Fejér Megyei Hírlap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

Nemzetközi kongresszus Bm/apesten Az ex librist, a könyv tulajdonosának nevét, meg­örökítő kisgrafikát már a könyvnyomtatás feltalálása utáni közvetlen időkből is­merjük, gyűjteni azonban tulajdonképpen csak a múlt század végén kezdték rend­szeresen. Az ex librisek és gyűjtői száma állandóan nőtt, de a különböző orszá­gok gyűjtői és művészei közt csak ritkán került sor sze­mélyes találkozásokra. Az elszigeteltségen segített, az ex libris gyűjtők kongress­zusainak a rendszeresítése. A kongresszus megrende­zésének gondolatát­­ Dr. Gianni­ Mantero olasz épí­tész,­a világ legnagyobb mai ex libris gyűjtője vetette fel. Javaslata kedvező vissz­hangra talált. Legelőször az osztrák gyűjtők jelentkeztek, s ők dolgozták ki Maniero­val együtt a rendezvény programját. Az 1953-ban, Kufsteinben megrendezett I. Nemzetközi Ex Libris Kong­resszuson hét országból sík gyűjtő és művész vett­ részt. Szocialista ország első ízben 1961-ben kapott megbízást a — VII. — kongresszus megrendezésére Ennek Lip­cse, a német könyvművészet egyik centruma adott ott­hont, ahol már a magyar gyű­ők is képviseltették ma­gukat. A X., krakkói talál­kozón határozták el, hogy azontúl kétévenként rendez­nek kongresszust, felváltva a szocialista és kapitalista országokban. 1966-ban, Ham­burgban a magyarok grafi­kai mappája — akárcsak Krakkóban — osztatlan el­ismerést aratott. A követke­ző rendezvény színhelye szocialista ország lett volna, a világ nagy gyűjtői azonban úgy döntöttek, hogy a kong­resszust, Dr. Gianni Mante­­ro előrehaladott korára való tekintettel lakóhelyén, Co­­moban rendezik meg. Ez volt mind ez ideig a legsike­resebb: 17 országból "60 művész és gyűjtő sereglett össze, közöttük 12 magyar. Ekkor bíztak meg bennün­ket, a következő, XIII. kong­resszus megrendezésével, amelyre november 5—8. kö­zött kerül sor. Előkészítése nagy feladatot rótt a Kisgra­­fika Barátok Körére, amely­nek tagjai a Művelődésügyi Minisztérium, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége, a Kultúrkapcsolatok Intézete, s egyéb szervek hathatós anyagi­ és erkölcsi támoga­tásban részesítette. Az egye­sület három nemzetközi ex libris pályázatot hirdetett Bartók Béla, Budapest és szőlős-boros témakörből. A rendezvények közül kiválik a Nemzetközi ex libris ki­állítás az Ernst Múzeumban és régi magyar ex librisek bemutatóján a Nemzeti Múzeumban. Két kiadvány (Magyar gra­fikai mappa 37 művész met­szeteivel és egy nemzetközi többnyelvű ex libris év­könyv) teszi majd emlékeze­tessé a budapesti kongresz­­szust. Galambos Ferenc Jozef Szuszkewicz lengyel művész fametszetű ex librise. TERMELŐ ANALFABÉTÁK AZON a minisztériumi sajtótájékoztatón, ahol a mezőgazdasági szakember­képzés jelenéről és ötéves programjáról volt szó, dr. Szűcs Kálmán, MÉM szak­oktatási főosztályvezető el­mondotta, hogy mind to­vább szélesedik és tartalmá­ban gazdagodik hazánkban a szakoktatás. A mezőgazda­­sági termelésben élenjáró szocialista és tőkés országok ilyen természetű intézmé­nyeinek figyelme is felénk irányul. A következő öt év­ben azzal együtt, hogy mesz­­szemenően támaszkodunk a szakmai képzés külföldi ta­pasztalataira, elsősorban a Szovjetunió, Bulgária, Cseh­szlovákia és az NDK ered­ményeire, a francia, az an­gol és a holland tapasztala­tokra. élelmiszeripari felső­fokú intézményeinkben csak­nem 300 külföldi tanul, köz­tük tanzániaiak is. Ez utób­biak a székesfehérvári Felső­fokú Mezőgazdasági Techni­kumban. Egyértelmű és következe­tes a világ mezőgazdaságá­nak igénye a tudományok meg­i­smerés­ében, alkalmazá­sában. A korszerű termelés célja a hozamok növelése, a népélelmezés szintjének nö­velése, a kémia, a biológia, a technika eredményeivel. De ha azt hisszük, hogy e téren minden görbe egyenes — hangoztatta a szakminiszté­rium főosztályvezetője — a világ mezőgazdaságában, ak­kor durva tévedésbe, követ­keztetésbe jutunk. Az ami a magyar agrárképzésben van és időszerű program, vala­mint jellemző a szocialista világrészre és még néhány a világpiacon jegyzett, nyugati országra e vonatkozásban, enyhén szólva is kezdetnek tekinthető. A világ mezőgaz­dasága termelőerőinek, bizo­nyos előmunkaerőnek 50 szá­zaléka­­ analfabéta. Az első hallásra is döbbenetes arány ez, meg ak­kor is, ha tények, meg cáfolhatatlan bizonyíté­kok erejével tudjuk, hogy földrészeken — a tőkés ki­zsákmányolás és visszaszorí­tott, lefékezett társadalmi ál­lapotok folytán — elképesz­tően primitív eszközökkel és képességekkel termelnek. Sok millió földművese a sár­golyónak örökös félelemben és rettegésben. Reménytelen­ségben, mert analfabéta ere­je elegendő ahho­z, hogy ura parancsoló,ja mindig és min­denkor terített bőségasztal­­hoz ülhessen, hogy megegye, befalja az analfabéták ke­nyerét.. De termelnek, mert sajátjukból lopva mégis fenntarthatja magát ott, ahol lehet. De közülük naponta éhenhalnak, és senki nem gondol továbbképzésükre. A FAO adatainak eiitálása nél­kül, földrészeken még tart az éhség korszaka! A civilizált világ, a tudatos ember sok évtizedes erőfe­szítése kellene csupán hozzá, és kedvezően enyhíthetnénk a népélelmezés helyzetén. Mi hosszú karajt akarunk és csinálunk, mi szellemes ter­melőeszközöket, biológiai és kémiai eredményeket hasz­nosítunk, hogy így is adjunk, nyújtsunk valamit a nagyvi­lágnak. Nálunk — ha még nem is mindegy szálig és mindenütt — szakmunkássá növekedik az állami gazda­sági dolgozó és a téesz-tag, a­gkáré­rte­lm­is­égünk van és lesz még ennél is jobb, mert jótékonyan hatnak a dialektika törvényszerűsé­gei. De ugyebár nem számít mindez ott semmit, ahol ki­elégít és megfelel az 50 szá­zalék termelőereje. Afriká­ban, Dél-Amerikában, Indiá­ban és másutt is elkezdődött azonban valami, mert a tu­dományos­ és technikai for­radalomnak nincsenek gátjai. Peresztegi T. Ferenc n­­t­e. mni után Dosztojevszkij b­oltozlat Beszélgetés Szergej Bondarcsukkal Szergej Bondarcsuk, a kivi­rt sztartis és mestert rendező öetven éves. Ez alkalomból felkereste a „Nedelja” című hetilap munkatársa és elbeszélge­tett vele. A művészt éppen munka közben találta a „MOSZFN­.JVT” stúdióban, ahol Andrej Koncva­­lovszkij új filmjében, a „Ványa bácsi”-ban alakítja Asztrov doktort. — KEDVES. SZERGEJ KONDAROSTIK, látom igen fáradt. Éppen ezért a beszél­getésünket kezdjük talán néhány személyes, de nem szakmai kérdéssel. Az év melyik szakát kedveli leg­jobban? — A/, őszt, ősszel mindig jól érzem magamat, lelkileg is, testileg is. Az ősz az el- / nyílás ideje a természetben, számomra mégsem lehango­ló. A levegője — csodálatos! Áttét,sző, fényes. S talán azért is szeretem jobban, mint a lobbi évszakot, mert ősszel születtem. — A napnak melyik sza­kában tud leginkább dol­gozni? — Sajnos, éjjel. A mi szakmánkban nagyon fon­tos az elmélyülés. • S erre akkor van­­ a legjobb alka­lom, mikor az ember egye­dül van önmagával. — Tudom, szereti a fes­tészetet és a zenét. Ki a kedvenc festője és zeneszer­zője? — Kockázatos dolog egy­két nevet, felsorolni. Mégis, akik legközelebb állnak hoz­zám: Repin és Szurikov — a festészetben, Csajkovszkij és Beethoven a zenében. — És írója? — Tolsztoj és Doszto­jevszkij. Irodalmunk két óriása. — Mondja, mikor történt, az első találkozása Tolsztoj­jal? — Ilyen első találkozás volt egy jópár. A „Háború és béke” elkészítése előtt főleg olvasóként. Különböző életkorban, különböző indí­tékai vannak a közeledés­nek. Ifjúkoromban főleg a fehér egyenruhás, jóképű Andrej herceg sorsa izga­tott. Negyvenen túl többé­­kevésbé a szerző filozófiai állásfoglalása, a népi hábo­rú ábrázolása és sok egyéb hasonló dolog ragadott meg. Én azt hiszem, hogy a teljes szellemi életet a negyvene­dik éve után kezdi el élni az ember. Ez az a határ, amelyen túl elhagyja a ha­mis értékeket. Ez az én ál­láspontom. — Gondol-e arra, hogy is­ mét visszatérjen Tolsztoj­hoz? — Őszintén szólva, sok­szor gondolok erre. Nem hagy nyugton Tolsztoj két alkotása, az „Iván Iljics ha­lála” és „A lenvászonmérő”. De azt hiszem, ezeknek a megfilmesítése egyszerűen lehetetlen. Különben, mi gyakran ábrándozunk a le­hetetlenről. — És Dosztojevszkij? Vele is keresi a találkozást? — Régi álmom, hogy fil­met készítsek a „Feljegyzé­sek a holtak házából” című művéből. És külön egy fil­met az íróról. Aztán egy­ újabb ábránd a „Legenda a Nagy Inkvizi­torról.” Ha elkészíthetném! — KIT TART MESTERÉ­NEK, tanítójának? — Szergej Geraszimovot. Az ő műhelyében tanultam. És még Alekszej Makszimo­­vot. ő oktatott bennünket a színész akadémián a hábo­rúig. Nagyon nagy színész volt. Meg kell említenem Igor Szavcsenkot is, az ő révén jutottam el a rende­zőségig. — Apropó, ön színész is, rendező is. Hogyan fér meg az ön lelkében ez a két ember? Zavarja-e Önt ez a kettősség? — Erre csak kitérő választ adhatok. Tulajdonképpen, a felesleges önkontroll nagyon megköti a színészt, az él­mények iskolájának művé­szét. De én azt gondolom, hogy a rendezőnek — mit, ahogy mondani szokás — feltétlenül bele kell tud­nia bújni a színész bőrébe. Nálunk gyakran zavart okoz, ha valaki színész volt , és rendező lett. De arról meg­feledkeznek, hogy Sztanyisz­­lavszkij is színész volt, sőt Vahtangov, Mejerhold és Chaplin is... — Mondja, a következő film művészi elképzelése egybeesik önnel a munka végső eredményével? — Azt mondhatom, hogy a film háromszor születik Egyszer a forgatókönyvíró asztalán, másodszor, amikor folynak a felvételek, har­madszor pedig a montázsok idején. A film — kollektív művészet. Ez bizonyára jó is, rossz is. Igaz, nekem né­ha sikerül érvényesítenem az akaratomat, de mégsem olyan gyakran, mint szeret­tem volna. — Munkái közül melyik tetszik önnek legjobban? — Az, amelyiket még nem készítettem el. — Mit tudna mondani leg­utóbbi filmjéről, a „Water­­loo”-ról? — Jóformán semmit. Túl közel van még az egész. Egyedül talán azt, hogy ez bizonyos mértékben a „Há­ború és béke” folytatása. Természetesen a forgató­­könyv alapja nem a nagy tolsztoji mű volt. Még egy­szer vissza akarok térni eh­hez a korszakhoz. Egy de­kabristákról szóló filmre gondolok. J­ön, bizonyára felhasz­nálja Tolsztoj befejezetlen regényének fejezeteit? — Igen. Azon kívül, egy másik filmet is tervezek, melynek főhőse John Reed lenne. — Melyik lesz előbb? A ..Dekabristák” vagy a „John Reed”? — „A sztyepp”, Csehov műve alapján. Gyermekko­romat Tagjanrogban töltöt­tem. A sztyepp, Jegoruska ... mind nagyon közel állnak hozzám. — Az utóbbi időben gyak­ran fordul a klasszikus iro­dalom alkotásaihoz. Van ebben valami törvényszerű­ség? — Én nem így tenném fel a kérdést. Számomra vagy az igazi irodalom létezik vag- semmilyen. Lehetőleg igyekszem kapcsolatot te­remteni az irodalommal. Nemcsak a XIX. századival. Számomra Fagyejev „Ifjú Gárdája” — szintén klasz­­szikus mű. — VÉLEMÉNYE SZERINT milyen minőségi tényezők­nek kell jellemezni feltét­­ lenül a modem filmrende« zőt? A tehetségen kívül. — Határozott világnézet. Világos gondolatvezetés. Igazságszeretet. (D. Kazutyin interjúja alapján fordította: Kovács Sándor) Megy és punktum ! — N AN AN A! Te nem ismered az én főnökömet. Az nem bírja, hogy valaki másnak is legyen jó ötlete, javas­lata, meglátása. Ha előhozakodtunk valamivel hajdanán, összeráncolta a homlokát és már vágta is ki: Nem jó. Marhaság! Emiatt aztán pontosan az ellenkezőjét java­soltuk annak, ami ésszerű lenne. Például nagyon az utunkban állt már egy régi, használaton kívüli rozoga épület. Javasoltuk tehát, hogy húzzunk reá emeletet. Egyből kirúgott bennünket és másnap lebontatta. EZZEL BE IS FEJEZTÜK a beszélgetést, mert el­hívták valahova. Ettől kezdve folyton azon kaptam ma­gam, hogy a főnök vezetési stílusát elemezgetem. Rájöt­tem valamire, és ki is fejtettem nézeteimet Robogács­­nak,­­amikor ismét, nála volt dolgom: — Tehát nem bírja, hogy másnak is legyen vala­­féle ötlete? — Stimmi! — Emiatt aztán kénytelenek vagytok az ésszerűnek az ellenkezőjét javasolni. — Stimmt! — Csupa hajmeresztő badarságot, mint például az emeletráépítés. — Stimmt! — És csodálkoztok azon, hogy ilyen félnótásnak tart mindnyájatokat? — Ez már nem­ stimmt! Ezen mi egyáltalán nem csodálkozunk és nem is sértődünk meg. Nekünk ez így nagyon jó, mert­ így biztosan az történik, amit mi aka­runk.. Nincs vita. Most­ azonban kapaszkod­j meg! Én például holnap felruccanok Pestre Macához. Igen, Mará­hoz az én kis Cicababámhoz. Képzeld, munkaidőben, órabérben fogok vele enyelegni, ráadásul a főnök fog odaküldeni. Mit? Küldeni? Egyenesen el fog zavarni Pestre. Ehhez mit szólsz? NEM TUDTAM SZÓLNI semmit, mert Robogácsot újfent elhívták. Alig tette ki a lábát, a török lépett be homlokráncoltan, kezében egy papírlapot lobogtatva: — Robogács? — Ebben a pillanatban ment ki. — Szerencséje! Képzeld, a pimasz egyszerűen rám­telefonált egy félórával ezelőtt, éppen értekeztem. Hogy ő nem megy holnap Pestre, mert nincs kedve. Hallottál te már ilyent? Nézd, nekem fogalmam sincs arról, hogy miért kell neki Pestre mennie, de ezek után nem is érdekel. Megy és megy, punktum! Megmondhatod neki. Itt a kirendelése. EZZEL LECSAPTA a papírt Robogács asztalára és emelt­jével kivonult mint olyan, akinek szüntelenül ré­ven kell lennie, szigorúnak kell lennie, mert csupa gügye naplovával van körülvéve. Az ajtóból azonban visszafordult egy leereszkedő kézfogásra, amit majdnem elfelejtett. — nagy jó — ­~ HÍRLAP Jerzy Jasinski: Érelme­szesedés — Kérem a következőt! A páciens átlépte a ren­delő küszöbét és tétován megállt az ajtóban. — Jöjjön be. Mondja el, mi a panasza? — Mindjárt, mindjárt, csak előveszem a jegyzetei­met ... A páciens lázasan kuta­tott a zsebeiben. — Milyen jegyzetek? — kérdezte az orvos. — No ... ezek ... afféle följegyzések... Aha! Meg­van! Nekem ugyanis kró­­nikusan kihagy az emléke­zetem. — Kihagy az emlékeze­te? — az orvos figyelmesen nézte a beteget — És mi­ben nyilvánul ez meg? — Nagyon egyszerű. Min­dent elfelejtek. Neveket, telefonszámokat, különféle tényeket és eseményeket, egyszóval, mindent! — És megpróbálja följe­gyezni őket? — Igen! De ez is bajos. Amíg eszembe jut, hogy hová tettem a tollamat, már nem tudom, mit akar­tam leírni ... Van már vagy száz jegyzettömböm, ha nem több ! — Értem. És hogy állnak a dolgok otthon? — Hol? — Otthon, maguknál. Bi­zonyára nős ember, nemde? — Ajajj! — sóhajtott a páciens — otthon még rosszabb a helyzet. Nem emlékszem az esküvőnk év­fordulójára, a feleségem névnapjára, elfelejtem kifi­zetni a lakbért, a felesé­gem veszi fel a fizetése­met ... — Nagyon megértem önt. Mindez komolyan zavarhat­ja a munkában. — Szó sincs róla! — el­lenkezett, a páciens.­­— De hiszen maga mondta, hogy mindent el­felejt. — Na és, mi van abból. — Bocsásson meg, hol dolgozik Ön? — Én? — Igen, igen... maga! — Egy pillanat, mind­járt megnézem a jegyzet­­i füzetemben... Megvan! A kereskedelmi osztályon . .. — És mivel foglalkozik ott? — Én válaszolok a vá­sárlók panaszaira! (Ford. K. S.) is Vasárnap, 1970. október 18.

Next