Fejér Megyei Hírlap, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-17 / 218. szám

Csütörtök, 1970. september 17. Válaszol az illetékes A zöldséges boltokban csak kifogástalan árut szabad eladni­ ­ , A Szövetkezetek Fejér me­gyei Értékesítő Központjának igazgatója, Nemes Géza az alábbi levelet küldte szer­kesztőségünkhöz: „Tudomásomra jutott, hogy S­omsits Gyula, a 10. sz. zöld­ség-gyümölcs árudánk veze­tője, a Fejér megyei Hírlap S­eptember 3-i számában „Ha­­­­m zavarok ...” címmel m­eg­jelent és az áruda mun­káját, illetve az áruda által forgalomba hozott áruk mi­nőségét bíráló cikkre, vála­szul levelet intézett a szer­kesztőséghez. A levélről és annak tartal­­m­áról az újságcikk nyomán elrendelt vizsgálat során ér­tesültem. Szükségesnek tar­tom ezzel kapcsolatban an­nak közlését, hogy a levél­ben foglaltak az áruda veze­tőjének egyéni véleményét tükrözik, és ettől a véle­ménytől, valamint szemlélet­től teljes mértékben elhatá­rolom magam. Az önök által is ismert ne­hézségek ellenére jogosnak tartom a vásárlóknak azon igényét, hogy árudáinkban kifogástalan minőségű árut kapjanak. Ezt a célt szolgál­ja az árudáknak kiadott ügy­rendi utasítás, hogy árudave­zetőink csak szabvány sze­rinti osztályos árut vehetnek át kirendeltségeinktől, és csak ilyen minőségű árut hozhat­nak forgalomba. Amennyi­ben pedig értékesítési nehéz­ségek­­ miatt, vagy egyéb okokból az áru minősége nem felel meg az említett minő­ségi követelményeknek, az árubavezetők kötelesek azt az árusításból kivonni, vagy megsemmisíteni. Ezen utasítás betartását bolti ügyintézőink útján rend­szeresen ellenőrizzük. Ennek ellenére két ellenőrzés között előfordulhat, hogy egyes áru­bavezetők az utasítást kijátsz­­szák, és a minőségi követel­ményeknek már meg nem felelő árut is igyekeznek ér­tékesíteni. Nyilván ez történt az újságcikkben említett eset­ben is. Az üggyel kapcsolatban az árudavezető ellen fegyelmi vizsgálatot rendeltem el. Egy­ben utasítottam központunk értékesítési osztályát, hogy árudáinkban a minőségi kö­vetelmények betartását foko­zottan ellenőrizze.” * A SZERKESZTŐS­ÉG MEG­JEGYZÉSE: A MEK igazga­tójának levelét tudomásul vettük és megnyugtatónak tartjuk az intézkedéseket Helyes volna azonban, ha az árudákban a vásárlóközön­séggel minden esetben tudat­nák, milyen osztályba sorolt áru fekszik a pulton. Tapasz­talás szerint ugyanis a fize­tésnél igen gyakran a magas osztálybeli portékát fizettetik meg a vevővel, még akkor is, ha az áru selejtes, vagy ala­csonyabb osztályú. Parasztvirtus A­bban a fülkében, ahol helyet kaptam, három falusi fiú ült. Kártyáztak, ci­garettáztak a nemdohányzó szakaszban. A szomszédos kupét cigányok foglaltak le, fiatalemberek, lányok. Mindkét fülke utasai bejá­ró munkások voltak, a pén­tek esti vonattal robogtak szülőfalujuk felé, ahonnan elcsábította őket a nagyváros. A kerekek ritmusára egy­szer csak felhangzott a má­sik fülkében a strófa. Neve­tés, pillanatnyi csend, aztán ismét strófa . .. Hamarosan kis együttessé kerekedett a hét cigány. Valaki a vezér­szólamot vitte, a többiek be­lefeledkezve dajnáltak hoz­zá, meg a ritmust nyomták: hu-há, hu-há, hu-há!... Néhány­an mosolyogtunk és élvezettel hallgattuk a cigá­nyok ősi énekes virtusát. Mennyi játékosság, sodró erő, magasra csapó jókedv volt benne. Fülketársaim el-elhallgat­­ták, a beszédben zavartatva érezvén magukat, balsejtel­mesen átpillantottak a dano­­lászók irányába. Aztán fel­állt egyikük. Zömök, erőtel­jes, vöröses arcú, szőke le­gény. Szemöldökét ráncolva indult a másik fülkébe. Ösz­­szehúzott szemmel nézte a mit sem sejtő, nótába feled­kezett cigányokat, aztán na­gyot ordított: — Csend! A cigányok elhallgattak. A szőke legény ismét felordí­tott: — Csend, a kutya úristenit, mert kidobállak benneteket az ablakon! Erre a cigányok is felzú­dultak: • — Minek avatkozik a dol­gunkba, nem fér el tőlünk?! Ki szólt magához?!... Mit képzel, hogy minket csak úgy lehet rugdosni ?!... A szóváltás egyre jobban elmérgesedett. Egy szakár, sovány arcú, alacsony cigány­­legény odaugrott a csizmás, szőke magyarhoz és alulról felfelé nézve, öklét összeszo­rítva, artikulátlan hangon or­dította: — Miért köt maga be­lénk?... Elharapom a gégé­jét, ha nem fér el tőlünk!! Drámai, feszült pillanat. A vonat robogott. A cigány lá­nyok férjeiket csitítgatták. A nagy darab falusi legény pe­dig állt összehúzott szemmel az acsargó­­cigányok előtt. — Majd leszállunk, de a beledet a kezedbe adom — mondta, és visszafelé indult. Ebben a­ „tervszerű visszavo­nulásban” nem volt nehéz felfedezni, hogy teljhatalmú hősünknek bizony ahogy a népi mondás tartja — „iná­ba szállt a bátorsága”. Lassan elcsitultak a harci zajok és gorombaságok. Csak belül fújtattak — lassan csil­lapodó haragjukban — az el­lenfelek. A fülkében megszólalt egy nyugodt hang: — Butaság volt beléjük kötni. Végül is joguk van énekelni, s ráadásul egész szépen danolásztak. A szőke legény nem szólt, csak lesújtó tekintet­tel végigmérte a cigányokkal „fraternizálót”. Sértett fen­­sőbbséggel ült, és kinézett a fülke ablakán. A duhaj pa­rasztvirtus fűtötte, mely na­gyobb és hangosabb valakit nem tűr meg a csárdájában. — Majd én elintézem, csak szálljunk le — dohogott, az­tán mélyet szívott cigarettá­­jából. Balogh Ödön Az, hogy a sorompó­nál megállított, várako­zó gépkocsioszlop utol­só, fedezetlenül maradt kocsijához valaki hoz­záférjen. Az időbeli különbség tehát, a sorompó akko­ri és mostani lebocsátá­­sa között, esetleg na­gyon is fontos lehet... Miközben Beke mind­ezt végiggondolta, elro­bogott a menetrendsze­rű személy. Szerintem — vélte az elhárító tiszt, a villogó ablak­sort nézve —, a sze­mélyvonatok inkább késni, mint sietni szoktak... S, hogy ez a járat 6-án valóban sietett, nem nagy­ prob­léma ellenőrizni. Ha megtudtuk, majd elbeszélgetünk a vasúti őrrel. A sorompó magasba emelkedett, de Beke nem haj­tott tovább. A motort meg a világítást már korábban kikapcsolta, s most csenben, az ajtót sem kattantva be, kilépett a harmatos útmenti fűre. A sorompóhoz sétált, majd kocsinként felbecsülve az oszlop hosszát, visszament addig a pontig, ahol, el­képzelése szerint, az utolsó, lőszert szállító teherautó­nak állnia kellett. Ezen a helyen egy­ extra hosszúságú cigaretta hevert a fűben. Mellette ugyanannak a márkának a csikkje. A FOKFTE rivouo****­VM2A TÉR — 4* — A két cigaretta közül az egyiket végigszúrták, a másik­ból alig néhányat szippanthattak. Beke mindkettőt föl­vette, tárcájába csúsztatta, aztán beszállt a Skodájába, és tovább indult. ... A Vadgalamb turistaházhoz épp olyan békés, nap­fényes reggelen érkezett meg, mint öt napja, amikor életében először járt­ ott. — Éppen százhúsz órája várok a kávémra! — kiál­totta nevetve a szőke büféslánynak, aki meglepve me­resztette rá nefelejcsszínű szemét. — Remélem, ma nem ejti el a feketés tálcát... A kislány már perdült is, futott a kantinba. Kisvártatva valamennyien előjöttek: a házaspár meg a fiú, végül a lány is, tréfásan billegetve a könnyű fémtálcán álló feketés pohárkát. — Látom — szólt mosolyogva az őrnagy­ — mind­nyájan túljutottunk a megrázkódtatáson. De úgy­ len­ne igazságos, ha azt is megtalálnék, aki megtréfált bennünket. Úgy érzem, aki megcélzott azokkal a kel­­­lemetlen golyóbisokkal... Már csak a cica miatt is!’ Maga biztosan nagy­on szerette... — Beke a lányra pillantott. — Mit tegyünk­? Mi nem tudunk semmit... — A sze­mei elkomolyodtak: a kislányt bántotta az elpusztult cica említése. Beke egyenként, lassan, tíz fényképet tett az asz­talra. — Nézzék meg őket, hátha ismerősre akadnak köz­tük. Talán látták már valamelyiket. Szorongva várt, kevés esélyt adott magának. Aztán kinyúlt egy ujj, a fiú ujja, és rámutatott egy képre: — 47 — h 111 a­r UTAZÁS BULGÁRIÁBAN Hasznosítható tanulságok Az élménybeszámoló végé­re érve, úgy­ gondolom, nem árt néhány vonatkozásban szólni a tapasztalatokról. Annál is inkább, mert a te­rületi szövetség szervezésé­ben ez volt az első ilyen ko­molyabb tapasztalatcsere. Minden bizonnyal követik majd újabbak, hiszen régi igazság: utazni jó, tanulni, tapasztalni hasznos dolog. De csak akkor, ha valóban e célnak vetik alá magukat a résztvevők. Első helyre kívánkozik az a tény, ami Bulgáriában már három-négy év óta gyakor­lat, az a centralizációs fo­lyamat, amely a falvakban végbemegy. Ily módon hatal­mas termelőszövetkezetek alakulnak ki — s ha a terü­leten állami gazdaság van, az is beolvad a szövetkezetbe — a végeláthatatlan határban óriási tömböket alakítanak ki. Fő termékük a búza, a kukorica, a cukorrépa, a napraforgó, a szálastakar­mány — és természetesen a szőlő, a gyümölcs és a zöld­ség. Az egyik vezető mond­ta: — Gazdaságosan, nyeresé­gesen csak akkor lehet ered­ményeket elérni, ha nagy te­rületen termesztünk. Ily módon lehetőség nyílik a teljes gépesítésre, s úgy ta­karítunk be egyes terméke­ket, hogy emberi kéz szinte hozzá sem nyúl. Az alacsony önköltség mellé, ha párosul a nagymennyiségű termék, akkor már eleve nyert csa­tánk van. S mi sokszor aka­runk sok harcban csatát nyerni. Nálunk is egyre többet be­szélnék a szakosodásról. Va­gyis arról, hogy ahol a búza­termesztésre alkalmas föld, klíma, időjárás van, ott erre összpontosítsák a fő figyel­met. Figyelemre méltó volt az a tény, ahogyan bolgár ba­rátaink a munkaversenyt ér­tékelik. Minden ember, aki dolgozik a termelőszövetke­zetben, valamilyen formában részt vesz a versenyben. Igaz — mondják —, nem marad el az anyagi elismerés sem, hiszen részint a jó munka eredményeként többet telje­sít, mint az előirányzat, te­hát a plusz először pénzben jelentkezik, aztán az értéke­lésnél megállapítják a sor­rendet a brigádok, egyé­nek között, s eszerint jutal­maznak. De Bulgáriában rendkívül nagy jelentősége van az erkölcsi elismerés­nek, ami nálunk kissé — enyhén szólva — elhalvá­nyodott. Nálunk, ha valaki kap egy oklevelet a verseny­kampány végeztével, akkor kissé viszolyogva fogja azt a kezébe, mondván, „piacról él az ember”. Még akkor is azt vallja az illető, ha ezt az el­ismerést a nagy kollektíva előtt vette át. Pénz, pénz, meg jó étel, ital, ez kell a magyarnak — valljuk néha. Kétségtelen, hogy az anyagi ösztönzésnek nagy a jelentő­sége, ez kifejezi a végzett munkáért megfelelő anyagi megbecsülés elvét. De túl­zásba vinni ezt éppen olyan káros, mint lebecsülni. Ahol csak jártunk, tabló­kon, transzparenseken mun­kásaitok villantak fel előt­tünk. Jól kinagyították a fényképeket, hogy már mes­­­sziről felismerjék az arcokat. S a képek alatt aláírás, va­lamint rövid szöveg, hogy miben tűnt ki az illető. So­kan álldogáltak mindig ezek előtt a nagyra méretezett „versenyhíradók” előtt, és hallottuk, hogy egymás kö­zött vitatkoztak. Nem tu­dom, miről beszélhettek, de szavaikból, mozdulataikból azt, vettem ki:­­méltányolják a fénykép tulajdonosának tevékenységét. Beszélgettem egy emberrel, Petko Dimit­­rovnak hívják. Elmondta, hogy nagyon boldog, mert a felszabadulásuk 26. évfordu­lójára indított versenyben az élenjárók között végzett és egy­ szép oklevelet kapott. Megkérdeztem tőle: — Pénzt is kapott mel­léje? — Azt nem. Mondom, hogy oklevelet. Akadt tehát tanulni való szépszerivel ez alatt a né­hány nap alatt. Az volna a legjobb, ha ez a mezőgazda­­sági küldöttség minden tag­ja, aki tíz napot­­töltött a verőfényes, napsütéses bará­ti országban, a saját portá­jára tartozó tanulságokat le­vonná. Akkor mondhatnánk el: jó volt ez az út, és még sok ilyent azt előrelépéshez! Orsóvai Tibor Épül a növényvédők háza A Velencei Növényvédő Állomás központi irodaháza már most sejteti, hogy ran­gos épülete lesz az állomás­nak. Ez a rang nemcsak kül­sőségeiben, három szintes magasságában mutatkozik meg, hanem magában a nö­vényvédelemben is maga­sabb szintet ígér. Az irodaháznak nevezett épületben ugyanis több spe­ciális laboratórium kap he­lyet, ami a szakavatottabb védekezés előfeltétele. A bi­ológiai laboratórium, mely jelenleg egy szobában szo­rong, megfelelő helyet kap, sőt új felszerelésére félmil­lió forintot szánnak. Szepesi László, a laboratórium veze­tője joggá­ reméli, hogy job­ban segíthetik majd a gaz­daságokat, mind a kártevők elleni védekezési idő, illetve a védekezés mértékének elő­rejelzésében, mind az új vegyszerek hatásának, hasz­nálhatóságának vizsgálatá­ban. Új laboratóriumként tart­ják számon Velencén a toxikológiát. Nagyon fontos feladatot­ végez majd: azt vizsgálja, hogy a növényvé­­dőszer-maradvány a termé­sen mennyiben káros a szer­vezetre? Karantén szolgálatot léte­sítenek az állomáson. A nö­vény-egészségügyi vizsgála­tokat végző laboratórium szintén az új épületben he­lyezkedik el. Mindez sejteti, milyen ko­moly szaktudománnyá, egy­ben gyakorlattá lépett elő a növényvédelem. A velencei állomás igyekszik lépést tar­tani a mezőgazdasági terme­lés növényvédelmi követel­ményeivel, így a tervezett rekonstrukció költsége meg­haladja a 12 millió forintot. A központi épületen kívül kocsimosó, fűtött garázs, a műhelyek központi fűtése, olajtároló, két hajós üveg­­ház, szolgálati lakás szerepel a növényvédő állomás re­konstrukciós tervében. Fotó: Kabáczy 3- — Ez, azt hiszem, járt itt Mit gondolsz, Mari? — Igen — mondta a lány is. — Itt volt — Hely­es. A napra nem emlékeznek? — Harmadikén vagy negyedikén lehetett. Szóval, néhány nappal az eset előtt, talán kora délután. Éppen nem volt más vendég. A férfi csak beugrott vermuthót meg szendvicseket vett, és sietett vissza az erdőbe. Motorral volt, de a rendszámát persze nem tartottuk fontosnak megjegyezni. — Igen — erősítette meg a fiú —, azonnal elrobo­gott. Talán várta valaki. A barátnője, például... — Köszönöm — mondta Beke. Miközben összeszedte a fényképeket, futó pillantást vetett a kiválasztottra. Király őrmester fényképe volt. Beke virágos kedvvel érkezett Násfára. Ébert és Paál, akik a politikai helyettes irodájában várták, ezt már az udvarra néző ablakból észre vették. Az őrnagy, a kocsiból kiszállva, oly' barátságosan fogadta az ud­varon átvágó Király őrmester tisztelgését, mintha egész éjjel vele álmodott volna, csupa vidám és biztató dolgot... — Nos, mi újság a könyvesboltokban? — kérdezte a belépő őrnagy. Paál savanyú arcot, vágott. — Azt hiszem, nagyot tévedtem . " — Emberi dolog! — mosolygott Beke. — Halljuk, hogy­ mivel kapcsolatban? — Amiben a legjobban bíztam! A bükkfán megtalált nyomokkal... Nemcsak a tüzérbemérő, a löv­eg ke­zelőszemélyzete is azt állítja, hogy­ az első lövésig a fán szakadatlanul burukkoltak a vadgalambok! (Folytatjuk) — 48 —

Next