Fejér Megyei Hírlap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

Vasárnap, 1970. augusztus 2. » ===== « ===== ■ = Képzőművészeiről — röviden Herfas kezéül? Egy öreg műgyűjtő tanácsai, kezdők számára Azt hiszem leghelyesebb, ha nagyképű útbaigazítások helyett elmondom: én hogy csináltam... A kezdet visszavezet gim­nazista koromba. Szenvedé­lyes levelezőlap gyűjtő vol­tam — réme a családnak, barátoknak, távoli ismerő­söknek, s mindenki másnak, akiről föltételezhető volt, hogy valamiféle levelezést folytat. Ily módon nagyon szegény kis legényke lé­temre, beutaztam Rómát és Firenzét, Párizst és Bolog­nát, Sienát és Nürnberget, persze Sárospatakot, Besz­tercebányát, Visegrádot és a Vaskaput is. Aztán a ké­­peslevelezőlap-utazás már nemcsak a városokba irá­nyult, hanem az egyes pa­lotákhoz és a paloták mű­kincseihez is. Anélkül, hogy a lábamat valaha is kitet­tem volna Budapest poros, füstös, szegényes hatodik kerületéből, megismerked­tem Glottoval és az angyali Fra Angelicoval, a csodá­latos léleklátóval, Remb­randttal és a hűvösen izzó Dürerrel, rajongtam Cra­­nachért, és elérzékenyültem az ártatlan lelkű Corot vi­rágzó fáin és tovalibbenő tündérein... Mindezt né­hány száz levelezőlap jóvol­tából. Ezek a képeslapok végül is elkalauzoltak a Szépművé­szeti Múzeumba. Persze sze­rencsés fickó voltam, mert a mi múzeumunk — bár­mily kicsi nép vagyunk is — állja a versenyt Európa neves gyűjteményeivel. Megtanultam, hogy a fény­kép, a reprodukció sohasem adhatja vissza az igazi mű­alkotást, tehát előbb-utóbb ismeretséget kell kötni az „igazi” rajzzal, akvarellel, olajfestménnyel, szoborral, fafaragással. Mindez nem jelentette azt, hogy a repro­dukció-gyűjtést abbahagy­tam. Szenvedélyem (csalá­dom szerint mániám) most oda vezetett, hogy összeku­­nyeráltam az ismerőseim minden folyóiratát, amit már úgyis kidobásra ítéltek. Néha kilónyi papírost kel­lett átböngésznem, míg ta­láltam egy-egy szép repro­dukciót, de ez már négy­szerese, nyolcszorosa volt a levelezőlap méretének. S mivel a papiros töré­keny, ezért a legszebbeket felragasztottam kartonra. Meg kell mondanom, ennek immáron majdnem 40 éve. Minthogy világkörüli uta­zásokra nem igen volt mó­dom, a pálya kezdetén, hát a gondosan felkasírozott re­produkciók pótolták szá­momra a párizsi Louvre-t, a leningrádi Ermitage-t, a bé­csi Kunsthistorisches Mu­­seumot, a müncheni Pi­­nakothekát, és a többi vi­lághírű művészeti könyv­tárat. Amikor anyagilag kis­sé jobb körülmények közé kerültem, rézkarcokat, met­szeteket kezdtem gyűjteni. Félreértés ne essék, nem holmi sznobizmusból, ha­nem azért, mert ezeket ak­koriban krajcárokért árusí­tották. A háború, mint annyi más kincset elpusztította az én szerény kis gyűjteményemet is. Mindent elölről kellett kezdenem,­­ hiszen még a könyvtáram is elpusztult. Hát most is szerény rézkar­: eok, nyomatok, rajzocskák nyitották meg a sort, aztán következtek a festmények. A kedves olvasó erre bizo­nyára gúnyosan elmosolyo­dik: — az író úrnak bizto­san több pénze van, mint nekünk! — Nem tudok vá­laszolni, hisz senki zsebé­ben nem kutathatok. De va­ló igaz, hogy akiben meg­van a vágy a szépséges dol­gok iránt, az ugyanúgy ösz­­szegyűjti a levelezőlapokat, mint én tettem hajdanán, vadászni fog a szép repro­dukciókra, mint ahogyan én vadásztam s megtalálja a módját, hogy részletre — csak úgy mint a fridzsidert, a televíziót, a motorbicik­lit, a villanymeghajtású varrógépet — megvegye ezt is. Ha mégsem tehetné meg — tartson ki a szép re­produkcióknál és művészeti könyveknél (megcsonkítani szigorúan tilos!), amelyek szöveggel, tanulmánnyal gazdagítják az élményt. És ha valahol a közelben kiál­lítás van — menjen el föl­tétlenül! — Mert az élő mű­vészet mindig többet nyújt. Ne tagadjuk meg magunktól a műélvezet örömét,­­ éle­tünket tesszük teljesebbé, lelkivilágunkat gazdagab­bá általa. Gál György Sándor Meszlényi János fiatal szobrászművész a Citerás-on dolgozik (Fotó: Szegfű József) LEONYID LENCS: A tehetség A központból felhív­ták a nagy élelmiszerbolt vezetőjét: — A nemrég megüresedett eladói állást egy bizonyos Zsora nevű fiatalemberrel kell betölteni! — közölte rö­viden a főnök. — Ez a Zsora különleges eladói tehetség. Fogadják hát kellő szeretet­tel, s szervezzék meg a mun­káját oly módon, hogy a bolt eladói kollektívája Zsora példája nyomán sajátítsa f el a korszerű, kulturált kiszol­gálás legapróbb fogásait is. A boltvezető sértődötten jegyezte meg, hogy jó, jó, a bolt eladói mindenkor készek ara, hogy fejlesszék magu­kat, bár az ő kollektívájuk sohasem kullogott az utolsó sorban. Zsora, az atlétatermetű te­hetség három nap múlva ér­kezett meg, és a halosztály pultja mögé került. Az első vevő mozgékony, molett né­niké volt. Sokáig nézte, szemlélgette a halállományt. — Nehéz a választás, né­ni? — kérdezte búgó hangon Zsora. — Nehéz bizony! — Parancsoljon, például, rombuszhalat. Csodálatos kü­lönlegesség! Olyan finom a húsa, mint egy tündérleány csókja. Persze, azt is meg kell mondanom, hogy az idő­sebbeknek nem ajánlhatom teljes felelősséggel, mivel eléggé zsíros. Az öregasszony el volt ra­gadtatva Zsora behízelgő modorától. Csicseregve kér­dezte meg: — No, és akkor mit ajánl az idősebbeknek? — A maga aranyos kis jó­akaróját, a tőkehalacskát. Az érelmeszesedés ellenségét. — Jó, jó, hát akkor ebből, adjon kedvesem — mutatott a néni ragyogó szemmel a kínált árura. — Ó, igazán köszönöm a kedves figyelmet! — zsongott Zsora baritonja. A vevő a pénztárnál meg­jegyezte: — Az önök új eladója di­csérni valóan figyelmes, ked­ves ... — Pedig semmi dicsérni­­való nincs benne, — legyin­tett a pénztárosnő. — Csak hajlong, meg riszálja magát a vevők előtt... Az üzlet egyéb osztályairól át-átjöttek napközben az el­adók, hogy megtekintsék a tehetséges Zsora kiszolgálói módszerét. Aztán egymásra kacsintottak, és azt, mondták: — Nézzétek csak, hogy ri­­szálja magát! Már tíz napja dolgozott Zsora az üzletben a vásárlók legnagyobb megelégedésére, amikor a boltvezető felhívta a központot: — Nagyon kérem, drága igazgató elvtárs, szívesked­jék minket ettől a Zsorától megszabadítani! — Csak ne olyan hevesen! — szólt vissza a főnök. — Hát nem veszik észre, hogy ez a fiú valóságos kereske­delmi zseni?! — Már hogyne vennénk észre, ám ennek ellenére is kérem, szabadítson meg min­ket ettől a tehetségtől! — A kollektívánk annyira mo­rog már... — Morog, morog!... No, és miért morog? Mi kifogá­suk van Zsra ellen? — Azt mondják a dolgo­zók, hogy Zsora túlzottan udvariaskodik, riszálja magát, szinte megszédíti a vásárló­kat ... Szóval nem illeszke­dik bele megfelelően a kö­zösségbe. A vonal túlsó végén két­ségbeesett hallgatás volt a válasz, de aztán ismét meg­szólalt az igazgató: __ No tessék, most küldhe­ (Kiss Attila rajza) s=cn == a =====,a b VALLANAK A ROH V­ígasztalanul esik az eső, amikor a fehérvári István király Múzeum romkertjének kis irodájában tiszte­lettudóan kopogtatok. Az íróasztalnál majdnem teljesen ősz­hajú, de fiatalos arcú, élénk tekintetű, egyszerű, kedves asz­­szony fogad. — Van-e rá lehetőség, hogy megnézzem a romkertet? — tudakolom, mivel érdeklődés hijján a ráccsal körülzárt terület zárva van. Bár egy ízben láttam már a romkert anyagát, István királyunk születésének közelgő ezeréves évfordulója újra felkeltette érdeklődésemet iránta. — Semmi akadálya — hangzik a válasz. Aztán az esőtől hajtva, sietős léptekkel elindulunk a romkert szemben levő bejárata felé. Szíves kísérőm, aki a romkert őre és egyben pénztárosa is, mint egy vérbeli művészettörténés kalauzol az első látásra nem túl sokat mondó romok, érdekes faragvá­­nyok, sírkövek között, s szavai nyomán szinte megelevened­nek a sok évszázados műtárgyak. Leírásokból tudjuk, hogy Géza fejedelem és István király Székesfehérvár mai belvárosának helyén alakította ki a pogány-keresztény fejedelemség központját. Alba Regia azaz Székesfehérvár a királyi család, s a magyar állam poli­tikai, társadalmi tevékenységének színhelyévé vált,­­ jórészt I. István bölcsessége és előrelátása révén. Illő kegyelettel úgy is fogalmazhatnám: az ősi Alba Regia a magyarság fennma­radásának szimbóluma. A romkertbe lépve legelőbb a bazilika szerény maradványai tűnnek szembe. A kőfallal körülvett korabeli várban állott a Géza fejedelem által alapított első keresztelőegyház, egyben az államalapító hamvait őrző templom és a király saját, személyi használatára épült bazilikája. A várnegyed egykori jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a királyi bazilikához fűződő állami és egyházi tevékenység még akkor is megmaradt, amikor fehérvár helyett Buda lett az ország fővárosa. Mint ismeretes, I. István, fejedelmi atyja halála után négy évvel, koronát kapott a pápától. A koronázási ünnep­ségre egyhajós, féllköríves szentélyű templomot építtetett, külső harangtoronnyal. Ami­ az építést illeti, négy év az egyhajós bazilika építéséhez sem nagy idő. Hogy e viszonylag rövid idő alatt mégis felépült, az azzal magyarázható, hogy a faragott­­kövek jórészét a közeli római kori kisvárosból, Gorsiumból szállították ide és használták fel. Ezt a templomot bővítette ki István a hadjáratokon szerzett kincseivel háromhajós bazilikává, amelynek hossza 76, szélessége pedig 38 méter volt, s amely az idők folyamán már 8000 fő befogadására is alkalmassá vált. A XII. századi Hartvik-legenda szerint, — ami újra csak István bölcsességének és hatalma megszilárdí­tásának bizonyítéka — a király ezt a bazilikát saját egyházá­nak tekintette, amely egyetlen püspök alá sem tartozott. Ez fontos jogi és gazdasági előnyöket jelentett, illetve az egy­házzal szembeni nagyobb függetlenséget Az István halálát követő bel- és külviszályok késleltet­■rték a bazilika építésének végleges befejezését amely később többször is tűzvész áldozata lett. A török időkben mohamedán szentéllyé alakították át Az 1601. évi ostrom alkalmával az itt tárolt lőszer felrobbant, s ezzel a bazilika teljes pusztulásnak indult. A nagyon szépen megépített rom­kertbe összegyűjtött maradványok az 1936—38-ban végzett ásatások során kerültek elő. A bazilika krónikájához tartozik, hogy oda csak a ki­rályi család tagjai temetkezhettek. Az eddig fellelt források szerint 14 királyunkat temették ide. A bazilikabeli sírokat Dzselászáde Musztafa török történetíró írta le legpontosab­ban. Leírása hitelét egyébként a múlt században előkerült érintetlen királysír igazolta, II. Bélát ezüstkoronával, ezüst karddal, jogarral, sarkantyúkkal, karpereccel, aranygyűrűvel és ereklyetartóval, valamint rézkereszttel temették el, fele­ségét, Antiochiai Annát, pedig­­ aranyozott ezüstkoronával, aranygyűrűvel és aranycsipkés ruhában. Sajnos, a többi ki­rálysírból csak néhány dísztelen mészkő és vörösmárvány zárókő maradt fenn. A bazilikabeli sírok kifosztása már Mátyás halála után el­kezdődött. Így ezekből alig-alig maradt valami. A többszöri kifosztás során megbolygatott sírokból előkerült maradvá­nyokat az 1936-os feltárás idején a romkert bejáratától balra, egy egyszerű kereszttel díszített, fehér kőlappal fedett közös sírba helyezték. Közvetlenül a romkert bejáratánál egy fedett csarnok közepén őrzik azt a szarkofágot, amely Európa egyik legjel­legzetesebb románkori emléke. Ez a korábbi elképzelések sze­rint magának I. Istvánnak a szarkofágja volt. (I. István földi maradványait egyébként — kivéve jobbját — a székesfehér­vári püspöki székesegyházban őrzik). A budai mészkőből fa­ragott szarkofág három oldalát faragványok­ ékesítik. A jobboldali lapot két-két nyolcszírmú rozett díszíti, amelyek hatszárnyú kerubot fognak közre. A bal oldali lapon a két szélső rozetta helyén egy-egy életfa látható; ezek Ádámot és Évát jelképezik, akik a paradicsom kapujában fogadják az elhunytat. Az előlapon kifaragott, kezében csecsemőt tartó, repülő angyal a halott lelkét szimbolizálja. Az újabb kutatások és történeti források feltételezik, hogy nem István király feküdt a szarkofágban. A feltevések szerint a sírláda a X. század végén készülhetett. Hartvik püspök 1112—16 között — a szemtanúk elmondása szerint — leírja az István szentté, avatásának alkalmával történt exhu­málást E szerint István a bazilika földjébe­­ ásott, fehér márvány lapokkal bélelt, a padlózat szintjéből kissé kiemel­kedő, kőlappal fedett sírban feküdt. Az egy darabból faragott római kori szarkofágból átalakított sírláda valószínűleg soha­sem volt földben. Ez a csodálatos románkori műalkotás azon­ban, rendkívül magas művészi színvonala után ítélve, min­den bizonnyal az Árpád-ház valamelyik tagjának a kőko­porsója lehetett a látottak hatása alól kissé feloldódva, az ember képze­lete már szabadabban csapong. Arra gondol, milyen csodálatos, világraszóló szépségek tanúi lehetnénk mi is, ha nem lett volna törökdúlás, ha nincsenek pusztító tűzvészek, ha a trónkövetelő Habsburg császár, Miksa zsoldosai elkerülik Alba Regiát, s ha a történeti és művészi értékek iránt tanú­sított közöny nem hordatja szerteszét az István-kori bazilika pompás köveit a közönséges építkezésekhez. Boros Béla t = HÍRLAP g z sbbíg s­i­s~5=r-i =2=5.s === 1 í - == 1 _—. .. a •. 9 tem a harmadik üzletbe! ... És mindenütt ugyanaz törté­nik vele! Én bizony isten nem tudom mit kezdjek ez­zel a Zsorá­val.. A vonal innenső végén ud­varias köhintés hallatszott. — Küldje az igazgató elv­társ az automataüzletbe. Ott nem lehet szálka az eladóit szemében, hiszen ott­­nem kell emberekkel bánnia. — Remek ötlet, igazán re­mek ötlet! — kiáltott fel az igazgató. Ép Zsora, a tehetséges Zsora, a kiszolgálók gy­eve azóta is ott kamatoztatja a tehetségét, ahol nem kell emberekkel foglalkoznia. Fordította: Krecsmáry László

Next