Fejér Megyei Hírlap, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-26 / 121. szám

Kedd, 1970. május 26. Termelőszövetkezet Dunaújváros mesgyéjén (Folytatás az első oldalról) erősebbek a gazdálkodás anyagi meghatározói. A kisapostagi határ, az ilyenféle gondoktól függetlenül, azt mutatja, megérdemli nevét a Napsugár Termelőszövetkezet. Jól kihasználták a szeszélyes időjárás „lyukjait”, és tisztába tették tavaszukat. Nincs már vetnivaló, elmunikálásra váró föld, sőt (nem mondja, de tudom: a gépeiből lett elnök nagy örömére) gépeik még a szomszédoknak is segíthetnek. A baracsi Béke Tsz-nél egy gépük talajmunkán dolgozik, bérmunkát végeznek a Dunaújvárosi Városgazdálkodási Vállalatnál is. A szorgos tavasz gazdag nyár ígéretét hordozza. Bár növényeik — mint máshol — itt is késlekedtek, de remélik, nem lesz különösebb baj és jó termést takaríthatnak be. Ehhez, a gondos munkán kívül olyan segítségük is kéznél van, mint a dunaújvárosi öntözőfürt. Ha a természet az ellenkező végletre, a szárazságra vált át, nemcsak a tehenészetük legfontosabb ellátóját, a lucernatáblákat, tudják öntözni, de a kukoricát is. — Még a búzát is, ha szükséges — mondják nyomatékkal a szövetkezet vezetői. Az öntözővíz onnan indul be derekú csöveken, ahonnan a Vasmű oltja szomját, így — közös a haragos zöld lucerna, a jól fizető kukorica, zöldbab öröme. A közös öröm kötelességet is diktál — ezen érdemes elgondolkodni, és teljesítéséhez hozzásegíteni a termelőszövetkezetet, a város mesgyéjén. (vincze) Gátakon az ország (Szegedi tudósítás) Szeged Tisza-parti utcáin, ahol rendes körülmények között meglehetősen gyér a teherkocsi forgalom, ezekben a napokban együtt van az ország. A veszedelem szülte pontos szervezés eredményeként hosszú kocsisorok álltak be a csendes házak közé, itt vannak a dunántúli városok, illetve megyék tehergépkocsi képviseletei — közöttük a 14. AKÖV, — vezetők és kísérők hagyták el a vízveszedelmet alig ismerő otthonaikat, eljöttek az Alföldre, hogy segítsenek, hogy készenlétben álljanak feltankolt motorjaikkal, s ha valahol az emberi erő és korszerű technika nem tudja gátjai mögött tartani a haragos, sárga vizet, odarohanjanak családokat, sok esztendős munkával összekuporgatott javakat menteni. A Tisza-parton napok óta népes csoportok figyelik a víz megállíthatatlan áramlását, egy idős asszony, aki biztosan sokszor hallott a pusztító árvizekről, azt mondja mellettem a partfal szegélyére könyökölve: Reggel még kint volt két lépcső, most már egy sincs. Mellettünk egyetemi hallgatók csoportja szemléli a vizet, amint a beszédükből kiveszem, nem szegediek, talán csak a tanulmányaik hozták ide az alföldi nagyvárosba, talán odahaza kis patak sincs a határukban. Nézik a vizet, ők is arról beszélnek, mekkora volt tegnap, s egy sápadt, egyeneshajú lány azt mondja: Hány kicsi gyerek lehet veszedelemben! Igen, sok kicsi és sok nagy gyereket sodort veszedelembe ezerkilencszázhetven májusának második felében a váratlan, szokatlan időben érkezett áradat. Néhány nappal ezelőtt kint jártam a Maros torkolatánál lévő téli kikötőben, átsétáltam a fürdőházak kemény pallóján, hogy a városba való áthajózás időpontja iránt érdeklődjem. Akkor a a mainál több mint egy méterrel volt alacsonyabb a vízállás, de a hídkörnyéki rakpartot elföldte még a tisztuló víz. Azt mondta az úszóház gondnoka, a torkolat felé tekintve: kérem, két hét múlva lent leszünk, akkorra megadja az engedélyt a folyami rendőrség. Aligha lesz ebből valami. Amikor ezt tárgyaltuk, a makóiak, apátfalviak, székkutasiak és sorstársaik aligha gondoltak arra, hogy pár nappal utóbb megbokrosodik a Szamos és elveti évtizedes szokásait a Maros, hogy a megszokott zöldár helyett — amely a folyó téli tombolásának szelídült záróakkordját jelenti máskor — az idén május második felében megint megszékülnek, megvadulnak a vizek, s hogy a békés munka ütemének felbolygatásával ki kell vonulnia a gátakra az országnak, tehergépkocsik tucatjának kell ide gördülnie, emberek százainak, ezreinek kell talpon állnia, hogy mentsék, ami menthető. Pillanatkép ez, senki se tudhatja ezekben a percekben, hogy milyen emberi és anyagi károkat kell majd a helyi krónikákban följegyezni, de egy valamit pontosan tud az Alföld veszedelembe sodródott népe: azt, hogy itt a gátakon az ország. Kicsit szoruló torokkal járom végig a szegedi utcákat, az emberek nézik a hosszú kocsisorokat, melyek e pillanatban készenlétben pihennek, hangosan olvassák a dunántúli városneveket, más országrészek városainak nevét a kocsik oldalán. Nagy megnyugvás a szorongattatásban, hogy együtt van itt most az ország, s hallom, hogy akik máskor szívták a fogukat, ha segítséget kértek tőlük, most nem várják a kérést, belenyúlnak a zsebükbe és adnak, mert érzik, hogy ilyen esetekben senki se fordíthatja el a fejét, senki se hunyhatja be a szemét, ébernek, emberségesnek, áldozatkésznek kell lennünk, akár a tehergépkocsikon, akár a gátakon, akár békés, nyugalmas városokban, falukban, mindenütt együtt kell állnunk a gátakon. Éjjel az ablakomból dübörgő gépkocsik, katonai kétéltű járművek vonulását figyelem, itt húznak el Makó és a veszélyeztetett környék felé, eszembe jut, hogy néhány esztendővel ezelőtt milyen riadalmat okozott Székesfehérváron a megvadult kis aszalvölgyi árok. Mi volt az a Tisza, a Maros döbbenetes áradásához képest! Itt, most az újszegedi partfürdőn sok kis építményt a feje tetejéig ellepett a víz, a makói járásban tengernyi szennyes víztömeg borítja a földeket, ezrek és ezrek rettegnek az életükért, javaikért, de ezrek és ezrek érzik, hogy együtt van a gátakon az ország. Ormos Gerő lányom a múltkori "ban nagy kacagva érkezett haza. Arca piros lett, alig bírt magával. — Irtó klassz volt. Anynyit mentünk, hulla fáradt vagyok. De azért jó volt. Kirándultak az osztálylyal. A minap korán sétálgattam az utcában. Bugyorral megrakott kislányt kísért egy idősebb asszony. A leányka arca is örömteli volt. — Még jégkockát is viszek. Igaz, csak egyet. Mén biztosan elolvad. — És fridzsidert nem viszel? — Ó, dehogy. Az nehéz. Meg minek vinném. Friss minden, amit anyu adott. Öt szendvics téliszalámival, meg kötözött sonkával kibélelve. Aztán négy sóskifli, mákosrétes, három alma és két csomag cukorka. — Jól megrakodtál. — Hát elég lesz tízóraira, meg uzsonnára. Ebédel fent a hegytetőn, a menedékházban eszünk. Meleget. Levest, meg valami másodikat. Mondta még a kislány, de én már elhaladtam mellettük. És hirtelen én is ilyen kicsiny lettün. Tíz éves, nem több. Akkor még nem tört ki a háború. Akkor még nem állt lángokban a világ. De a gyufát már ujjai között szorongatta valaki. Mentünk mi is ki az erdőbe. Volt ott egy nagy tisztás, letelepedtünk. Előkerült valahonnét egy rongylabda és a bokán felül érő zöld fűben focizni kezdtünk. Ki nem éhes, szomjas ilyenkor? A meccs végén jóízűen falatozni kezdtünk. Sose felejtem el, kacsazsíros kenyeret kaptam. Jókora két szelet kenyér között leheletvékony zsírréteg. De azért fölséges volt! Valaki a nagy lakmározás közben azt kérdezte: — Hát a Kosa hol van ? Tényleg, a Jani. Mögöttem ült az iskolában. Sokszor elaludt, és ilyenkor a tanító jól felpofozta. Pedig előtte való nap mindig az urasághoz járt kapálni. Ilyenkor már szép magas volt a kukorica, elkelt a kapa. Meg répát is egyelt az édesanyjával. Hajlongott a föld fölé, mint a törékeny nádszál hajlong a szélben. — Hol lehet a hása? Keresni kezdtük. A tisztáson túl egy bokor alatt találtuk meg. Ült a rövidszárú, foltos nadrágján és maga elé bámult. — Miért jöttél ide? — Csak. — Gyere, egyél, mert indulunk mindjárt tovább. — Nem vagyok éhes. Jóllaktam még otthon. Reggel. — Mit ettél? Rimánkodólag nézett ránk. — Már nem emlékszem. Döbbenten néztük Janit. Az iskolai szomszédom, a Hegyi gyerek szólalt meg először. — Gyere, adunk a miénkből. Igaz, nem fölséges étel, de megjárja. S már rohant is, hozta magával a kenyerét. Mindet odaadta, ami megmaradt. Nem kellett egy perc hozzá, olyan gyorsan megette. A kövér Navratil csúfolódni kezdett. — Azt mondta, nem éhes. És hogy bekapta! Sosem voltam verekedős természetű, de akkor adtam a kövér képére egy pofont. Jövök a napfényes, derűs utcán. A tenyerem nézem, mintha még mindig bizseregne az adott pofontól. A kislányt leeresem, aki már messzi jár tőlem. Nagyobb a hátán a csomag, mint ő maga. Kirándulni megy. Mosolyogni kezdek. Ettől az emléktől is elbúcsúzom. S lehet ezt másként, mint mosolyogva? Orsovai Tibor cíná*idulá4 in— i 1 ~ I, — ii ii—i mi....... »I ii | ni .L HÍRLAP -3- Korunk „különös házassága” az 1962-ben megkötött Magyar—Szovjet Timföld és Alumínium Egyezménytől „fogantatott”. A Bakony kincsét, a vörös agyagból készült bauxitot házasítják össze a Szovjetunió-beli erőművek energiájával, s a Bakony és Volga házasságából született édesgyermeket, a ma már közhasználatú kifejezéssel szólva magyar aranyat tízezer tonnaszámra „nevelik” tovább hazánk egyik leghatalmasabb és legkorszerűbb ipari létesítményében, a székesfehérvári Könnyűfémmű üzemeiben. Fiatalok és idősebbek, aszszonyok, lányok, fiúk, s öreg szakik érkeznek a műszakváltáshoz. Autóbuszok, személygépkocsik, motorkerékpárok, s még igen, sok kerékpár hozzá-viszi a munkásokat. Több, mint háromezer embert, technológusokat és mérnököket, gépkezelőket és betanított munkásokat, szakmunkásokat és ipari tanulókat. De a felsorolás közel sem teljes, hiszen ez a látszatra kislétszámú, de roppant korszerű felszerelésekkel dolgozó gyáróriás a vegyészektől az esztergályosokig bezáróan, szinte, minden szakmát foglalkoztat. A városba érkező ismeretlennek tájékozódási pont a nemrég elkészült tízszintes, 350 munkásnak otthont adó munkásszálloda, amelynek „árnyékában” szerénykedve húzódik meg a csak négyemeletes, 150 fős szálló, amelynek berendezése ugyancsak szállodai kényelmet nyújt az otthonuktól távol élő dolgozóknak. Hazánk, s egyben a világ legfiatalabb iparága kapott itt otthont, több milliárd forint beruházási költséggel. S aki ma belép a gyár területére, aligha hiszi el, hogy 1946-ban, alig több, mint kétszáz dolgozóval mindössze 137 tonna alumínium terméket állítottak itt elő. Hihetetlennek is tűnik, hiszen 1969- ben már 32 578 tonna alumínium félkészterméket értékesítettek, s ennek előállítását 3136 ember végezte, beleértve ebbe az igazgatótól a portásig mindenkit. Négy évvel ezelőtt adták hírül a lapok, hogy egymilliárdos vállalat lett a Könnyűfémmű, s most, ha betekintünk éves terveikbe, kellemes meglepetéssel látjuk, hogy 1970-ben 1,7 milliárd forintot kívánnak termelni — annak ellenére, hogy termékeik túlnyomó többségénél 15—20 százalékos ármérséklés történt az elmúlt 2—2,5 évben! —. Igaz, ehhez az 1,7 milliárdhoz újabb gépek és újabb embercsoportok kellenek. Hozzáértő, lelkes kollektíva. Olyanok, akik képesek lesznek az igen nagyszámú törzsgárdával közösen megtermelni a tervezett 45 000- nél is több tonna alumíniumterméket. Kilencszáz munkást várnak. Igaz, egy jelentős hányadát ennek a létszámigénynek itt nevelik ki az üzemekben, a tanműhelyben, s a szakmailag laikus számára félelmetesen nagyméretű gépek mellett. Mert hatalmas gépek és gépegységek gyúrják, préselik, nyújtják, formálják itt a kohósított alumíniumot. Jellemzőként elegendő megemlíteni, hogy csupán a most befejezés előtt álló, részlegesen már üzemelő szélesszalag-hengerműben 9000 tonna — nem tévedés! Kilencezer tonna — a Szovjetuniótól vásárolt gépek összsúlya. S a présgépek több ezer tonna nyomóerővel formálják az építőipar, járműipar stb. kívánságainak megfelelő formára az elektromos kemencékben előmelegített „tuskókat”. — Nem fél ettől a gépmonstrumtól? — tettem fel néhány évvel ezelőtt, első riportutamon a kérdést egy törékeny termetű kislánynak, miközben a 3500 tonnás présgépre mutattam. Nevetett. Alighanem kinevetett, ma már bevallhatom, s mutatóujjával megnyomott egy gombot a vezérlőasztalon, s a hatalmas dugattyú nekifeszítette vállait az alumínium-tuskónak, s a présszerszám másik oldalán kígyózva futott ki a néhány milliméteres aluhuzat. Azóta néhány hasznos tapasztalatra a riporter is szert tett, s ma már nem idegen a fülnek, amikor a présüzem szocialista brigádjainak tanácskozásán ilyeneket hall. Tőlünk isfügg, hogy Magyarország mikor éri utol a legfejlettebb országokat az egy főre jutó alumíniumfelhasználás területén. Tudják és mondják is, hogy mi a 8,1 kilogramm/fő/ év alumíniumfelhasználással a középmezőnyben vagyunk már, sőt azt is tudják, hogy 1904-ben még csak 10 000 tonna volt a világ alumíniumtermelése, s ma már 10 millió tonna. Hogyan jutottak el idáig? A válasz roppant egyszerű: együtt nőttek az üzemmel. Szakmai tanfolyamokon, munkásakadémiákon, s nem utolsó sorban technikumok és főiskolák esti és levelező tagozatain „nyújtózkodtak” fel jelen napjainkig. A vezetőgárda tagjai közül több, mint százan a Szovjetunióban végezték tanulmányaikat, s évente 20—30 szakmunkás utazik néhány hetes továbbképzésre a legkorszerűbb szovjet gyárakba. Mert nemcsak mérhetetlenül sok alumínium kell, de és elsősorban ehhez értő, feladataikat értően végző emberek, hiszen ma már közel négyezerre tehető csupán a présműben készülő félgyártmányok száma, s a készáruüzemben is egyre-másra újabb termékeket kell előállítani. Készáruüzem? Mindössze két-három éve ismert fogalom ez a gyárban, de egyre nagyobb figyelemmel fordulnak feléje az emberek a többi üzemrészben is. Mert ha az alumíniumfeldolgozás alsótagozatos általános iskolája a hengerlés, préselés alapműveletei, a készárugyártás, akárcsak a préselés és préskovácsolás már technikumi szintű, s nem ritkán egyetemi feladatnak számít. A csomagolórészleg még hagyományos eszközökkel dolgozik, de már 1969-ben is 120 000, idén pedig 200 000 eloxált díszrácsot készítenek a hazai olajkályhagyártók kérésére. Meg szabják, hegesztik, csiszolgatják a színes tévéadás úgynevezett dipóljait, de napokon belül megkezdik e termékek szállítását is. Szak- és segédmunkások, nagy többségükben szocialista munkabrigádokba tömörülve végzik feladatukat. Különböző gépek segítségével „nevelik” tovább, léptetik magasabb osztályba a Bakony és a Vilga édesgyermekét. S tudják, keresetükön is megérzik, hogy egy csaknem kétmilliárdos vállalat alkotó tagjai. Tudják, hiszen szemük láttára, értük és általuk nőtt ki hazai iparunk egyik leghatalmasabbjává a székesfehérvári Könnyűfémmű. S hol egykor, 27—28 évvel ezelőtt a német fasizmus halálmadarainak készültek a szárnyai, most öntözőberendezések, villamoskábel huzalkötegei, kályharácsok, járművek építőelemei, építőanyagipari szerkezetek készülnek száz és ezer tonnaszámra. S a holnapok még nagyobb távlatokat nyitnak az itt dolgozó ezrek előtt, hiszen a Magyar—Szovjet Timföld és Alumínium Egyezmény, valamint a két évvel korábban megkötött Magyar —Lengyel Alumínium Egyezmény alapján, s éppen az ezek révén megtakarított beruházási összegekből a bauxitbányászat és timföldgyártásunk is rohamléptekben fejlődik. Mert kell az alumínium: a háztartási és ipari töltőgépekhez készülő úgynevezett csőjáratos lemezek éppen úgy, mint a MAN-motorokhoz itt készülő dugattyúkhoz, vagy ahhoz a különleges finomságú grafikai lemezhez, amelyet , éppen ezekben a hetekben gyártottak le várakozáson felüli sikerrel, pótolva ezzel az eddig tőkés importból beszerzett anyagmennyiséget és minőséget. Magasba nyújtózik a toronyszálló a gyár főbejáratánál, s van valami nagyszerű jelkép abban, hogy éppen a munkásszállódát építették a gyárban, s akörül a legmagasabbra. Jelezve ezzel, hogy akárhányszoros is lesz a jövőben a termelés milliárdjainak értéke, az ember mindezek felett áll, s a rendet, a termelés és az élet rendjét ő határozza meg. Vigyázva, most már örökké vigyázva arra, hogy a jelet, amelyet a „béke ujja” hazánk egére írt, mint ahogyan Radnóti Miklós megálmodta és megjövendölte, le ne törölhessék soha a pusztítás fémszárnyú dögmadarai. Kátay Antal EMBEREK ES MILLIÁRDOK Ahol tovább „nevelik" a Bakony és a Volga édesgyermekét Exportra készült díszítő lécek, Izmirbe és Moszkvába szállítják.