Fejér Megyei Hírlap, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-07 / 158. szám

KÖNYVESPOLC A versenyló halála Lassan-lassan már lehetetlen lesz tájékozódni a világirodalom mai alkotásai között. Egyik könyvet a másik után kapjuk kezünkbe, s gyakran a leghíresebb „modern" művekben is csalatkoznunk kell. Ez a könyv, Ajtmatov A versenyló halála című regénye szinte észrevétlenül jelent meg a könyvpiacon, jóformán azt sem tudtuk, ki is az írója, s a fedőlap kurta közlése — mely szerint Lenin-díjas — keltett csak annyi érdeklődést, hogy nekikezdjünk könyvének. S ahogy oldalról oldalra, sorról sorra halad az olvasó, úgy keríti vonzásába ez a furcsa, tőlünk oly távoleső, de szellemében oly közeli világ, s a kazahok, kirgizek legbensőbb problémáiban egyszerre mi is a magunkéira ismerünk. És innen kezdve nincs megállás. Csak az utolsó lapot is behajtva ér rá az olvasó megváltani magának, hogy ez a vékony kis könyvecske alighanem egyike a „jelentős” regényeknek, amelyet majd érdemes lesz időről időre leemelni a polcról, hogy újra belefeledkezzünk vonzásába. A főhős egy hegyi pásztor, aki mindig ott van, ahol a munka megköveteli, vagy ahol éppen a kolhoz érdeke megkívánja. Sorsa furcsa módon összefonódik a ménes egyik lovának életével, melyet ő tör be, ő tesz versenylóvá, s ő is temet el egy havas, förgeteges éjszakán, amikor nyergében visszatér legkedvesebb gyerekkori pajtása temetéséről. Igen, a pásztor lassacskán magára marad. Az események szinte „elfutnak” mellette, s olykor magatartását, vélekedését is korszerűtlennek érezzük. Eszményei, a kommunista ember lelki tisztasága és feladatvállalása, amit megtestesít , nem válik korszerűtlenné. Még akkor sem, ha akadnak intrikusok és törtetők, akik hatalmi harcuk közben megfeledkeznek az emberiességről, és kizárják őt a pártból. Ez az igazságtalan határozat — amellyel az író finoman utal a törvénysértések idejére — üressé teszi életét, és hirtelen megörepíti. Nem érzi, hogy életének értelme és közege van. Nosztalgikusan , és egyre szomorúbban gondol elmúlt életére, de nem tud semmit sem tenni a jövőjéért. Csak a tábortűz utolsó fellobbanása és az öreg társ, a versenyló halála érteti meg vele, hogy meg kell fognia a segítő szándékkal feléje nyúló kezeket, hallgatnia kell a hívó szavakra, és vissza kell térnie a pártba, amely annak idején élete értelmét adta. Keleten lassan bíborodik az ég alja, s az öreg könnyászatta arccal indul hazafelé. Siratja régi társát, de ugyanakkor már fogalmazza magában azt a levelet is, amely visszatéríti oda, ahonnan igazságtalan úton kellett távoznia. Érdemes? — veti fel a kérdést. Mi azonban tudjuk helyette is a választ: Igen, érdemes! Ennyit és nem többet mond ez a nagyszerű könyv, — amelyet Lám Anikó fordított. Ez azonban — és ahogy elmondja — nem kevés, hisran eszményeink megbecsülésére nevel. R. L. saas 9 DK ÉS DEKOLTÁZS (4) A templom egerétől a zöld tussolóig Hajnaliban rendezem gondolataimat és a holmimat. Mondanom sem kell, eddig még elég lett volna a kosztüm. .. Sem a darócszoknyát, sem a dekoltált ruhát nem vettem fel, csak kiszedem a bőröndből és kiakasztom. Lenn a Pensione MARIN kis udvarán, ahova az ablakom nyílik, magyar szót hallok. Még most sem tudom eldönteni, így utólag sem, hogy valóban magyarul beszéltek-e. Az első néhány nap ugyanis mindig a megszokott nyelv szavaival van tele. Olasz mondatból, a szókapcsolatok révén magyar szó alakul, s ugyanígy hallok — hazaérkezve — francia szavakat, Pesten, a hatodik kerületben, álmomból felriadva. De ne riadjak még fel — álmodjak tovább. Mert Velence olyan mint egy gyönyörű, kosztümös álom. A Dózse-palota, amely a képeslapokon meg az útikönyvekben rózsaszín, a valóságban csodálatos testszínben játszik, a Frari templom, amely gyönyörű és egészen bizarr: belépődíjat kell fizetni és benn nemcsak képeslapokat, hanem képes újságokat is árulnak. Ezek a kufárok azok, akiket annak idején Jézus Krisztus is kivert a templomból. Itt találkoztam különben a templom egerével. Csokornyakkendőbem volt. A hűvös május egészen hideg nyirkos levegővel árasztotta el a templomot A templom egere fogvacogva ajánlotta fel szolgálatait: bármely nyelven hajlandó csekélyke borravalóért elmagyarázni a templom keletkezésének történetét, megmutatni érdekességeit. A csokornyakkendőn kívül ballonkabát is volt rajta, de ezzel együtt majd a szél fújta el És nem akadt senki, de senki aki szolgálatait igénybe vette volna. „Az eső is elkezdett cseperészni, s mintha mindegy volna meg is állt”. Attilát idéztem, pedig nem volt mindegy, nagyon szeretek esőben sétálni, de nem egész napokat lődörögni valami szinte tapintható párás esős-ködös levegőben. Szerencse, hogy a Ca’ Pessaro nyitva, örömmel szárítkozom a modern művészet fényében. Ugyanis itt gyűjtik a Velencei Biennélek nagydíjat nyert alkotásait Elcsodálkozom a világ múlásán Hogyan robbant be a modernség a művészetbe. Így egészen más megvilágításba kerül mindaz, amit egyesek csodálnak, mások szidnak, csak egyet nem tehetnek, nem hallgathatják el létezését. 1958. nagydíját egy egészen egyszerű tájkép L.icini művei nyerte. 1960-ban betör a gesztus-festészet — színek kavargása, látható cél nélkül —, 1962- ben pedig a pop art James Dine zöld tussolójával. Aki végigéli a nyugati művészet áramlatait, annak a számára világos, logikus, sőt dialektikus a fejlődés. Az absztrakció, a céltalan, mondanivaló nélküli dekor a gesztusfestészetben túléli magát, ellenében megszületik az az irányzat, amely odarakja kép helyett a szemétlapátot, a három egymásba rohantautó roncsát, ezzel prezentálva: ilyen a világ, ilyen egyszerű, vagy ilyen borzalmas. Majd jön a szintézis: a 64- es nagydíj KEMÉNY Zoltán magyar származású svájci szobrászé, aki bár elvonatkoztat a konkrét tartalomtól, formailag a valóság talaján marad drót- és csőszerkezeteivel, s ugyanakkor alkotásainak struktúrája, ritmusa mintegy kivonata életünk, gépesített technikai századunk lüktetésének. Magyarázatot — vagy ha úgy tetszik: okozatot — az egyik nagy teremben kiállított múlt századi festő munkáiban találok. Ippolito Caff 1809-től 1866-ig élt. És ő volt a mai fényképező turisák őse. Bejárta a világot, akvarelljei ezerféle Rómát, Törökországot, Athént, Egyiptomot, Jeruzsálemet mutatnak be. Kora száguldó riportere! Csak nem fényképezőgéppel, hanem ecsettel dolgozott az önként adódó magyarázat: a festők célja mindig valaminek a bemutatása, felfedezése a néző számára. Csoda-e, ha a huszadik század festője már nem Egyiptomot akarja bemutatni, ahová társasutazással el lehet jutni — vagy ha éppen be is mutatja, nem úgy mutatja, ahogy látszik — hanem a mikro- és makrokozmosz világába vezet a konstrukciók és belső ritmusok világába, amelyet még nem fedeztünk fel magunknak. A Pesaro udvarán egy fekvő kőóriás. Szobor, de úgy alszik, hogy szinte halkabbra fogom a lépteimet. Feje alá rakott karja szögletében egész kis tengerszem gyűlt össze. Egy rokonszenves angol úr igyekszik kimerni a vizet, amikor látja, hogy szeretném lefényképezni. Délután még egy múzeumot megnézek: a Velence környéki iparművészek kiállítását, utána leülök a Rialto alatt egy kis vendéglő teraszára és élvezem, süttetem magam a végre előbújó nappal. Tulajdonképpen nagyon boldog vagyok. Torday Aliz Galambok mindenütt, Velence legkisebb és legnagyobb terén! i Ágról-ágra “FALUSI KÖRKÉPEK FEHÉRVÁRCSURGÓ Én még jól emlékszem arra az időre, amikor a falusi ember szívta a fogát, ha valamiféle patikaszerért a városba kellett mennie. Akkoriban nem egyszer bukkant fel népünk köznapi nyelvében a szólás-mondás, hogy drága, akár a patikaszer, s nem is vásárolt gyógyszert a falun élő ember, csak ha a doktor végzetes veszedelemmel ijesztgette. Most beülök ide a csurgói gyógyszertárba kora délután s nem is azt várom, hogy mai gyógyszerfogyasztó parasztemberrel beszélgethessek, hanem hogy az itt tevékenykedő gyógyszerészek tájékoztatásán keresztül belekóstoltak közegészségügyünk jelenlegi helyzetébe, illetve a mai falusi gyógyszertár és a falun élő ember viszonyába. Alapállásként följegyzem, — s azt hiszem ez nem különálló csurgós jelenség — hogy a mai falusi ember ugyanolyan bizalommal viseltetik gyógyszerészéhez, mint az orvosához, szeretik, becsülik a gyógyszerészeket s büszkék arra — ez sem elszigetelt csurgói jelenség — hogy szép, kulturált gyógyszertáruk van. Ez a kérdés egyik oldala. A másik az, hogy falusi népünk hallatlanul igényes a gyógyszerfogyasztásban tehát a „gyógyszeres ország” jelzőt nemcsak a városi lakosság rohamosan megnövekedett gyógyszerfogyasztása, s a magyar gyógyszeripar világhírneve teremtette meg, hanem hozzájárult falusi népünk gyógyszerigényének fokozódása is. Hallom itt például, hogy ebből a hangulatos, s egy idős amerikai magyar házaspár házában működő csurgói gyógyszertárból töméntelen fájdalomcsillapítót, nyugtatót visznek el a betegek, betéve ismerik a gyógyszerek nevét, százával, ezrével fogyasztják havonként a Salvadort, a demalgont, kalmopirint, barbamidot, a nyugtatók közül az andaxin a legkeresettebb, de viszik a sevenalettát, tardillt, trioxazint, s nagyon jól tudják, hogy a legmodernebb ilyen medicina a seduxen. Nem szégyelem, hogy mindezek közül én csak egy-kettőnek a nevét ismerem, amint első hallásra azt se tudtam volna megmondani, mi az a polivitaplex, amit a csurgói asszonyok tömegesen vásárolnak a gyerekeik táplálására, s azt se tudtam — ők tudják — hogy a lactorisan ugyancsak elsőrendű gyermektápszer. Azt azonban kortörténeti adatként ide írom még Thurzó Kálmánná tájékoztatása alapján, hogy a gyógyszerpiacon nemrég megjelent seduxen nevű nyugtatóból a csurgói nép 1968. első negyedében 190 tíztablettás csomaggal fogyasztott, s az is figyelemre méltó, hogy töméntelen kézfinomítót vásárolnak a csurgói patikában. A gyógyszertárt 1958-ban nyitották meg, akkor havi 20 ezer forintos forgalomra tervezték, 1967- ben elérték már havi átlagban a 67 ezer forintot. Ezek után Nagy István, a helybeli születésű tanácselnök, akit ebédre készülőben leptem meg, s most a tanácsi irodában vár, azt javasolja, hogy nézzünk át a klubkönyvtárba, mert özvegy Sáfár Sándorné könyvtárost később nem találjuk, fontos ügyben el kell utaznia. Hát érdemes volt átnéznünk. Mert a félórás látogatás során módomban állt megismerkedni a kor igényeinek minden tekintetben megfelelő klubkönyvtárral, amely ebben a szerkezetében nemcsak az ilyen 2200 lelkes 1. Fejér megyei Hírlap . ■ ■■■■==■.......■ = a Magyar Népköztársaság érdemes művésze A most befejeződött színházi évadban havonta ötvenkét előadásban lépett színpadra. Ez legalább kétszerese az átlagos színészi teljesítménynek. Agárdy Gábor ugyanis nem egy, hanem két színháznak tagja. A Nemzeti Színház előadásai után átrobog a Mikroszkóp színpadra, ahol színésztársaival együtt egészen más világot kel megteremtenie. Itt ugyanis a Bánk bán szatirikus átdolgozásában, mikroszkóp változatában játssza Petur bán szerepét. Humoros szerepeket megformálni — mondja Agárdy Gábor —, a megfelelő hangvételt eltalálni, rendkívül nehéz feladat. Természetesen a Nemzeti Színház klasszikus darabjai is nagy igényt támasztanak a színésszel szemben. Mindent összevetve nagyon kifárasztott ez az évad. El is határoztam, hogy semmi munkát nem vállalok nyárra, de a sors és a közönség másként ítélt felőlem. Váratlanul felhívtak telefonon és közölték, hogy a KISZ közvéleménykutatást hirdetett az Egri csillagok című film szerepeinek kiosztására, és huszonkilencezer szavazattal engem „hoztak be” elsőként, hogy eljátsszam Sárközi cigányt. — Bizonyára jólesett ez a népszerűség? — Az ilyesminek mindenki örül. De meg kell mondanom, nem csupán a siker foka teszi emlékezetessé a szerepeimet játszottam például a Dundo Maroje című népi komédiában, amely megbukott, nekem mégis egyik legkedvesebb alakításom. A siker fontos része, de még csak egy része ennek a pályának, az igazi életelem maga a színház, a játék. Játszom, mióta csak megvagyok, — teszi hozzá kicsit elgondolkodva —. Szegeden lakott a családunk, s én nem lehettem több hatnyolc évesnél, amikor betoppant egy szomszéd, a szegedi színház tagja, mondván, hogy gyermekszáncsort keresnek, így kezdődött, s a szegedi színháznál eltöltött évek után, immár nem gyermek, hanem ifjú színészként több mint egy évtizeden át vándor társulatokkal jártam az országot Általában három hónapot töltöttünk egy városiban. Kisebb helyiségekben még annyit sem, s játszottunk klasszikust modemet, prózát operettet, mindent. Nincs olyan vidéke Magyarországnak, ahol meg ne fordultam volna. — Manapság ritkán jutok vidékre. Néha lemegyünk Székesfehérvárra a Nemzeti Lanház társulatával, a közönség zsúfolásig megtölti a hatalmas kőszínházat. Az ünnepi filmbemutatókon pedig, ahol beszélgetésre is nyílik lehetőség, kiderül, hogy milyen tudatos a művészet élvezete. Egerben, és a másutt is évek múltán emlékeztek a helybeliek például a Svejk színpadi változatában nyújtott alakításomra, Katz tábori lelkészre. Nem találta különösnek, hogy még filmankéton is inkább színpadi szerepeit emlegették? — Nem, talán azért, mert magamnak is sokkal nagyobb élményt nyújt a színház. Sokat filmeztem, de csak egy maradt igazán feloldhatatlan emlék: a Szegénylegények. A színház őszinte szeretetű, csendül ki minden szavából. Értőként beszél egy berlini díszlettervről, (ő maga is fest, maga készíti például maszktanulmányait) Peter Weiss Vizsgálatának hamburgi és amerikai előadásairól, a Hochhut Helytartója körüli vitákról. Lánya Agárdy Hana is színésznő lett. — Olyan pálya ez, ahol tehetség híján esetleg nagyon boldogtalan lehet az ember. Nekem mindig örömet adott a játék, és ennél is többet, igazi boldogságot az idén elnyert kitüntetés: a Magyar Népköztársaság érdemes művészének címe. Zilahi Judit Vasárnap, 1968. július 7.