Fejér Megyei Hírlap, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

KÖNYVESPOLC SZABÓ LŐRINC LÁZADÓ ÉVTIZEDE Kissé homályban maradt arckép volt eddig Szabó Lő­­rincé, aki pedig a Nyugat nagy nemzedéke utáni kor­szak egyik legjelentékenyebb költője, Kabdebó Lóránt ér­deme, hogy Szabó Lőrinc lá­zadó évtizede című köny'■­vé­ben ráirányította a figyelmet erre a valóban nagyszerű költőre. Igaz, nem a teljes életművet vizsgálja, csak az 1918 és 28 közé eső idősza­kot, tehát nagyjából Szabó Lőrincnek azt a korszakát, amelyben a költői szárny­próbák után végül megtalál­ta önálló költői hangját, s azt a formát, amelyet oly emlé­kezetes sikerrel művelt aztán élete végéig. Kabdebó könyvében min­denekelőtt az anyagismeret a lenyűgöző. (Több mint hat­­ és félszáz lapon tárgyalja ezt a tíz esztendőt!) Nem volt könnyű dolga, hiszen ez a korszak nagyjából feldolgo­zatlan még, s olyan problé­mákkal találta­­szemben magát, mint az ellenforradalmi kon­szolidáció, mint nagy íróink válsága, mint a magyar avantguárd költészete, s ezek­ből kellett kibontania aztán Szabó Lőrinc útját. Három kötet jelzi a költői formateremtés kísérletét, a Föld, Erdő, Isten, a Kalikán és a Sátán műremekei. Eze­ket elemzi a fiatal irodalom­­történész — aki mellesleg a Napjaink című miskolci fo­lyóirat kritikai rovatának ve­zetője —, de közben részle­tesen szól a Nyugatról, s egy nagyon jelentős ifjúi folyó­iratvállalkozásról, a Pando­­ráról, melynek Szabó Lőrinc volt a szerkesztője. Kabdebó könyvében min­denekelőtt az az újszerű, ahogy bemutatja, hogy a Nyugat mellett — kicsit ta­lán ellene is — alakult ki az az új irodalom, amelyet olyan nevek jelképeznek, mint Fodor József, Sárközi György és Szabó Lőrinc. Ez az új ge­neráció nem­ elégedett meg a habitsi klasszikus ideállal, hanem a magyar avantgárd­ból, a lázadásból és a legmo­­dernebb külföldi mintákból igyekezett kikovácsolni egyé­ni hangját. Figyelemre méltó alapossággal elemzi Kabdebó azt a folyamatot, ahogy a húszas években lassan hát­térbe szorult a dekoratív köl­tői technika, és egy racio­nálisabb, tényszerűbb, objek­­tívebb formálási elv lépett a helyébe. E könyv bizonysága sze­rint Radnóti és nemzedéke költői útjának voltaképp Szabó Lőrinc az előkészítője, aki a kezdeti lázas, expresz­­szionista ihletésből mindin­kább a klasszikus költőiség felé közeledett, annak az em­bernek belenyugvó gesztusá­val, aki úgy érzi, hogy a fennálló társadalmi rendet­­ aligha lehet megváltoztatni. (A társadalmi folyamatok és a választott költői eszközök ilyen egymás mellett való elemzése a sz­erző egyik leg­nagyobb újdonsága.) Kabdebó könyve nagyon izgalmas olvasmány, amely sokkal többet ad egy tudós műhely titkainál. Elsősorban alighanem azért, mert köny­vét nem a beavatottak szűk körének szánta, hanem az olvasók — a tanárok és diá­kok számára alighanem nél­külözhetetlen forrás lesz —, a Szabó Lőrinc költészetét sze­retők széles táborának. Tö­rekvését siker koronázta, szí­nes, szép stílusban megírt munkával segítette e kitűnő költő életműve megértését és megismerését, s reméljük, to­vábbfejlesztve munkáját ha­marosan megoldja e bonyo­lult, buktatókkal és ellent­mondásokkal tett költői élet­mű minden nyitott kérdését. Rónay László : S 3­11 Dér puhítja a kökény­két Levetkeztek a fák, a lom­­boló erdő tar­gallyakat mu­togat, odébb a fenyves zöld és sötét. Alaposan ránk esteledett, mondja is a „pilóta”, jobb volna tán valahol a közel­ben letanyázni. A köd egye­lőre csak a mély horhosok­ban fészkel, de hamarosan ráhömpölyög az útra. Ak­­kor pedig kockázatba me­gyünk. Fölöttünk a magas hegy, alattunk a mély szik­lák-szakadékok. Hazakerü­lünk ma egyáltalán? Ahogy végre elhatároz­zuk: megyünk, látjuk ára, amott lő egy kis emberke a hegyi úton, lép, lépeget. Ruházata hiányos, hajadon­­tott és rossz cipőben. Sír a kicsi, hüppög, öklét rágja, ahogy lép, fut inkább. „Hová, kisfiam ?“ — Hová igyekszel, kis­fiam? Csak sír és néz. A símo­gatás nagynehezen szóra bírja: — A nagymamához. — Hol lakik a nagyma­mád? Mutatja, amoda, a falu­ban. Bizony, a falu messze. — Hogy hínak? — Pista. — Erre már mo­solyog kissé. Helyre kis legény, ahogy így kivirul. Aztán a nagy fekete kocsit veszi szem­ügyre. Tetszik neki. Nincs más választás, el­visszük a kisembert a nagy­mamához, ha már oda igyek­szik. — Ülj be, öcsi, aztán­ in­dulunk! Mutatta az utat az erdőn át arra, amerre a mély sza­kadék nyílásában feltar­­tóztatlanul hömpölyög be­felé a kesernyés­ köd. És nyomában a hideg éjszaká­val bíztató vad lehellet. Odaértünk a roggyant ki­csi házig, ahol a nagyma­ma lakik. Böstör, az agg kutya jelezte, hogy idegen jár a portán. Erre orián ki­nyílt a konyhaajtó és meg­jelent a nagymama. Nyomá­ban a nagypapa. — Pisti, hát már megint itt vagy! — így üdvözölte a nagymama a kisfiút. Ri­adtan bizony, de azért örömmel ! János, a vadállat Ebből a „megint”-ből ke­rekedett ki tulajdonképpen ennek az írásnak a témá­ja, miért indult neki Pisti az öregedő éjszakában, hogy felkeresse nagymamáját? Látszólag szimpla történet, vagy­ legalább is olcsó kri­mibe kívánkozik. Holott nem az: fájó társadalmi történet, amelynek azonban most már jó és szép vége lesz, ha a főszereplők is úgy akarják. De hadd beszéljen helyettünk a nagymama: — Nagyon kérem, ne tes­sék megírni se a nevünket, se a községet. Szégyelljük nagyon azt a csúfságot, amit Jánosék művelnek. Már elég keservet nyeltünk miattuk. János, a vejem, egy átok ember. Sajnos, a lányom sem sokkal különb. Ha eddig nem tudott az emberre hatni, akkor ezután sem tud. Az ura ha része­gen megy haza, már­pedig ez napirenden van, akkor minden esetben megkapja a magáét az asszony. Kék­zöld az arca, a teste. Tűri, hát tűrje. Miért nem hal­­ja ott? De ez még csak rendjén volna, h hanem ezt az ártatlan kisgyereket is naponta színesre veri ittas indulatában. Nem ember az ilyen, hanem állat. Tessék kihinni, állat! Furcsa história, gyakori történet, ki tud itt igazsá­got tenni ? De azért megkoc­káztatom a kérdést: — Miért nem fogadják ide a kisfiút? — Tettük volna már, de az az átok ember mindig, el­jön érte és már miránk is karót emelt. János, a brutális, favágó az erdőn. De hátha mégis... Híre ment, hogy az Öre­geknél városi vendégek van­nak. Egyszer csak jön az első kiváncsi: — Jó estét. — És leül a sarokba. Aztán jön a második. Kö­szön és az is leül. Majd a harmadik és a negyedik. Lassan tele a konyha, már a tiszta szobából kell szé­ket kihozni. Valóságos kis népgyűlés jött így össze. És tisztul a kép: " János harmincéves, va­lóban, úgy ahogy mondták,­ az erdészetnél dolgozik. Jó ember ő, ha ital nincs a közelél­en. Csakhogy az a baj: közel a kocsma és min­dig zsebben a csatlós kis­­üveg. — Nem lépett fel eddig a tanács a gyermek érdeké­ben? " — Takargattuk mi eddig a szégyenünket, pedig egy­szer már majdnem a gyer­mek életébe került — így a nagypapa. — Hiszen mindig megfogadja: soha többé. De én már nem hiszek neki, az aljas csibésznek, s jellemző példája a társa­dalmi részvétlenségnek: tud­ják, ismerik a naponta le­játszódó eseményeket, de halkan tudomásul veszik. ..ennek így kell lennie”, meg hogy „ezen úgyse lehet változtatni”. Így summáz­zák: kutyából nem lesz sza­lonna. De hátha mégis? Kinyújtott kezek Olyan méretűvé dagadt az esti kis népgyű­lés, hogy részt vett azon még a ta­nácselnök, meg a tsz főag­­ronómusa is. Szó szót kö­vetett, paragrafus után má­sik paragrafust idéztünk, mígnem meg is született a döntés: holnap az lesz az­ első, hogy küldöttség megy a járási tanácshoz és a gyámügyön keresztül kérik az eljárás megindítását a garázda apa ellen. És álla­mi gondozásba vétetik a gyermeket, vagy­ pedig a nagymamához utaltatják. Csakhogy éppen , ezzel a ponttal kapcsolatban akadt eev­és más kifogás. Neve­zetesen: három család is jelentkezett, amely örömmel befogadta családtagnak a kis erdei fiút. — Kicsi ügy — mondhat­ná az olvasó. Sok ilyen adódik az életben. Ámde valamennyinek a megoldá­sát, szívvel-lélekkel kell szolgálnunk. Pisti már aludt kicsi ágyában, amikor elbúcsúz­tunk. Kint, az erdő alján je­ges hideg kóborolt. — F ez a szigorú dér pu­hítja a kökénykét! — mond­ja gépkocsink vezetője. Balogh­­József „ NEM ELÉG...“ Már a tanácsházán is látszik, hogy­ itt asz­­szony az elnök. Minden szobában virág vonz­za az ember tekintetét. A folyosón üvegezett keretben a helyi hímző népművészek leg­szebb munkáiból helyeztek el néhányat. A ta­­nácsház udvarán pedig még az ősz sem pa­rancsolhatott üzemszünetet az olvasóparkra, ahol jobbára öreg tsz-nyugdíjas nénik-bácsik lapozgatják a közhasználatra kiadott kepes­­ujságokat és csipegetik az édes csemegesző­lőt melyet a tsz elnöke küld nekik minden­nap tízóraira, hadd érezzék nem volt rossz az idei termés. Viharos érkezés Pedig pletyka előzte meg és botrány fogad­ta itt az elnökasszonyt. Még át sem vette hi­vatalát, amikor szétfröccsent a faluban a szó­beszéd: azért „váltották le” a városi gimná­ziumban, ahol a magyar nyelv tanára volt, mert oly sok diákját buktatta meg, hogy vé­gül „fönn” megsokalltátt a dolgot. Az előze­tes hírek szerint besavanyodott vénkisasszony­­ jön a község igazgatásának élére. Olyan bő, aki most majd az egész falun próbálgathatja kedélytelen pedagógiai módszereit. ... És megérkezett egy nyúlánk, érdekes ar­­cú fiatal teremtés, aki, midőn hivatalba lépé­­sekor az őt fogadó öreg elnökhelyettes fejé­ről lesodorta a szél a kalapot, s a tanácsház melletti bekerített üres telekre sodorta, této­vázás nélkül átmászott a kerítésen és nevetve hozta vissza a kószakedvű fejfedőt . . . E­bből meg botrány lett mert az elnökhelyettes lo­­csi-fecsi természetű felesége bizonyos meg­jegyzéseket fűzött az­ ügyhöz. Egyebek között azt, hogy nem tornászra van szüksége a falu­nak meg néhány szigorú észrevételt azzal kap­csolatban is tett, hogy mikor, hol és mit mu­togasson, ha olyan eleven benne az élet. Az elnökasszony tudta ugyan, legjobb ilyen­kor úgy tenni, mintha semmit sem hallott volna. De ő is nő és nemcsak Plechanov és Engels tudományos művei befolyásolják tet­teit, így az első adandó alkalommal féltucat tanú előtt kérte ki magának a megjegyzése­ket. Némelyek szerint a vita hevében sírva is fakadt, de ez az ügy megítélése szempontjá­ból ma már érdektelen. Ünnepség és példa Összezördüléssel kezdődött a kapcsolata a helyi könyvbizományossal is. Ám ez a nézet­eltérés már jóval pozitívabb színezetű volt. Talán egy hónapja lehetett vb-elnök az egy­kori tanárnő, amikor sor került az ünnepi könyvhét helyi megnyitójára. A nyitóünnep­ségre az elnököt nem hívták meg, de még csak nem is értesítették róla, hogy mikor lesz. — Maszek könyvzsúrt rendezett Tóth elv­­tára? — nézett szemrehányóan másnap a he­lyi könyvterjesztés mindenesére, a község fiatalabbik tanítójára. Az ötölt, hatolt. Védekezett azzal, hogy már az elnöknő ideérkezése előtt kitűzték az ün­nepség dátumát, a han­gosbeszélő elromlott a tanácsnál, hát még propagandacélból sem ke­reste föl a hivatalt, meg azt hitte, hogy er­ről mindenki tud a helységben és így to­vább . . . ös­szepöröltek, ha mosolyogva is, az­tán kibuggyant Tóthból az igazság: — Az elnöknő elődje megtiltotta, hogy ilyesmivel zaklassam. Azt mondta legutóbb: most vettem a képére négy fotelt, nincs nekem pénzem arra, hogy nyalábszám vegyek ma­gának könyvet csak azért, hogy példát mu­tassak. A tavalyi vásárlásból se olvastam el még semmit, mert este a tévé után már min­dig álmos vagyok. Ha tévé nincs, akkor meg ultizik az ember. Nevetett ezen az elnöknő és azt mondta: — Holnap, amikor legtöbben lesznek a Főtéren bevásárolok a könyvessátornál. És ha már annyit pletykálnak rólam, fölhatal­mazom: bátran híresztelje rólam hogy mindig van ötszáz forint tartozásom a ma­gán­ál ve­zetett könyvfolyószámlán. Nem tudok ellen­állni a jó könyvnek. Tóth tanító úr élt az engedelemmel. A mód­szer bevált. Néhány hét múlva többen már úgy érdeklődtek az érdekesebb könyvújdon­ságok után: — És tessék mondani, mit vett legutóbb az el­nök nő? Nemcsak kardigánjaival teremtett divatot a fiatal nők és a falu értelmisége körében, de azzal is, hogy verseskönyveket vásárolt, meg­vette az új drámagyűjteményeket is és hang­lemezre rögzített nyelvleckéket hozatott a járás­­székhely könyvesboltjából. Hakni Aztán egy férfias „fegyverténye” kerekített legendát az alakja köré. Évek óta vissza­ 1*­ HÍRLAP Y­IM4&­Vépszé MOSZKVA Két­ szomszédasszony be­szélget.­ — Miért, kiabált Alekszandr Alekszandrovics tegnap any­­nyira a feleségére? — Mert. Olga Fjodorovic nem akarta megmondani, mire költötte a pénzt. — És miért ordított ma úgy, mint a sakál? — Mert az asszony meg­mondta, hogy mire költötte... MILANO Lakásszentelő után két ba­rátnő elbúcsúzik, a házi aktól, az ismert orvosoktól, s egy­­ük már a lépcsőházban töp­reng: — De ■ szeretném, tudni, Marcella, mit­ fizetett Vitto­rio doktor azokért a rémes székekért! — Melyik székekre gon­dolsz, kedves Annie? — Tudod, drágám, amelye­ket olyan elragadónak talál­tam ... PÁRIZS Maurice nagyon szégyenlős természetű. Ezért azután ép­pen fél évébe kerül, míg vég­re elhatározza, hogy megkéri az ugyancsak, rettentően szé­gyenlős Yvette kezét. — Kedves monsieur — szólal meg szigorúan a jö­vendő anyós —, mondja, sze­reti a gyerekeket? —­ Ó, igen — rebegi fülig pirulva Maurice. — Nos, akkor minden rendben van. Yvette-nek ugyanis már van kettő ... ZÜRICH A népszerű orvosprofesz­­szorhoz belibeg a dúsgazdag gyáros kissé molett felesége, és megvizsgáltatja, magét. Az orvos három, napon át kü­lönböző vizsgálatot végeztet Hie asszonyon, majd a ne­gyedik napon fontoskodva kijelenti: — Úgy látszik, asszonyom, — természetesen nem aka­rom, önt­ megijeszteni — hogy hipertrófiában szenved. Ilse asszony szeme felcsil­lan: — Remélem,, professzor úr, hogy ez a baj most divatos... FEHÉRVÁR Egy fiatalember mondja, barátjának, miközben az italboltban a negyedik run­dot­ isszák: — Szegény apámnak most egy másik asszonyt, is el kell tartania. — Hogyan, csak nincs ba­rátnője is? — Nincs, ha,nem én is megnősültem... (Révész Tibor gyűjtéséből) :­ Vasárnap, 1370. november 22.

Next