklő­dés az ilyen irányú oktatás iránt.” S ide iktatom még a hozzá­szólásokban ugyan el nem hangzott, de ezekhez szorosan hozzátartozó rövid kis részt, amely az MSZMP nyolcadik kongresszusán hangzott el ok­tatásügyünkkel kapcsolatban: „Az újszerű középiskolai oktatás formáinak keresése, bevezetése, kikísérletezése és ebből adódóan az új nemzedék alaposabb felké­szítése az életre, fő feladat.” Mindezek egyszerre jutnak eszembe most, miután az idei ősztől kezdődően megyénk te­rületén a múlt évi egyetlen szakközépiskolával szemben már vidéken is indul néhány, s a kissé indokolt pesszimiz­mus ellenére is olyan nagy­arányú érdeklődés nyilvánult meg az újszerű oktatási form­a iránt, amely már kezdetként is biztató. Vannak az életben olyan meghatározhatatlan és meg­foghatatlan pillanatok, amikor egyszeriben megtörténik egy­változás s még sokáig beszé­lünk e változás várásáról, mert észrevehetetlen amikor már megtörtént. Valahogy eképpen zajlott le ez is. Próbálom összeszedni az előzmények adatait, mi is je­lezhette ennek a bekövetkezett változásnak jöttét. Egyik ilyen előzmény volt a technikumok iránt évről-évre növekedő érdeklődés. Sokan, akiknek talán még a szülei úgy nyilatkoztak, hogy csak a hagyományos gimnáziumi érettséginek van értelme, már a technikumot választották inkább. A technikumra jelent­kező diákok száma az elmúlt évek folyamán évről évre nőtt s az idei tanévben már körül­belül a jelentkezők számának aránya 25 százalékkal volt több technikumainkban, mint há­rom évvel ezelőtt. Másik számításba jövő előz­mény a politechnika rohamos térhódítása. Emlékszem még arra a két évvel ezelőtti vitá­ra amikor szülők és pedagógu­sok arról vitatkoztak érde­mes-e egyáltalán politechniká­ra járatni a fiatalokat. Hosz­­­szan lehetne sorolni azokat a példákat, amikor a szülők nyomatékosan hangsúlyozták, nem azért, járatják iskolába gyermekeiket, hogy gyárakba járjanak és munkások legye­nek.­­ A kérdést szerencsére maga a fiatalság döntötte el, mert azóta egyik kedvenc tantárgy lett a politechnika és sokan, a végzett diákok ennek köszön­hetik, hogy érettségi után nyomban megtalálták helyü­ket valamelyik üzemben. Harmadik előzmény, amely még jelenleg is inkább egyre erősödő folyamat, hogy a fia­talok igen nagy fantáziát lát­nak az élet gyakorlati oldalá­nak megismerésében. Amit pedig kedvvel csinálnak a fia­talok, arról aligha lehet lebe­szélni őket. Még akkor sem, ha a szülők elképzelése egé­szen más alapokon nyugszik. Túlzás volna szülők és gyer­mekek ellentétéről beszélni,­­ az idei jelentkezések előzetes értékelése azonban máris­­ azt bizonyítja, hogy a fiatalok győztek. Csökkent a gimnáziu­mok iránti érdeklődés, meg­nőtt a technikumok és a szak­­középiskolák becsülete. A szakközépiskolákat még­ korai volna értékelni, hiszen­­ az egyetlen tapasztalat, ami­ rendelkezésünkre áll, még nem­­ általánosítható. Az azonban, hogy a Vasvári gimnáziumban beindult első szakközépisko­lánk diákjairól Gépek dicsérete Néhány évvel ezelőtt egy kora reggel valami szokatlan motorhang ébresztett föl; még aznap megtudtam, hogy az egyik fehérvári gyárban ke­rékpárra szerelhető kismotor gyártását kezdték meg, annak prototípusát próbálták az ut­cákon. Akkor elmélkedéseim elvezettek már oda, hogy a technika, tudomány, gépipar közös alkotásain egyetlen pil­lanatig se szabad csodálkoz­nunk, mert olyan kor szeren­csés gyermekei vagyunk, amely­ben nem nap nap után, ha­nem szinte óráról-órára, a ré­gi szemlélettel csodák, mai mértékkel természetes dol­gok születnek. Biztosan akad majd szak­író aki e fejlődés roppant iramának különböző szaka­szait megírja, egészen távol áll tőlem, hogy erre a terü­letre valamiféle kirándulást rendezzek. Pusztán dicsérni akarom a gépeket és azok al­kotóit, mert most meg azt lá­tom a vonatablakból, hogy a búzaszalmát egy előttem eddig ismeretlen gép a helyszínen bálákba döngöli, lerakja, szé­pen a tarlón, s egyik napról a másikra ott állnak ezeknek a szép geometriai formáknak légiói a szikkadt tarlón, mint a csataerdőből szétugrasztott katonaság. Lehet, hogy mások már lát­tak ilyesmit, nem érdekes. De a pár kilométeres úton, a ha­gyományos vonaton, elgondol­kozik az ember, mi mindent csinálnak meg helyettünk ol­csóbban, okosabban, könnyeb­ben a gépek! Jól emlékszem, hogy nem is olyan régen le­vágták a gabonát asztagokba rakták, kicsépelték, a gép kö­rül napokon át marta a forró por az izzadt testeket, kaz­lakba tornyozták a szalmát külön mesterei voltak ennek a munkának: jól álljon a ka­zal, formája is szép legyen, akkor sem tudta megbontani a szél. A kazlakból aztán — ahogyan a szükség kívánta — villázták télen az alomnak valót, tehát megint munka volt vele. Most meg itt van ez a bálá­zó gép, szinte becsomagolja a szalmát, lehet, hogy holnap újabb csodálkozásokra előke­rül egy másik, fölszedi a bálá­kat, anélkül, hogy ember hozzányúlna és elviszi vala­hová, ahol bálakazlakat rak belőle. De sok mindent elvégez már a gép helyettünk! S ez, ami azon a tarlón bálákba döngöli a szalmát, semmiség a kiber­netika káprázatos műveletek­re képes elektronikus beren­dezései mellett És milyen fejlődést hoz majd, ha a gyakorlatban széles körben alkalmazzák az új ragasztó módszereket, amellyel fölösle­gessé teszik a hagyományos csavarozást, hegesztést! Érzem, hogy lassan-lassan valami újveretű líra születik majd, mert elkerülhetetlen, hogy a költők, írók, ne hó­doljanak valamiképpen a gépeknek. Megkapnak, meg­ihletnek bennünket a káprá­zatos teljesítmények, s fölfi­gyelünk a gépek szépségére, a formák fantasztikus mozgal­masságára, s arra, hogy azok­ban a gépekben szinte harso­gó diadallal énekel az alkotó ember. Ormos Gerő a legnagyobb elismerés hangján beszélnek az üzentek, ahol a nyáron dolgoztat­ a fiatalok, (a Magasépítő­nél, a Tatarozó­nál és az Építőipari vállalat­nál) bizonyítja, hogy ezekben az iskolákban, az­ érettségi bi­zonyítvány mellett elnyerendő szakmunkás bizonyítványnak becsülete lesz. „Minden ez évben végzett fiatal már megtalálta helyét” — mondotta nemrégen Pataki Imre a megyei tanács munka­ügyi osztályának vezetője. Eb­ben a rövid mondatban ezer és ezer fiatal jövője van. Aio­ké is akik üzemekbe mentek, de azoké is, akik tovább ta­nulni akartak. És, hogy meg­találták helyüket, egyben azt is jelenti, hogy az induló új iskolák padjai már várják a szeptemberben kezdődő tané­vet, az új fiatalokat, akik már az oktatás új formái között kezdenek ismerkedni az isme­retek világával. Megtört volna a jég? A jelek arra mutatnak, hogy igen. Áthaladtunk azon az el­ső pillanaton, amikor új isko­latípusaink teljesjogú „felnőt­té” váltak iskoláink sorában s ez már olyan ígéretes fo­gamzását jelenti az elültetett magnak, amelyből néhány év múlva már hasznos gyümöl­csöt, sok-sok iskolázott szak­embert terem, a tudás fája. Tömöri Sándor Pillanat A vasútállomástól indul az autóbusz. Hátul, a pe­ronon ketten állnak. Az egyik igazi szép fiú. Feke­te, lombos haja mint az ében. Arcát apró szépiák hímezik. Neki háttal öt lányka áll Tűsarkú, csupa nájlon. Oldalt áll nekem, csak fitos kis orra bom­lik ki vállára omló szép szőke hajiból. A fiú most megérinti a lány karját, de az durcásan felrántja a vállát. Kis szünet. A fiú fe­je szomorúan lebukik. Ide, a kocsi belsejébe nem hallatszik, mit mond. Csak a szája jár, de látszik, hogy könyörög. A lányka még durcásabban rántja meg magát, mire a fiú össze­rezzen. — Béke útja, — kiált a kalauz. A lányka lelép a buszról, a fiú hosszan néz utána, de amaz nem néz vissza. Csak lépked büsz­kén, sértődötten, míg bele­olvad a forgatagba. A fiú szomorúan átballag a peron másik oldalára, rákönyököl az ablakrácsra, nagyot só­hajt. Mi mehet végbe ennek a­ fiúnak, a lelkében? Milyen vihar? A szerelem sötét ve­rem. Jobban leveszi lábá­ról az embert, mint a testi betegség. Betegség ez is. Magam is, emlékszem... ré­gen volt, de mit szenved­tem... Kilépek a peronra, átfogom a fiú vállát együtt­érző barátsággal. — Ne búsuljon, — mon­don, — el kell felejteni. A fiú csak pislog. Érti meg folytatom sajnálkozz­va: — Az ember ne fussott olyan kocsi után, amelyre nem veszi fel. Legközelebbi maga emelje fel a fejét ba­rátom, s rá se nézzen, kit jön. A fiú végre megszólal: — Azt azért nem érdeml­i, — mondja. Azért, mert elfelejtettem bedobni azt a­ levelet... — Miféle levelet? — Hát... amit a nagy­­mamának írt. Még a múlt héten megkért, dobjam be a postaládába, valami fon­tosat írt. S hát most talál­tam meg a táskámban. S hiába engesztelem, csak haragszik szegény. — Ugyan. Hát ki volt ez a kislány? — Kislány? — néz cso­­dálkozva. — Az édes* anyám!!! Dénes Géza Nagy Imre: GYEREKEK (Fametszet) vi vi­ vivivi vi v­ív. Fejér megyei Hírlap 9­1­ - 1

Next