Fejér Megyei Hírlap, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

finfeét az élelmiszergazdaság szabályoz* rent*$7Brérftl Ösztönöz, fékez, útigazí! „A közgazdasági szabályozók rendszere és a változások vár­ható hatása a mezőgazdasági termelésre” címmel ankétot tar­tott szerdán délelőtt a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai osztálya és a Hírlap szerkesztő­sége. Az ankéton részt vett BOGNÁR SÁNDOR, a pártbizott­ság gazdaságpolitikai osztályá­nak vezetője; LANTAI GYULA, az osztály munkatársa; LIPTHAY KÁROLY, a megyei tanács vb mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának vezetője; DUDAR ISTVÁN, a mezőföldi tsz-szövet­­ség titkára; SZALÓKI LÁSZLÓ, az adonyi tsz elnöke; FIERPASZ PÉTER a csákvári­ tsz és KOL­­LÁTH LÁSZLÓ a fehérvári Vö­rösmarty Tsz főkönyvelője; LA­KATOS GYULA, a Magyar Nem­zeti Bank megyei igazgatóságá­nak osztályvezetője; MIHÁL­Y JÁNOS, az állami gazdaságok megyei főosztályának osztályve­zetője. A tanácskozás vitájába bekapcsolódott és felszólalt HO­MOKI JÓZSEF, a megyei párt­­bizottság titkára. Túlzás nélkül: ankéntúr­­kon azt hallottuk vissza, ami hónapok óta kialakult, meg­fogalmazódott az új közgaz­dasági szabályozókról. A vé­lemények szépítésének szán­déka, lehalkítása nélkül ad­juk tovább az aggodalmakat, mert mit sem változtatnánk a gazdasági életben máris ál­landó jelleggel ható szabá­lyozókon, ha másként szól­nánk. A többi között Homoki József, Kolláth László, Sza­­lóki László, Dudar Istvánon összefüggéseket megmutató, mélyebb értelmezésre, széle­sebb és alaposabb közgazda­­sági gondolkodásra késztető hozzászólása a témával tör­ténő rendszeres foglalkozás, boncolgatás szükségét húzza alá. Filléres biztatás, forintos kiadás Nyílt titok — haszontalan lenne bármi mást mondani,­­­­hogy a mezőgazdaság negye­dik ötéves tervének teljesíté­se közben gazdaságonként legalább 2—3 százalékkal magasabb „befizetést” kell teljesíteni, mint az előző terv­időszakban. Az adózás új rendszere, illetve az állami juttatások korszerűbb válto­zatai Fejér megyéből első­sorban „visznek” és nem hoz­nak. A Mezőföldről egyetlen év alatt — csak hozzávetőle­ges számolgatás — 8—10 szá­zalékos termelési pluszt kel­lene megalapozni a mínuszok ellenében. A termelési és a jövedelmezőségi szint tartása így válna lehetségessé- Mond­ják, és változatlanul hangoz­tatják a gazdaságok vezetői, hogy az egyenleg körül min­denképpen bajok sejthetők, ha ... De erről majd később. A kifizetni valókhoz mérten a 2 forintos sertésprémium, a cukorrépa visszaállított 6 fo­rintja és más ténylegesen „filléres” állami biztatások a kiadások kisebb töredékét pó­tolhatják, csak. Ki melyik székben ül A Vörösmarty­ban ■— a jobb gazdaságok csoportjába sorolható — három és fél­millióval szemben hatszáz­ezret, ha még itt-ott ügyes­kednek, egy milliót képesek „ellensúlyozni”. És vélemé­nyük szerint — a szabályo­zók általános működésének bírálata nélkül — „nagy op­timizmusra nincs ok”. Köny­­nyen lehetséges, hogy meg­törik, esetenként megáll az egyébként lendületes és egészséges mezőgazdasági fej­lődés. És abból a székből, ahol ők ülnek — így fogalmazott Homoki József — érthető is a gazdaságvezetők bizonyos fokú aggodalma. De egyéb­ként sem a párt, sem a kor­mány nem mondta, hogy ezek a közgazdasági „eszkö­zök” valamiféle nagy lehető­ségek forrásai. Fejér megyé­re vonatkoztatva egyáltalán ilyesmiről szó sem lehet. Tu­domásul kell vennünk, hogy a társadalmi elosztásban tör­ténő változtatás innen tény­legesen visz. Magyarul: Fe­jér fizet — elfogadható meg­fogalmazással illusztrálta a témát Dudar István — és mondjuk Bugac kap. Ez ré­sze a terhek igazságos társa­dalmi elosztásának. Nem felhőtlen téma Minden részletkérdés, min­den érv és ellenérv felsoro­lása nélkül: a gazdaságokban ma lényegesen többet szá­molnak egy hónapon belüli, mint bármikor egy év alatt. El kell ismernünk, a helyzet valóban nem könnyű, és ah­hoz hogy közelítsünk az ösz­­szefüggések megértéséhez, túl kell látnunk szűkebb gaz­daságunk semmiképpen sem vitatott érdekein. Lipthay Károly mondta: ő nem látja olyannyira felhősnek a té­mát, mint egyik-másik mező­­gazdasági vezető. (Persze az övé is más szék.) A pótlás lehetőségei Az ankét résztvevői — ke­vés kivétellel — egyetértet­tek abban, hogy a kevesebb állami támogatással és a több fizetséggel nem feltétlenül kell együttjárnia a nyereség, becsülése, kihasználása ál­talában rossz. A gazdagon megtérülő „szellemi tőke” gyarapítását is sok tsz elha­nyagolja: 14 szövetkezetben illetve a jövedelem csökke­nésének. Vagyis: megvan az ellensúlyozás lehetősége, jó gazdálkodással pótolni lehet az elvonás összegét. Mihály János határozottan állította, hogy számításaik szerint a megye állami gaz­daságainak nyereségtömege nem fog csökkenni az új sza­bályozók miatt. Lipthay Ká­roly részletesen szólt a pót­lás lehetőségeiről. A szabá­­­lyozóknak orientáló, útbaiga­zító szerepük is van, hogy rávezessék a szövetkezetek vezetőit, milyen jövedelem­­forrásokat lehet az eddiginél gazdagabban kiaknázni. A búzából származó bevétel mázsánként 30 forinttal ke­vesebb ugyan, de a hozamok növelésében, a termelés biz­tonságának javításában sok­kal több ennél a lehetőség. Jobb agrotechnikával (jó magágy, jó vetőmag, műtrá­gyázás, gyomirtás, stb.) ja­vítani lehet a búzatermesztés gazdaságosságát. Dudar Ist­ván számokkal bizonyított: ha a tavalyi jó búzatermést a költségek lényeges növelé­se nélkül, holdanként egy mázsával „megfejelik” a szö­vetséghez tartozó gazdaságok a 19 millió többletkiadásból megtérül 12 millió. A sertéstenyésztés fejlesz­tésében is rengeteg a tarta­lék. Dudar elvtárs szerint­ 8—10 százalékos fejlesztés (a kilónkénti 2 forinton túl) kizárná a jövedelemcsökke­nés veszélyét. Lipthay elv­társ utalt arra, hogy a sokat emlegetett termelékenységen is lehet mit javítani. Sajnos, a gépek és eszközök fokozódó mértékű alkalmazása ellené­re nem csökken az élő munka­ráfordítás. Az eszközök meg­ III ^ 1 I ^ Vasárnap, 1970. november 22. ■ a= ■ =g= ■ - ban is helyt adunk.) Abban azonban mindannyian egyet­értettünk: sok elemzést, fej­törést kíván minden üzem­ben megtalálni a hatéko­nyabb gazdálkodás módsze­rét, amire tulajdonképpen a szabályozók is ösztönöznek. ■ == • -=mr-re ■■­jeztük be, a gazdaságokban. egyáltalán nincs egyetemet végzett szakember. A vita tovább tart A munka, a gazdálkodás hatékonysága javításának hosszabb távon figyelembe vehető tartalékait említette Homoki és Dudar elvtárs: a termelés és a tőke koncentrá­lását. A mezőföldi tsz-szövet­­ség szakembereinek vizsgá­latai szerint üzemen belül is egy-egy növény termelésének költsége, a terület növekedé­sével arányosan csökken. A következtetés: a szövetkeze­teknek törekedniük kell a szakosításra, kevesebb nö­vényfélét termesszenek, vi­szonylag nagy területen. Ho­moki elvtárs a vállalkozások koncentrálásának szükséges­ségéről beszélt; arról, hogy a hatékonyság parancsolóan megköveteli az erők összefo­gását, elsősorban társulások útján. Fejér megye élelmi­szergazdaságában van mit tenni ezen a téren. A három szövetkezeti ve­zető, köztük elsősorban Sza­­lóki László, aggodalmát hang­súlyozta: nem biztos, hogy eredménnyel járnak majd a­­ megnövekedett elvonás pót-s­a­­ására tett lépések. Rajtuk kívül álló okok miatt... A hozamok növelése, az agro­technika és termelési techno­lógia, a termelékenység javí­tása mind feltételezné, hogy több gépet, eszközt, anyagot kap és használhat fel a me­zőgazdaság. A növekvő elvo­nás­ viszont elsősorban a fel­halmozást szolgáló pénzt csökkenti. És hiába a törek­vés, ha pénz nincs. A vitát az ankéton se fe­ üzemekben is folyik tovább. (A véleményeknek lapunk­HÍRLAP I-•== g === g---- i ,rT-,;«sSti = |_a=| = i = i­ 7 I==l Keserű szájízzel A műszakiak és a művelődés­ i Nagyvállalatnál dolgozom, immár tíz éve, s szűkebb környezetem a műszakiak. Véleményük, a kultúráról alkotott felfogásuk sok tekintetben figyelemre méltó, de en­nél is fontosabb a körükben tapasztalható műveltséget befo­gadó gyakorlat, számtalan hiányosságával. Fontosnak tartom a műszakiak műveltség-igényével fog­lalkozni, mivel hazánkban a gyors technikai fejlődés közép­pontba állította őket. A gyáraknál, intézményeknél, a társa­dalmi és kulturális életben meghatározó szerepük van. Tuda­tosan vagy anélkül hozzájuk igazodnak, sőt egy-egy város szellemi arculatára is rányomják maradandó bélyegüket. Nem mindegy tehát, miként vélekednek, élnek, s milyen tö­rekvések feszítik mellüket. A kép, melyet róluk szeretnék formálni, nem a leghízelgőbb. Fekete Gyula „Tolmács nélkül” cikkében olvastam az Élet és Irodalom szeptember 12-i számában: ,,Egy szocioló­giai felmérés a műszaki egyetem végzős hallgatóiról: esz­ménnyé kezd válni nálunk is a szakbarbár — nyárspolgár”. Nem döbbentem meg ezen, mivel hosszú évek alatt tapaszta­lataim megegyeztek e súlyos fogalmazással. A „csak” műszaki szakember elmerül a munkában, a szakterületen kívül más nem érdekli. Illetve csak az, hogy a „piacból él”, s ezért min­den lehetőséget megragad, hogy pénztárcáját dagadtabbá tegye. Máris a nehézségek közepében vagyunk: a pénz az a fantom, mely szükséglet helyett céllá válik, és így rombol a az embert. Ez az embertípus élénken reagál, a technika szülte divatra, életcéljává válik a személygépkocsi, melynek hama­rosan rabja lesz, s szabad idejével már nem ő rendelkezik, hanem a négykerekű jármű. Okosan él, a szó anyagiakra utaló jelentésében, állandóan mérlegelve, ki van előtte és ki mögötte. Arra veti tekintetét, aki megelőzte, menne utána, de nem bírja a tempót, így válik elégedetlenné. Tudom, túlságosan erőteljes vonalakkal húztam meg a kontúrokat, a valóság sokkal árnyaltabb, differenciáltabb, de a túlzás egy kicsit érzékelteti mindazt, ami keserű szájízt kölcsönöz. Fekete­ Gyula így ír cikkében: „A ma élő legprimitívebb ember a m­a használatos legbonyolultabb gépek kezelésére is könnyen betanítható — vajon kultúremberré válik ezáltal?” A műszakiak nem ebbe a kategóriába tartoznak, legalábbis, ami az idézet első felét illeti. Gazdag technikai ismeretekkel rendelkeznek, de ugyanakkor azt hiszik, hogy a műveltség csúcsán állnak és ellenkezőjét bizonygatni nem lehet. Talán annyit beismernek, hogy kevés idejük és erejük jut a széles körű műveltség gyarapítására, pedig a műveltségigény csök­kenése a jellemző. Érintkezéseik a művészetekkel szórványos és ismeretszerző jellegű, nem hatol olyan mélyre, hogy tartós és alapos élmény alakuljon ki. Igaztalan lennék azokhoz a műszakiakhoz, akik músképpen élnek, ha róluk nem szólnék­, ők továbblátnak, keresik bonyolult életünk összefüggéseit, tisztelik — munká­­­­juk mellett — más területek tevékenységét. Műveltségüket igyekeznek gyarapítani, még akkor is ha — a mai tempót követve — kifulladva érkeznek egy-egy tárlatra, és csak futó pillantást vethetnek a képekre. Kezükben szépirodalmi könyvvel nyomja el őket az álom ,­ de gazdagodni akarnak. Vajon hányan vannak? Életük mennyire meghatározó a kör­nyezetükre? Nem vagyok ilyen felmérés birtokában, de ha tapasztalataim nem csalnak, elenyésző töredékét képezik az egésznek. Pedig e kör bővítése halaszthatatlan feladat. Minden elhatárolt közösségben van egy-egy kisebb kol­lektíva, akik magatartásukkal, véleményükkel hatnak a töb­bire. Álláspontjuk nem kötelező erejű, cselekedetük nem meg­határozó, mégis nagy vonzerővel bírnak, diktálni tudják az ütemet. A közösségben ez a mag az iratlan magatartás­­formák döntő láncszeme. Akaratlanul is hozzáigazodnak a többiek. E tény igazából semmit sem von le az egyének véle­ménykülönbsége. Nézzünk egy példát. Ha egy gazdasági egységben az ér­deklődés irányát meghatározók csak műszaki kérdéseket he­lyeznek előtérbe, az egyéb törekvések zöme lassan elhal. Egyesek ideig-óráig küzdenek, de aztán beadják a derekukat. Lelkük mélyén a más irányú igények töredéke megmarad, ami kedvező légkörben ismét megerősödhet. Említettem már, hogy a nagyobb közösségek fejlődésére, légkörének kedvező kialakítására a műszakiak cselekvése meghatározó. Úgy érzem, ha itt előbbre tudnánk lépni, fon­tos mérföldkő lehetne közművelődésünk további javításában. Ugyan­ez áll más viszonylatokban is, orvosoknál, pedagógu­soknál, kereskedőknél stb. Bővítsük tovább a kört. Azt tapasztaljuk, hogy a múlt század végétől a tudomány, a technika fejlődése iszonyatos tempót diktál. A korábban iskolázatlan milliók bekapcsolód­tak az ipari termelésbe, miközben tudásuk ugrásszerűen emelkedett. Ezek a milliók ma már hatékony formálói tár­sadalmunknak. Nem mindegy tehát, hogy szereztek-e mű­veltséget és mennyit. A folyamat nem zárult le, a technikai fejlődés gyorsul. Szakemberek kellenek, így a szakoktatást tovább kell fejleszteni. De mi lesz az úgynevezett hagyomá­nyos műveltséggel? Fejlesztése, bővítése közgazdaságilag csak a kiadás rovatban szerepel, bevétel, haszon nélkül. Sőt, sok pénzbe kerül. Az erősödő kilátástalanság felszínre hozta a megoldás szükségességét is. Lassan oda jutunk, hogy technikai fejlődé­sünket is veszélyezteti a kulturálatlanság. Ezt jelzik az utcai telefonrongálások, hogy a falvakban épült új házak három­negyed részében a fürdőszobákat berendezetlenül kamrának használják, sok a panasz az új lakótelepeken, mert az együtt­élés normáit sokan nem tartják be. .. Mindez azt igazolja, hogy itt tenni kell valamit,, mégpedig országos méretekben. Rá vagyunk kényszerülve, hogy az általános kulturálódás fogyatékosságainak hatását közgazdaságilag is mérjük a jö­vőben, s ha rövid­ távon nem lehet, úgy hosszú távon. Tudom, furcsának hat, de megkockáztatom: divattá kel­lene tenni a műveltséget. Nagy becsülete van a divatnak. Sokan legyintenek rá, vitatkoznak róla, de hatása annál erő­sebb, parancsolóan állít fel mértéket, sőt a pénztárcához is hozzányúl. A divat gyakran változik, megjelenési formái vé­gesek. A műveltségigény fokozását végnélkülivé kellene ten­ni, de ugyanakkor más-más formában érvényre juttatni. Ha a módszert ügyesen alkalmazzuk, a felszínesség le­kopna róla, s csak az átforrósodott műveltség melegítené. Szeretném hinni, hogy az olvasás csendje, a művé­­■zet szépsége, az önművelés tömegméretekben igénnyé válik, ezáltal társadalmi életünk „közérzete” javul, és ezzel együtt technikai kultúránk is szárnyakat kap. Letsch Béla

Next