Fejér Megyei Hírlap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

Vasárnap,1970. augusztus. Vasárnapi is! A Gazdasági­ Bizottság­­ legutóbbi döntése egy­értelműen rögzíti a vasúti áruszállítás megjavításának módszereit, illetve­­ az áru feladásá­ira és fogadására vo­natkozó szabályokat. Rakodni kell szombaton és vasárnap is, ellenkező esetben a MÁV irreáli­san magas kocsiállás­­pénzt fizettethet a rakodást megtaga­dó vállalattal. A rendelet, határozat, elvi állásfoglalás persze mind­addig csa­k papírforma marad, amíg a küldeményeket fogadó vállalatok szállításért személy szerint felelős vezetői egy aláírással­ eldönthetik a­ kifizetést, s egy váll­rándítással elintézhetik azt, hogy öt­­ven vagy száz száza­lékkal megint emelkedett a kocsiálk­ispénz. Tudjuk, tapasztalj­uk magunk is, nem csupán a szál­lítók gondatlansága, nemtörődömsége játszik közre ab­ban, hogy egyre több vagon vesztegel kirakatlanul az ál­lomásokon, fogadó,ki­rakó vágányokon. Sajnos, az árvíz okozta károk eltüntetésére szervezett­ nagy országos akció nemcsak lelkesedést, hanem vagonokat, tehergépkocsikat, rakodómunkásokat is igényel. Nem is­ keveset. Éppen ezért előfordul, gyakran előfordul, hogy például a kavicsot, zú­zott követ vagy más ömlesztett árut nem a megszokott, könnyen kiüríthető, modern vagonokban szállítják Székes­­fehérvárra, Bicskére, Dunaújvárosba vagy Polgáréira. S ott, ahol gépi kirakodásra vannak berendeszkedve nehéz visszalépni a „lapátos technológiához”, mivel ehhez nem­csak lapát, de lapátos is kell. Egyszóval nehéz ítélő bíró szerepet vállalni ebben a kérdésben, de felhívni a megoldható, s mégis megoldat­lan lehetőségekre a figyelmet nemcsak szükséges, de kö­telező feladata valamennyiünknek! S éppen ezért tartjuk fontosnak idézni az egyik kommunista üzemi munkás véleményét: „Nálunk évek óta, váltakozó mértékben bár, de rossz a rakodás. Az áruszállítási osztály vezetője kom­munista, de amikor azt javasoltam egy taggyűlésen, hogy vonjuk felelősségre, letorkolltak. Mondván, hogy ez gaz­­dasági kérdés, ez nem a pártra, hanem a gazdasági veze­tőkre tartozik. Mi ne avatkozzunk bele...” Valóban varnnak kérdések, amelyekbe közvetlenül nem kell beavatkoznia a pártnak. De nem azért, mert ahhoz a pártnak semmi köze, hanem azért, mert a kérdé­ses munkaterületen úgy érvényesül a párt irányítása, mondhatni a központi akarat, hogy a munkaterület veze­tője kommunista, s neki nemcsak munkaköri, de kommu­nista kötelessége is a lehető legjobban végezni a munkát A fentebb idézett vélemény jogosan veti fel ál­talánosan is a kérdést: hol és hány vállalatnál közelítette meg a pártszervezet ilyen formában a kérdést? Története­sen a szállítások kérdését Mert átsiklani felette azzal, hogy a gazdaságvezetés dolga — hiba lenne. Hiba, mert a szállítás népgazdasági jelentőségű kérdés. A vagonifor­­dulók lerövidítése meggyorsíthatja az építkezéseket, az áruellátást, kihat a külföldi kereskedelmi kapcsolatainkra, s kihat életszínvonalunkra is. Éppen ezért nem tíz vagy ötvenezer szállítással foglalkozó munkás és osztályvezető ügye a Gazdasági Bizottság legutóbbi határozata! Vala­mennyiünk ügyévé kell tenni a szombat—vasárnapi ki­es berakodásokat. Azt a nagyon is fontos feladatot, hogy a szállítás minden területén a legkisebbre csökkentsük a vagon- és gépkocsiállások idejét. Hogy mindenütt, ahol csak lehet, legalább 1—2 órával rövidítsük le minden vagon várakozási idejét, s ezzel a nagyon egyszerűnek lát­szó megoldással növeljük meg az országos vasúti és köz­úti szállítókapacitást 2, 3 vagy esetleg 5 százalékkal is. Mert még az öt százalék sem vágyálom. A munkaszüneti napokon végzett ki- és berakodás munkabérfedezete megteremthető, s meg is kell teremte­ni. S e kérdésben semmiféle olyan okoskodást nem sza­bad eltűrniük elsősorban a kommunistáknak, hogy „job­ban járunk, ha félmilliót kifizetünk kocsiállásra, mintha ötvenezret rakodásra”. Lehet, hogy első látásra és hallásra a különböző szabályozók ezt az elvtelen „elvi álláspontot” erősítik, de azt tudomásul kell vennünk, hogy a szabályo­zókat mi készítettük, s önmagunk érdekeinek védelmében. Éppen ezért nem okoskodhatunk úgy, hogy a „szabályozók kedvéért” inkább bírságot fizetünk, mint túlórát. A nép­gazdaság érdeke a milliók érdeke. S ez a szállítások te­rületén ma így fogalmazódik meg: milliók érdeke, hogy ne álljon a szükségesnél egyetlen perccel sem tovább­i vagon vagy a teherképkocsi. S minden kényelmi és egyéb megfontolást félretéve, rakodni kell szombaton és vasár­nap is! Olyan lelkesedéssel, mint ahogyan tíz és százezrek az árvíz ellen harcoltak. Mert tudomásul kell vennünk, hogy annak a nagy csatának gazdasági hátvéd­­harcai közé tartozik a szállítási csaták megnyerése is. S e kérdésben a kommunistáknak példamutató fegyelem­mel kell élenjárniuk. Kátay Antal — Küzdeni kell azért, hogy jót halljon az ember. Küzde­ni és dolgozni, és munkára szoktatni a gyerekeket. Le­gyenek olyanok, mint az ap­juk, mint az anyjuk. Aki nem ezt vallja, az nemcsak önmagának, de másnak is ellensége. És miért ne legyen egy nagy baráti társaság az egész ország. Nem igaz? L. Idős Nagy János tíz évet dolgozott a helyi termelőszö­vetkezetben. Aztán csak gon­dolt egyet, nem tudom, mi okból, de ottha­gyta ezt a közösséget. Egy másikat vá­lasztott. Budapesten dolgozik a Gubacsi utcai vágóhídon. — Jól keres? — Én elégedett voltam a termelőszövetkezetben is. Az állattenyésztőket mindenütt megfizetik. Én is az voltam. Azért, hogy­­ elmentem, en­gem ne okoljon, ne is ítéljen el érte. Az én dolgom. — Még nem válaszolt a kérdésemre. — Arra, hogy mennyit ke­resek a vágóhídon? Annyit amennyit megérdemlek, amennyit dolgozom. Nem minden műszak áll nyolc órá­ból. Sokszor hajtani kell, rá­verni. A munkától viszont so­se féltem. A szikár magas emberek nem tikkadnak ki egykönnyen. Bírom én a stra­pát. Hol háromezret, hol töb­bet hozok haza. Hátha még szakképzettségem is lenne! — De a gyerekek, mind szakemberek. — Olvasott, tanult embe­rek. És talán okosabbak is, mint én vagyok. Kiürül a pohár. Elindulunk a Palatinusz utcán és egy ház előtt megállunk. Látszik raj­ta: új fal emelkedett itt nemrégiben. Új szobát tapasztottak a másikhoz.­ ­ — Jancsinak hívják a na­gyobbik fiamat. Traktoros a termelőszövetkezetben. Jó szakember. Nem én mondom, mások is ezt vallják. Hallottam a faluban egy történetet, ami a fiával kap­csolatos. Idegen ember járt Etyeken. Elromlott a gépko­csija. Egy járókelőt kérde­zett meg: nincs itt valaki, aki jó szerelő? Ifjú Nagy Jancsi­hoz irányították. — Ért az mindenhez, őt keresse. Traktoros is, szerelő is egy­ben. Lányát Erzsébetnek hív­ják. Budapesten a Mester ut­cai technikumban végzett. Az­tán férjhez ment, most mind­ketten dolgoznak. A legkiseb­­nek Árpád a neve. Ahogy ki­ejtem ezt a szót, hogy „leg­kisebbik”, mosolyog idős Nagy János. — Látná csak mekkora. Mint egy óriás. Körülvezet a házban. Jan­csiéknak jutott egy szép szo­ba előszobával. Most azt ter­vezik, hogy a nyitott veran­dás részt beüvegeztetik. A konyhán át megyünk a másik lakosztályba. Éppen festők dolgoznak a falakon. — Nősül ez az Árpi gyerek is. Már megvannak a búto­rok, ideköltöznek. Jó helyük lesz itt. Jancsiék is szeretik az utcánkat, majd az új me­nyecske is megszokja. Kiállok a konyha elé. Szembe vele egy alacsonyabb épület. Úgy nézem konyha, szoba van benne. — És ott laknak maguk — mutatok az épületre. — Nagyot téved — és fele­sége szemében is játékos kedv villan —. Ez a mi terci­­ánk. Kezével jobbra mutat az asszony. Kedves, barátságos szobába vezet. — Úgy rendeztük, úgy dol­goztunk, hogy mindenkinek elegendő jusson. Az ott szem­ben présház, amolyan pince­féle. Van egy kis szőlő és ha nagyon átforrósodunk, be­ülünk oda az árnyat adó falak közé, iszunk egy kis igazi etyeki bort, felfrissülünk.­ ­ Ahogy ott állunk a sarkon , és beszélgetünk, csinos bar­­a­nahajú nő, s egy jól megter­­­­mett, erős, magas férfi húzna el mellettünk. De megtorpan­nak egy pillanatra és hango­san köszönnek. Szinte egy­szerre mondják mindketten: — Csókolom, apuka! Árpi a menyasszonyával. Idős Nagy János meg csak néz utánuk és míg kezét nyújtja felém búcsúzólag, köz­ben sem veszi le tekintetét a két ifjúról. Orsovai Tibor Záróra Rekkenő a hőség. A szé­kesfehérvári filmszínházak­ból este fél 10, illetve 10 órakor jönnek ki az embe­rek. De mindazok, akik a délutáni hőség elől a szo­bák hűvösében kerestek menedéket, azok is ilyenkor merészkednek az utcára, egy kis frissítő sétára. Kánikulá­ban a séták frissítő hatását, mint köztudott, egy-egy po­hár sörrel, coléval, bambi­val is lehet fokozni. Ilyen ártatlan elvi eszme­­futtatás alapján indultunk el pénteken este háromne­gyed 10-kor Székesfehérvá­ron. Nem sorolom fel, hol jártunk, s hol jártunk hiá­ba. A Stop-ban akkor nyi­tott a bár, amikor odaér­tünk, és „magától értetődő­en” akkor zárt az étterem. De ott végre nem azt közöl­ték velünk, hogy „éppen zárunk”. Még vacsorával is kiszolgáltak, s hideg sörrel is. Az már a kötelező ven­déglátó tapintat, hogy va­csora közben javasolták: tekintsük meg a bárjukat is. Nem ez a lényeg, illetve ez is lényeges. Az a döbbe­netes, hogy mi még mindig nem tudunk alkalmazkodni a vendégek — és az idő­járás — szeszélyeihez. Mert ha tudnánk, talán nem fe­ledkeznénk meg arról, hogy ilyenkor kánikulába­t nem a legjobb dolog este tízkor zárni a vendéglátóiparban. Különösen nem ott, ahol kerthelyiség is van. Mert bármennyire is vonzó lehet bármelyik bár, a zárt leve­gőjű helyiségek nem na­gyon vendégcsalogatók. S ez nemcsak a vendéglá­tóiparra vonatkozik! Áru­házainkban éppen úgy ér­telmetlenül fő eladó és vá­sárló napközben, mint élel­miszerboltjainkban. S higg­­yék el nekem a kereskede­lem honi szakemberei: ke­nyeret éppen úgy, mint szö­vetet, szívesebben vásárolna és adna el az ember este 8—9 óra körül, min­t dél­után kettőkor. A példáért sem kell túl messzire menni. Elegendő rövid ideig tanulmányozni a szomszédos baráti álla­mok kereskedelmének nyit­vatartási rendszerét. — ky —i ­íj szolgáltatás A székesfehérvári Volán­­ Utazási és Fuvarvállaló Iroda több éve szállítja házhoz Székesfehérváron a propán-bután gázt. Bár a földgáz-program keretén belül egyre több lakás jut közvetlen a fűtő- és tüzelő­anyaghoz, az iroda első fél­évi statisztikája szerint kö­zel 5000 palackot szállítottak a város lakosságának A napokban újabb szol­gáltatással jelentkezett az iroda. Szerződést kötöttek a Vendéglátóipari Vállalattal, hogy az üzletek gázszükség­letét is házhoz szállítják. A hideg idő még messze van, de már most jelentkez­nek az óvodák, iskolák, hogy megújítsák a szerző­dést a mekalor fűtőolaj szállítására, hiszen a kedve­ző házhozfuvarozási díj az intézmények számára gazdaságos is. HÍRLAP *4 A Győri Ipari Kiállítás és Vásár egyik legláto­gatottabb pavilonja volt a Pamutszövő- és Műbőrgyáré. Közkedvelt termékei között a gyár bemutatta azokat a vékony, könnyű „lélegző” műbőröket, amelyekből nyári ruha, sőt bikini is készül.( g ) Mesél a Fáni-völgy Egyszer régen, küldemény érkezett a szerkesztőségbe. Tartalma egy füzet volt, te­lis-tele róva öreges kézírási betűkkel. Nekiültem, elolvastam. Szépek voltak a történetek, szépek és érdekesek. Egy falu, egy csodálatosan szép fekvésű Fejér megyei fa­lucska, Vérteskozma környé­kéhez fűződő legendákat gyűj­tötte össze írója. Gondolom itt-ott megeresztve a maga kifogyhatatlan fantáziáját Mi lehet most Schandl Sándorral? Mesél-e még! Emlékszem, akkor mikor fel­kerestem, megkértem, me­séljen nekem is valamit Szívesen vállalkozott rá, fur­csa történetbe kezdett, élő alakokat kevert a mesével, történelmet a valósággal. Mondjuk sok-sok hallgatója van. Főleg a gyerekek. A Vértes fölött egészen kék volt az ég, csak a fák zöldje veszett itt-ott füstszür­­kébe. Az utcákon, az árok­parton álmos-ponosan guggol­tak a fák. Sándor bácsit hiába keres­tem. Felesége mondta, hogy kint találom a csemetéskert­­ben. Aztán felállt egy szék­re, a szekrény tetejéről fü­zeteket emelt le, s tett elém. .. Ezekben vannak az újabb írásai. Egész télen dol­gozott, írt, írt. „M­esék” olvasom. Aztán elkérem a falu legendáit őr­ző füzetecskét. „Ha elhagyjuk Csákvárt — olvasom — Oroszlán felé két kilométerre az út jobb olda­lán találunk egy útjelző táb­lát, azzal a felirattal: öt ki­lométer Vérteskozma. A tu­rista előveszi a térképet, az­tán betér az erdei útra, mely fokozatosan emelkedik, egé­szen a Kaszab-tetőig. Ott aztán lejtőnek indul, és alig száz lépésnyire haladva a lejtőn, bal kéz felé közvet­len az út mellett megtalál­juk a Kaszab utat. Itt kez­dem a mesémet... P* Így vezetnek végig az öre­ges betűk a Kaszab-kút, Pap­rét, Szálláskút, az Orvvadász árok és Fáni-völgy történe­tén. „... De térjünk vissza az erdőbe. Ezt az utat, amelyen most megyünk, az erdőgaz­daság faszállítás céljaira épí­tette Szártól Pusztavámig. Azelőtt itt teljesen rendezet­len földút vezetett az erdő­be, mely a vadászok paradi­csoma volt, messze külföld­ről is érkeztek vendégek. Nézzünk csak jobbra és balra, milyen gyönyörű vi­dék ez. A völgy medrében jobbról és balról szép virá­gos rétek nyújtóznak. Ez a Fáni-völgy. A völgynek igen szép tör­ténete van, de egyben szomo­rú tragédiáról mesél. Fánika egy szegény favágó egyetlen lánya volt, szép, mint a vad­rózsa és a hangja olyan, mint a csalogányé, ha énekelt még a dalos madarak is elhallgat­tak. Mikor megérkezett a ta­vasz, Fánika legszívesebben kint járt az erdőben, a réte­ken. Így volt ez egy szép vasár­nap délután is, gyöngyvirág­nyíláskor, amikor Fánika azon a végzetes napon talál­kozott az erdő gazdájával, az ifjú Csáky gróffal. A gróf kezében puska volt, vérebek ugráltak körülötte. Mondták, hogy ritka nő kerülte ki há­­­lóját. Láttára Fánika ijedté-" ben elejtette kezéből a kis gyöngyvirág csokrot. — Kis madárkám, téged kerestelek — mondta a gróf, — itt fogsz énekelni, enyém leszel, én pedig a rabod — esdekelt a gróf. — Élni aka­rok, ameddig te élsz, és te addig élhetsz, ameddig én. Gyere velem! — Nem — mondta Fánika, nem tehetem. — Öné lehet minden, mit szeme-szája ki, van, csak egyedül én nem! Haragra lobbant erre a gróf, lekapta a válláról a puskát, szemei szikrákat szórtak, vérben forogtak a tehetetlen dühtől. — Indulj előttem, vagy rád uszítom a kutyákat. — Hogy mi történt ezután, senki sem tudta meg soha többé. Késő este volt már és Fánika szto­lei aggódva indultak keresés­­ére. A faluban is hamar el­terjedt a szomorú hír, és mindenki kereste a lányt. Reggel felé amikor elbújtak a csillagok, az anya felkiál­tott. Kezében egy tépett-vé­­­res kendőt szorongatott. Azt mesélik, hogy azóta minden éjfélkor egy kismadár száll a bokorra és csodálatosan szépen dalol... Az emberek pedig elnevezték a helyet Fáni-völgynek .. Kint a csemetéskertben ép­­­pen pihenő van. Ott találom Sándor bácsit is. Asszonyok, gyerekek ültek körülötte. Ta­lán éppen egy újabb mesét zavartunk meg? — Honnan gyűjtötte ezeki­ket a szép történeteket? — Lehet, hogy nem hiszi el. Tataroztuk a házunkat, s a mestergerenda alatt talált a feleségem egy kis ládikát, öreg írások voltak benne. A kezembe adta: — Nézd-e, mit leltem. Én csak ültem a létra tetején, s nem tudtam letenni. Ott olvastam ezek­ről a dolgokról. De csak rö­­­viden, tőmondatokban írta le az ismeretlen szerző. — Aztán mi lett az­ írások­­kal? — A feleségem azt gondol­­ta, valami kacat és este a vacsorához azzal gyújtott tü­zet. — Őszintén szólva, nem tudom mikor mesél Sándor bácsi és mikor fordítja kor­molyra a szót. Elmosolyodik, én pedig nem firtatom tovább. Ma­gammal hoztam a meséket, amelyekből íme egyet ki is választottam, hadd ismerjék meg mások is. Balázs Katalin

Next